Ne nagyon örüljenek!

Olyasmi történt a parlamentben, aminek a „baloldali” forgatókönyv szerint nem lett volna szabad megtörténnie: leszavazták a kommunista belügyminisztert, Rajk Lászlót. Az ügy felvetette a hatalmat birtokló koalíciós pártok – kisgazdák, kommunisták, szociáldemokraták – együttműködésének kérdését, hiszen a belügyminisztert interpelláló képviselő kisgazdapárti volt.

Vócsa Ferenc a kommunista párt Fejér megyei korrupciós ügyeit vetette fel, valamint Rajknak a megyében tett látogatása kapcsán a főjegyző és az alispán a népet terrorizáló intézkedéseit kifogásolta. Az esetből képet kaphatunk arról, miképpen magyarázható a sok ezres tömeg egy-egy kommunista gyűlésen vidéken is. (A városokban inkább a szakszervezetek biztosították a részvételt.) A kisgazda politikus hangneme és szóhasználata radikális volt. Ezúttal ő is „a legvadabb fasiszta módszereket”, említette. Miként tették ezt számtalanszor a baloldalon. Bátorságot adhatott neki, hogy szeptember elején sok százezres tömeg tett hitet Budapesten a parlamentáris demokrácia, a nemzeti gondolat és a parasztság érdekeinek védelme mellett. A parlamentben támaszt jelentett a Magyar Szabadság Párt, amely ellenzéki erőként nyílt és kemény kritikát gyakorolt a baloldali és a megalkuvó kisgazda politikával szemben.

Vócsa felolvasta a váli járás főjegyzőjének rendeletét, amelyben az elöljáró tudatja, hogy Rajk László Válba látogat és „nagy beszédet mond”. Közli, hogy a környék minden intézményének, hivatalának, bizottságának tagjai megjelenni kötelesek, hozzátéve, hogy a beszéd után „személyesen ellenőrzi a pontos megjelenést.” Utasítást adott arra nézve is, hogy hány „magyarruhás leányt és fiatalembert” kell kiállítani a községnek. A főjegyző kirendelte a kommunista gyűlésre az összes lófogatú járművet. Ezek gazdáit kötelezte a gyűlés résztvevőinek fuvarozására. A rendelet utolsó mondata árulkodik a már jelen lévő terrorról: a helyi elöljárónak át kellett adni a „megtagadók jegyzékét”. Nem lehet kétségünk, hogy ezek az emberek a kommunista politikai rendőrség, az ÁVO „látókörébe kerültek”. A főjegyző 1945-ben magyarosított, s egyben belépett a kommunista pártba. Sajátjai így jellemezték: „Iszákos. Állan­dóan korcsmában züllik, és e miatt nincs is tekintélye.” Vócsa Ferenc feltette a szónoki kérdést: „Talán tűzvésszel vagy árvízveszedelemmel azonos a belügyminiszter úr megjelenése?” (Előbbi esetekben lehetett igénybe venni az összes fogatot.)

Egészen kora középkorias hangulatot áraszt, hogy a főjegyző utasításba adja: Rajk és népes kísérete ebédjének elkészítése érdekében a járás minden községe két tyúkot vagy csirkét, meg nyulat vagy galambot szállítson. (Rajk rántott csirkét ebédelt.) Az ügybuzgó elvtárs hozzátette: „Az átvételt személyesen fogom ellenőrizni.” Ő is nagy kanállal evett aznap a főelvtárs asztalánál.

Rajk Tatabányára is ellátogatott, hogy soros „nagy beszédét” elmondja a demokráciáról, a nép ellenségeiről meg a törvényességről. Itt már az alispán adta utasításba, hogy „a vármegye északi részének feltétlenül meg kell jelennie.” A községek lakosait a jegyzőknek Tatabányára kellett irányítaniuk, ilyen szövegű táblákkal: „Éljen Rajk László! Éljen a mi belügyminiszterünk!” Az alispán megválasztását – aki szintén 1945-ben ismerte fel kommunista elkötelezettségét – egyébként „képesítés hiánya” miatt a közigazgatási bíróság megsemmisítette, de Rajk visszahelyeztette. Az ügy után viszont távoznia kellett. Egyetemi tanszékvezető lett.
Az interpellációra arcpirító válasz érkezett, mondván, hogy a belügyminiszter nem tud a köztisztviselők pártérdekeket szolgáló erőszakos magatartásáról, így vizsgálatot sem indít. A teremben felizzott a hangulat.
A kisgazdapárt lapító tagjai kiszivárogtak a teremből. De a baloldali padsorok is foghíjasak voltak. Vócsa Ferenc mint egy igazi ellenzéki (kormánypárti volt), Rajkot a panamisták védelmezőjének titulálta, mert nem indított vizsgálatot az alispán korrupciós ügyében. (Háromezer zsák „egyéni célokra történt felhasználásáról” volt szó.) Vócsa a választ a koalíciós fegyelem értelmében már majdnem elfogadta, de a szabadságpártiak be­kiabáltak: „Ne fogadd el!”

