Vélemény és vita
Néhány szó a populizmusról
A globalisták káros üzleteket kötnek az általuk támogatott politikai elittel, amelyet később nemzetközi posztokkal honorálnak
Az elmúlt negyed században főként fősodorbeli médiaszereplőktől és politikusoktól hangzott el – más politikusokat vagy éppen politikai kurzusokat minősítendő – a populista jelző. Eredetét keresve nem gondolhatunk másra, hogy a populista olyan valaki, aki politikusként olyan elveket hangoztat, amelyek őt népszerűvé, tehát választhatóvá teszik az emberek – választók – szemében. A populista vágyakat ébreszt az emberekben, és reményt támaszt, hogy ezek a gyakorlatban meg is valósíthatók.
Az eredeti jelentésen túl azonban a populista jelző már a kezdetektől rendelkezik némi fanyar mellékízzel. Nevezetesen az csapódott hozzá, hogy a populista ugyan népszerű dolgokról beszél, de ezek megvalósítása a gyakorlatban komoly társadalmi károkkal jár, még akkor is, ha időlegesen hoz is kétes értékű sikereket. A populistából viszont a balsikerek bekövetkeztekor bukott ember lesz, magával ránthatja a társadalmat, vagy éppen diktátorrá növi ki magát, hogy meg ne bukjon. Szóval le a populizmussal, le a populistákkal, hangzott egységesen a fősodorbeli kánon egy emberöltőn át.
Pragmatikus okokból az európai politikában minden olyan politikust, aki érzékelhetően eltért a fősodorbeli globalista kánon tételeitől, már eleve populistának címkéztek. Ha véletlenül a választók kegyéből mégis kormányra került, akkor minden erővel a megbuktatására törekedtek – főként, ha a nemzet szót pozitív értelemben kiejtette a száján. A példákat hosszan lehet sorolni. Amikor Ausztriában az évtizedes vörös-fekete politikai összenövésbe a néppárti Schüssel végképpen beleunt, és partnerül a Szabadságpártot (FPÖ) választotta, szembetalálta magát nem csak a populistáknak kijáró lejáratással, kiközösítéssel is. Mindez tartott mindaddig, amíg a fősodornak tetsző politikai kurzus vissza nem tért, bár most úgy tűnik, kimért ideje a végéhez közeledik.
Olaszországban a milliárdos Berlusconi zavarta meg a globalista állóvizet és érdemelte ki a populista minősítést. Kíméletlen küzdelem, fősodorbeli szakértői miniszterelnök után olasz honban is mára minden a régi. Főként a bajok, kormány jön, kormány megy, államadósság növekszik, bankokban inkább lyuk van, mint tőke, no de nincs populizmus. (Illetve ellenzékben ismét növekszik.)
Érdemes kontinensünk közelebbi térségeiben is körülnézni populizmus ügyében. Semmi kétség, a Kaczyński ikrek által vezetett Lengyelország virtigli populista rezsim volt a szó igazi, globalista értelmében. Szépen be is buktatták, de mára ismét visszatért, és úgy tűnik, sikeresen állja a globalista kritikákat. A több mint kormányváltás szlogennel kampányoló első Orbán-kormány is elvérzett a populista vádakon. Nyolc évük volt a visszatérő globalistáknak, hogy megmutassák, mire képesek. Nehéz eldönteni, hogy a populista helyett az unortodox jelző jelent-e a globalista szemléletű címkézésben minőség javulást. Aligha. Azt sugallja ugyanis, hogy ami bevált és elfogadott, attól eltérni veszélyes.
Valójában eddig nem volt sok értelme, hogy a globalista szemléletben populistának címkézett kurzusok közös jellemzőivel kiemelten foglalkozzunk, mert csak annyi közöset találhatunk, hogy valamennyi ilyen rendszer szálka a globális világrend szemében, mert lényeges dolgokban mást akar, mint a kanonizált javaslatok. A helyzet azonban az Egyesült Államok múlt év végi elnökválasztásával alapjaiban változott meg, mert a megválasztott elnök, korábbi hivatali elődeitől eltérően, megkapta a populista jelzőt.
