Négykezes

Hányan lehetünk, akiknek a kerítése mindjárt beomlik, falécei elkorhadtak, csak a szentlélek tartja őket még a helyükön, míg majd egyszer egy határozott reccsenéssel szétterülnek a földön a deszkák, mintha egy templomban eleresztenék egymást az orgona sípjai és őrült zenebona közepette beterítenék az oltárt s a hívek padsorait is.

Hányan lehetünk, akiknek már nincs ereje hozzáfogni a javításhoz, fatelepre menni, méretre vágni, gyalulni, aztán csiszolni (mert hát a legolcsóbb kezeletlen deszkát vettük), aztán alapozni, festeni, hozzáfogni a régi leszedéséhez. Megállapítani, hogy a csavarok harminc év alatt annyira elrozsdásodtak, hogy csak vágni lehet. Kölcsönkérni flexet. S vágni a vasat, egyenként a százharminchat összeérett csavart. S a kiszolgált deszkákkal mi legyen? El kellene égetni, de jön a szomszéd - hogy képzeli ezt, zavar a füst –, s esetleg jönnek mások is, mi történik itt? Fuvaros kell, de többe fog kerülni a leves, mint a hús, inkább eltesszük ide oldalra, rohadjon tovább, hátha lesz egy pillanat, amikor felgyújtjuk az egész rakást. Valami nagy-nagy tüzet rakunk, itt vannak még húsz év előttről is a lécek – jó lesz valamire, gondoltuk – de nem lett jó semmire, csak a helyet foglalták, a gazt oltalmazták, meztelen csigáknak nyújtottak menedéket.Hányan lehetnek úgy, hogy aztán a kerítés felújításához minimum négy kéz kellene, de már csak egyedül vannak, s milyen messzire kerültek az egykori barátok, akikkel költöztek, segítettek lepakolni a teherautóról be a házba bútort, dobozokat, a rengeteg könyvet. Igaz, a szép antik könyvszekrény barna üvege eltörött, de hát semmi baj, nem számít, barátok vagyunk. Jót kajáltunk, rögvest megünnepeltük az új házat, ittunk rá, hogy nagyon boldogok legyünk, az első után szülessen sok szép gyermekünk. Ezerkilencszázkilencvenben volt ez, s akkor azt hittük, a barátságunk megingathatatlan, aztán mégse úgy lett. Fene tudja, miért, de nincs meg most az a négy kéz. Talán azt az ügyes szerszámot használhatnám, asztalos satunak hívják, vagy rögzítőnek, vagy micsodának, amellyel pótolni lehet a másik két kezet. Biztosan van egy német neve, amelyet mindenki ismer az asztalos szakmában – apám is ismerte –, de nekem nem jut eszembe. Ezzel rögzíteni a léceket, kifúrni a százharminchat új lyukat, úgy, hogy stimmeljen is. Aztán újra lefesteni, hogy valahogy kinézzen. Minden évben. Na nem! Ráérünk arra még…

Hányan lehetnek, akik tudják, hogy fel kellene újítani a tetőt, ötven-hatvan éves cserepek, megroggyant gerendák, elfáradt tetőlécek. Tetőlécek? Így mondták, amikor még felmásztam az ácsokkal, vagy hogyan is? Könnyedén kifértem a tetőlécek között, ha kellett, megigazítottam a cserepeket. Kiálltam a kémény mellé és elláttam a Dunáig, s a másik irányba a Róka-hegyig. Ma alig tudok feljutni. Egyszer régen itt volt egy ács, nem volt létránk, egy perc alatt összeütött egy hevenyészett lajtorját hulladék fából. Elhiszik, hogy ma is azon tornázom fel magam a padlásra, ha végképp muszáj? Egyszer elszáll a ház a fejem felől, s az ágyamból meglátom a kék eget, a fellegeket, micsoda pillanat a lesz!

Hogyan történt ez? Hogy csak várunk, várunk, s hányan várhatunk Bihartól Zaláig, gondolván, hogy ráérünk még. Nem hibája ez senkinek, még nekem sem. Mert ha rászánjuk magunkat és kihívjuk a szakembereket, hát azok olyat mondanak, amitől megszédülünk. Nem is a becsmérlő hang, a fontoskodás, a tisztelet hiánya, de persze ez is. De aztán az összeg! Ott komolyan megnyomják a ceruzát. Meg hát az odavetett szó. Nincs ennek már sok értelme, eljárt felette az idő, egyszerűbb lenne lebontani. Már nem a házról, az életünkről van szó, ugye? Hányan lehetünk így? Akiknek már annyi is elég, hogy gyermekeik, unokáik szépen boldogulnak. Ritkán látjuk őket, de a tudat, hogy jól alakulnak a dolgaik, már elég megnyugvás.