Így is lett. Jött a szavazás. Az elnöklő Kéthly Anna többször is megszámoltatta a felállva szavazókat. Az elutasítók voltak többen. Kossa István a kommunisták közül már az öklét rázva fenyegetőzött: „Ne nagyon örüljenek ennek a győzelemnek! Ne nagyon örüljenek!” A Nemzetgyűlés Rajk válaszát 121 szavazattal 59 ellenében nem fogadta el. A szavazó képviselők közül mintegy száz kormánypárti, vagy­is kisgazda volt. Ha a kisgazdapárt vezetői, élükön Nagy Ferenccel a demokráciát fontosabbnak tartották volna, mint a „reálpolitikát”, a koalíciót fel kellett volna mondani, de minimum elérni, hogy Rajk távozzon a kormányból. A Házban a hangulat a tetőfokára hágott. A kommunisták dühöngtek, majd tüntetőleg kiabáltak: „Éljen Rajk László!” Sulyok Dezső, a szabadságpárt elnöke gúnyosan visszakiáltott: „Éljen Rajk Endre!” A baloldalon felháborodottan tiltakoztak. De a szabadságpárt egyik képviselőjénél „véletlenül” ott volt a Rajk László testvérének kormánybiztossá történő kinevezését tartalmazó hivatalos lap a nyilas időkből. A nyilas Rajkot látták is Budapesten sétálni. A kommunista Rajk nem volt jelen a parlamenti ülésen. Lapított. Rákosi ott volt, csendben figyelt.

Ezután működésbe lépett a színfalak mögötti politika. A pártközi értekezleteken már nem fogatokról meg tyúkokról, zsákokról volt szó. Egészen nyilvánvalóvá vált, hogy a Rajk elleni fellépés az ország bolsevizálásának megakadályozását szolgálta, hiszen a kommunista belügyminiszter előzőleg lényegében megsemmisítette a magyar egyesületi életet, mai szóval a „civil társadalmat”. Napirenden volt a németek kitelepítése, a párizsi békefeltételek sokkja, a paraszti érdekképviselet baloldali elszabotálása, a „B-listázás”, a politikai rendőrség pedig a stabilizáció és a demokrácia „védelmében” egyre nyilvánvalóbban terrorizálta az országot.

Péter Gábor nem volt interpellálható, sem Rákosi Mátyás. De Rajk igen. A színfalak mögött folytatódtak a baloldal szemérmetlen fenyegetőzései és hazugságai. Nagy Ferenc kisgazda miniszterelnök szinte könyörgött: a bizalmatlanság, a vádaskodás „lassan elviselhetetlenné válik”. Nem számított hasonló válságokra. Óvott az ország bolsevizálásától. Rákosi keményen támadott. Mögötte ott állt a szovjet megszálló hadsereg. A kisgazdapártot, sőt az egész magyar nép jelentékeny részét antidemokratikusnak minősítette, előhozta a zsidókérdést, de a rá jellemző észjárással a nagytőkéseket vádolva a demokrácia megfojtásával, hozzátéve Horthy Miklós Baky László által idézett állítólagos szavait: „A szegény zsidókat én is utálom, de Chorin és Vida ugyanolyan jó magyarok, mint én, vagy Te Baky.” Ennek a bonyolult, de előre megfontolt gondolatnak a lényege az volt, hogy Chorin Ferenc, Weisz Fülöp, Fellner Pál és a magyar nagytőke valójában fasiszta (zsidó fasiszták) – azaz horthysta –, a kisgazdapárt pedig a kommunisták elleni akcióival a demokráciát veszélyezteti, vagyis maga is reakciós, horthysta, fasiszta. Ebben a félperces eszmefuttatásban benne volt a baloldal (Szakasits buzgón helyeselt) öröknek tűnő szellemi görcsbe rándulása a hatalom reményében. (Baky László ugyanis első számú magyar felelőse volt a zsidók deportálásának belügyi államtitkárként). Innen már csak egy lépés volt az egyházak megbélyegzése, mondván, hogy „nem nagy örömmel nézik a demokráciát”, és „keresztesbibliai” plakátokkal politizálnak. Rákosi visszautasította, hogy a kommunista párt hatalomra törne, bolsevizálni akarná az országot, vagy éppen kollektivizálná a mezőgazdaságot. „Ahol a gyógyszer nem használ, ott operáció kell”– mondta utána a megszeppent kisgazdák szemébe.

Ezek után a kisgazda pártvezetés lényegében felülbírálta a képviselőit, vagyis a parlamentáris demokráciát. Nem először történt, és nem is utoljára.

Rajk a helyén maradt. Viszont – és éppen ezért – néhány hónap múlva Nagy Ferenc is áldozatává vált a kommunista önkénynek. A politika elvek mentén kell hogy felépüljön! Az elvtelenség szükségszerűen bukáshoz vezet.

Rákosi szellemeskedett: „A régi világban szemen köpték egymást a porondon, és utána bementek a büfébe”– mondta derültség közepette. Már új világ volt: a szemen köpöttek először szánalmasan mosolyogtak, s börtönbe, internálótáborokba kerültek. A szerencsésebbek emigrációba.

A Független Kisgazdapárt két év múlva lényegében megszűnt. Az országot bolsevizálták. Vócsa Ferenc bőrdíszművesként élt, de 1955-ben tizenkét évi börtönre ítélték. A forradalom alatt kiszabadították, 1958-ban nyolc évre ítélték. 1966 decemberében szabadult. Kádár János kora nem új világ volt, legfeljebb csak más. Az irtózat maradt. Kádár még saját elvtársai közül is mindenkit szembeköpött. Rajk Lászlót, Nagy Imrét és Rákosit is. És a büfében a megmaradt elvtársak maguk közt hideglelősen szürcsölgették a kávét évtizedeken át, míg az ország hó alatt didergett. Hogy mint az eszkimóknál, lelkeink szerelem, zene, irodalom, barátság, hit által a hótakaró alatt is átforrósodhattak, azt köszönjük meg az Élet alkotójának.