Donald Trumpról valóban nem lehet elmondani, hogy szófukar ember lenne és magában tartaná mondandóját. Bőven ad alkalmat arra, hogy közelebb kerüljünk a globalista szemlélet szerinti populistának címkézett nézetrendszeréhez. Trump még a választási küzdelem kezdetén hangsúlyozta, hogy megválasztása esetén nem arról lesz szó, hogy egyik párttól a másik veszi át a hatalmat, mint ez már számtalan esetben megtörtént az Államokban. Szerinte ugyanis nem pártváltásra, hanem igazi változásra, a berendezkedés változására van szükség. A demokraták és a republikánusok vezérei ezt megértették, végig közösen küzdöttek is ellene.
A republikánus kulcsmegmondók (például a Bush család, McCain szenátor és mások) eleve kijelentették, hogy ők Hillary Clintonra szavaznak. Globalista definíció szerinti populizmusok tömegével szolgál Trump egyébként katonásan rövidre sikeredett beiktatási beszéde is. Az elnök fájlalta, hogy a washingtoni politikai elit döntéseiben önérdekét szolgálta, az elit túlélését. Ilyesmivel bőven találkozunk Európában is. A globalizmus sok nép számára káros üzletet köt az általa támogatott politikai elittel, amit a globalisták később nemzetközi posztokkal honorálnak. Számos ilyen esetet ismerünk, tudunk személyekről, akik hol miniszterelnökként, jegybankelnökként funkcionálnak, majd nemzetközi nagycégek kitartottjai lesznek, főként azokból az országokból, amelyeket a globalizmus a tönk szélére juttatott (Görögország, Olaszország, Portugália, de hiányt mi sem szenvedünk ilyen emberekből).
Trump választási beszédeiben és a beiktatási szónoklatban is feltűnő vezérmotívum, az America first, azaz Amerika mindenekelőtt, maga az infernális populizmus. Azt üzeni, hogy az elnök intézkedéseit mindig az amerikaiak érdekeit előtérbe helyezve kívánja meghozni. A szavazók az egymást váltó kormányokat ebben a hitben ringatva magukat választják meg. Mégis mekkorák voltak sorozatban a csalódások, mert a választási ígéretek és a valóságos politikai döntések között hatalmas űr tátongott. Van, aki ezt be is vallja, sőt, teljesen rendben lévőnek tartja, mások meg azt mondják, hogy ne a szemeteknek – a tényeknek –, hanem továbbra is nekem higgyetek, emberek.
Trump vezérmondata hamarosan konkrét intézkedésekben testesült meg. Elnöki rendelettel vetett véget két multilaterális kereskedelmi egyezményben való amerikai részvételnek. A NAFTA Kanada, Mexikó és az Egyesült Államok között létesült, míg a TPP-t nagy műgonddal készítette elő az Obama-kormányzat, és a Csendes-óceán térségének és az Egyesült Államoknak nyújtott volna multilaterális keretet az üzletelésre. Az óvatos Obama eleve elintézte, hogy a honatyák – és ezáltal a Kongresszus – szép lobbipénzekért cserébe lemondjanak a részletes vitáról. (Ezt a jogintézményt fast tracknak, azaz gyorsítósávnak hívják.) Mindazok, akik a tervezett Egyesült Államok–EU közötti szabadkereskedelmi egyezménytől (TTIP) tartottak, most eldobhatják fájdalomcsillapítóikat.
Világos Trump állásfoglalása a külföldön olcsó bérrel termeltető amerikai tulajdonú vállalkozók ügyében is, kiváltképpen, ha ők a külföldön termelt termékeket az Egyesült Államokban kívánják értékesíteni, jó pénzért. Választhatnak: vagy hazaviszik a termelést, vagy vámot fizetnek, tehát vagy a hazai munkavállalók járnak jól, vagy az államkassza.
Az Egyesült Államok nemzetközi katonai kötelezettségeinek ügyében tényleg lehetett volna még populistább az elnök. Annyit mondott csupán, hogy a NATO többi tagja is vállalja saját védelmi költségeit, ne hagyatkozzanak Washingtonra. Emlékezzünk, hogy a volt jugoszláviai válság katonai feladatait sem tudtuk európai katonai erőkből megoldani. Gondoljunk a hollandok srebrenicai gyászos szereplésére, amikor a jelenlétük nem akadályozta meg a gyilkosokat a tömegmészárlásban. A még jobb érthetőség miatt Trumpnak azt is el kellett volna mondania, hogy Amerika gigantikus katonai kiadásai jószerivel sem a szövetségesek, sem az Egyesült Államok érdekeivel nem támaszthatók alá. Az Egyesült Államok hadserege, hírszerzése és diplomáciai kara mára teljesen betagozódott a globalista világrendbe. Ez a kijelentés ugyan valóban populista lett volna, talán túlzottan is, de legalább érthető. A közeljövő várhatóan eldönti, hogy a populista jelző kikerül-e a szitok kategóriából, és a díszes globalista jelző hova kerül. Aggódva és egyben kíváncsian várjuk.