Akik drukkolnak ennek az országnak, ennek a nemzetnek, mert látják, hogy jók a szándékok, jók a tervek. És látják, hogy épülnek a dolgok. Hogy a kis faluba kijön az orvos, hogy a gyógyszert is kiviszik. S, hogy egyre több az orvos, az ápoló, a tanár, aki szívből, önzetlenül segít, s boldog ettől. Maga is gyermekeket nevel, s gyermekeket gyógyít. Igaz, látják az ellenerőket is, de mintha már megszokták volna őket. A külső-belső bajkeverőket. Lehet, hogy kevés már az erő, rövid földi életünkben közel az elmúlás, de van a hosszú életnek egy nagy előnye: építeni lehet rá, ha van utód, vannak utódok, akik tovább viszik a gondolatokat, a legendákat, a családi történeteket. S építeni lehet az alapokra, házakra is, több nemzedék kincseire. Nekem talán még lenne erőm, de sokaknak nehéz már szembesülni az elszaladt idővel, az elfáradt kerítéssel, megroppant tetővel. Van úgy, hogy nincs kitől segítséget kérni, van úgy, hogy nem viszi rá az ember lelkét a baj sem, hogy kérjen. Sokféle érzés: büszkeség, kishitűség, a megbántástól való félelem, beletörődés. Mennyi kerítés az emberek között. Vajon hogyan volt, amikor három generáció élt egy fedél alatt, sőt a generációk folyamatosan egy fedél alatt éltek? Miért alakult ki a szeparálódás vágya, miért akartunk mind külön életteret? Meg kellett, hogy legyen az oka, magam is menekültem, s azóta is menekülök. Hajtogatom, hogy nem vagyok egyedül, nem vagyok magányos. Rendben, de hogyan van ez az apró falvakba szorult magányokkal. Hogyan van az ott megroppanó tetőkkel, bedőlő kerítésekkel. Ha már nincs erő, ki segít? Hol vannak a gyerekek? Mit csinálnak az unokák? Karácsonykor küldenek egy lapot. Wish You a Merry Christmas! Messze vannak, nagyon messze.

Sok ilyen összedőlő sorsot látok. Csodálatos embereket. Kilencven felé. Főleg kis falvakban, de itt Budapesten is. Azoknak a sorsát, akik tartották nekünk az országot, tartották, a vállukon, hátukon cipelték nemzedékek terhét. Mert valljuk meg, mi sokan igyekeztünk a terhektől szabadulni. Könnyebben élni. Végül senkinek sem sikerülhetett, mert az élet nem a könnyű szellők, a lágy fuvallatok véget nem érő dallama. Az életükben az áldozatok, szenvedések épp oly súllyal esnek latba, mint a szép szerelmes pillanatok álma. Áldás mindkettő. Soha senki nem sétálhat végig az életen csupa mosoly és boldogság közepette, hetyke kalapban vagy fátyol mögött, s ha mégis, azért fogja elszenvedni a kínt, mert az üresség hétszeresen gyötri meg minden emberi pillanatában. Kiűzetésünk a paradicsomból megtörtént, s így életünk gyönyörűséges és gyötrő csodák összessége, s egyszer biztosan jön az összeomlás, a végítélet. Nagyon is értékelnünk kell, amit kaptunk, elértünk.

Hányan várhatják ma – nem filozófiai, teológiai értelemben – valóságosan a végítéletet? Az összeomlást? Hányan nem teszik meg azt, amit megtehetnének, hányan legyintenek, s aztán hányan bánják meg abban az eljövendő pillanatban a mulasztásukat. És hányan nem éreznek már erőt, hogy még egyszer nekiveselkedjenek. Én most nagyon bánom a mulasztásaimat, de hogy felkerekedek-e arra a szimbolikus fatelepre, vállamon elhozom-e a kerítés léceit, előkeresem-e apám gyaluit, dörzspapírjait (ezek nevét tudom: smirgli), hozzáfogok-e a festéshez, előveszem-e azt a rögzítő satut, az ecseteket, beszerzem-e a csavarokat, festéket, nem tudom. Azt tudom, hogy a közöny fenyegetésében élőknek igazán az segít, ha élet költözik újra az utcákba. Fiatalok, gyermekek, velük iskolák, óvodák, boltok, kulturális intézmények, vállalkozások. A fiatal élet élteti az időseket is, mosolyt csal az arcukra, kedvet e lelkükbe, s talán még erőt is a karjaikba.

Lehet, hogy felhívom egykori barátaimat, valaki csak eljön. Főosztályvezető úr, igazgató úr, tanszékvezető úr, tartaná azt a lécet? De egyenesen ám! S persze nem lesz egyenes (szóba kerül egy bizonyos ökör vizelése is), mégsem kezdek lázadó szózatba, hogy nagyobb a bűn, ha magasabb állású egyén az elkövetője.

Csendesen örülök, hogy újra játszhatunk négykezest.