Az eredeti jelentésen túl azonban a populista jelző már a kezdetektől rendelkezik némi fanyar mellékízzel. Nevezetesen az csapódott hozzá, hogy a populista ugyan népszerű dolgokról beszél, de ezek megvalósítása a gyakorlatban komoly társadalmi károkkal jár, még akkor is, ha időlegesen hoz is kétes értékű sikereket. A populistából viszont a balsikerek bekövetkeztekor bukott ember lesz, magával ránthatja a társadalmat, vagy éppen diktátorrá növi ki magát, hogy meg ne bukjon. Szóval le a populizmussal, le a populistákkal, hangzott egységesen a fősodorbeli kánon egy emberöltőn át.
Pragmatikus okokból az európai politikában minden olyan politikust, aki érzékelhetően eltért a fősodorbeli globalista kánon tételeitől, már eleve populistának címkéztek. Ha véletlenül a választók kegyéből mégis kormányra került, akkor minden erővel a megbuktatására törekedtek – főként, ha a nemzet szót pozitív értelemben kiejtette a száján. A példákat hosszan lehet sorolni. Amikor Ausztriában az évtizedes vörös-fekete politikai összenövésbe a néppárti Schüssel végképpen beleunt, és partnerül a Szabadságpártot (FPÖ) választotta, szembetalálta magát nem csak a populistáknak kijáró lejáratással, kiközösítéssel is. Mindez tartott mindaddig, amíg a fősodornak tetsző politikai kurzus vissza nem tért, bár most úgy tűnik, kimért ideje a végéhez közeledik.
Olaszországban a milliárdos Berlusconi zavarta meg a globalista állóvizet és érdemelte ki a populista minősítést. Kíméletlen küzdelem, fősodorbeli szakértői miniszterelnök után olasz honban is mára minden a régi. Főként a bajok, kormány jön, kormány megy, államadósság növekszik, bankokban inkább lyuk van, mint tőke, no de nincs populizmus. (Illetve ellenzékben ismét növekszik.)
Érdemes kontinensünk közelebbi térségeiben is körülnézni populizmus ügyében. Semmi kétség, a Kaczyński ikrek által vezetett Lengyelország virtigli populista rezsim volt a szó igazi, globalista értelmében. Szépen be is buktatták, de mára ismét visszatért, és úgy tűnik, sikeresen állja a globalista kritikákat. A több mint kormányváltás szlogennel kampányoló első Orbán-kormány is elvérzett a populista vádakon. Nyolc évük volt a visszatérő globalistáknak, hogy megmutassák, mire képesek. Nehéz eldönteni, hogy a populista helyett az unortodox jelző jelent-e a globalista szemléletű címkézésben minőség javulást. Aligha. Azt sugallja ugyanis, hogy ami bevált és elfogadott, attól eltérni veszélyes.
Valójában eddig nem volt sok értelme, hogy a globalista szemléletben populistának címkézett kurzusok közös jellemzőivel kiemelten foglalkozzunk, mert csak annyi közöset találhatunk, hogy valamennyi ilyen rendszer szálka a globális világrend szemében, mert lényeges dolgokban mást akar, mint a kanonizált javaslatok. A helyzet azonban az Egyesült Államok múlt év végi elnökválasztásával alapjaiban változott meg, mert a megválasztott elnök, korábbi hivatali elődeitől eltérően, megkapta a populista jelzőt.
Donald Trumpról valóban nem lehet elmondani, hogy szófukar ember lenne és magában tartaná mondandóját. Bőven ad alkalmat arra, hogy közelebb kerüljünk a globalista szemlélet szerinti populistának címkézett nézetrendszeréhez. Trump még a választási küzdelem kezdetén hangsúlyozta, hogy megválasztása esetén nem arról lesz szó, hogy egyik párttól a másik veszi át a hatalmat, mint ez már számtalan esetben megtörtént az Államokban. Szerinte ugyanis nem pártváltásra, hanem igazi változásra, a berendezkedés változására van szükség. A demokraták és a republikánusok vezérei ezt megértették, végig közösen küzdöttek is ellene.
A republikánus kulcsmegmondók (például a Bush család, McCain szenátor és mások) eleve kijelentették, hogy ők Hillary Clintonra szavaznak. Globalista definíció szerinti populizmusok tömegével szolgál Trump egyébként katonásan rövidre sikeredett beiktatási beszéde is. Az elnök fájlalta, hogy a washingtoni politikai elit döntéseiben önérdekét szolgálta, az elit túlélését. Ilyesmivel bőven találkozunk Európában is. A globalizmus sok nép számára káros üzletet köt az általa támogatott politikai elittel, amit a globalisták később nemzetközi posztokkal honorálnak. Számos ilyen esetet ismerünk, tudunk személyekről, akik hol miniszterelnökként, jegybankelnökként funkcionálnak, majd nemzetközi nagycégek kitartottjai lesznek, főként azokból az országokból, amelyeket a globalizmus a tönk szélére juttatott (Görögország, Olaszország, Portugália, de hiányt mi sem szenvedünk ilyen emberekből).
Trump választási beszédeiben és a beiktatási szónoklatban is feltűnő vezérmotívum, az America first, azaz Amerika mindenekelőtt, maga az infernális populizmus. Azt üzeni, hogy az elnök intézkedéseit mindig az amerikaiak érdekeit előtérbe helyezve kívánja meghozni. A szavazók az egymást váltó kormányokat ebben a hitben ringatva magukat választják meg. Mégis mekkorák voltak sorozatban a csalódások, mert a választási ígéretek és a valóságos politikai döntések között hatalmas űr tátongott. Van, aki ezt be is vallja, sőt, teljesen rendben lévőnek tartja, mások meg azt mondják, hogy ne a szemeteknek – a tényeknek –, hanem továbbra is nekem higgyetek, emberek.
Trump vezérmondata hamarosan konkrét intézkedésekben testesült meg. Elnöki rendelettel vetett véget két multilaterális kereskedelmi egyezményben való amerikai részvételnek. A NAFTA Kanada, Mexikó és az Egyesült Államok között létesült, míg a TPP-t nagy műgonddal készítette elő az Obama-kormányzat, és a Csendes-óceán térségének és az Egyesült Államoknak nyújtott volna multilaterális keretet az üzletelésre. Az óvatos Obama eleve elintézte, hogy a honatyák – és ezáltal a Kongresszus – szép lobbipénzekért cserébe lemondjanak a részletes vitáról. (Ezt a jogintézményt fast tracknak, azaz gyorsítósávnak hívják.) Mindazok, akik a tervezett Egyesült Államok–EU közötti szabadkereskedelmi egyezménytől (TTIP) tartottak, most eldobhatják fájdalomcsillapítóikat.
Világos Trump állásfoglalása a külföldön olcsó bérrel termeltető amerikai tulajdonú vállalkozók ügyében is, kiváltképpen, ha ők a külföldön termelt termékeket az Egyesült Államokban kívánják értékesíteni, jó pénzért. Választhatnak: vagy hazaviszik a termelést, vagy vámot fizetnek, tehát vagy a hazai munkavállalók járnak jól, vagy az államkassza.
Az Egyesült Államok nemzetközi katonai kötelezettségeinek ügyében tényleg lehetett volna még populistább az elnök. Annyit mondott csupán, hogy a NATO többi tagja is vállalja saját védelmi költségeit, ne hagyatkozzanak Washingtonra. Emlékezzünk, hogy a volt jugoszláviai válság katonai feladatait sem tudtuk európai katonai erőkből megoldani. Gondoljunk a hollandok srebrenicai gyászos szereplésére, amikor a jelenlétük nem akadályozta meg a gyilkosokat a tömegmészárlásban. A még jobb érthetőség miatt Trumpnak azt is el kellett volna mondania, hogy Amerika gigantikus katonai kiadásai jószerivel sem a szövetségesek, sem az Egyesült Államok érdekeivel nem támaszthatók alá. Az Egyesült Államok hadserege, hírszerzése és diplomáciai kara mára teljesen betagozódott a globalista világrendbe. Ez a kijelentés ugyan valóban populista lett volna, talán túlzottan is, de legalább érthető. A közeljövő várhatóan eldönti, hogy a populista jelző kikerül-e a szitok kategóriából, és a díszes globalista jelző hova kerül. Aggódva és egyben kíváncsian várjuk.