Narratívák háborúja

Szinte alig akad olyan napunk, amikor ne lenne ok arra, hogy felidézzük Oswald Spengler híres mondatát a Nyugat alkonya című meghatározó jelentőségű művének előszavából, íme: „Annyi világ van, ahány lény a világon, s az állítólag egyetlen, egyetemes és örök világ, amelyről mindenki azt hiszi, hogy a többiekével közös, mindegyikőjük létezésében mindig új, egyszeri és soha meg nem ismétlődő élmény.”

De mindjárt mellé illeszthetnénk Jean-Paul Sartre nem kevésbé elgondolkodtató mondatait, amelyek szerint „Az ember valójában mindig mesemondó, mindig egy mesében él, részben a saját maga által mesélt mesékben, részben a körülötte élő, rá hatást gyakorolni képes emberek meséiben. Mindent, ami megtörténik vele, ezeken a meséken keresztül vesz szemügyre, sőt sokszor a saját életét is úgy éli át, mintha az egy általa mesélt történetként peregne.”

Hogy az időben nagyot ugorva a közelmúlt egy nagy sikerű művéből is idézzünk, Robert Schiller Nobel-díjas amerikai közgazdász tavalyi bestseller könyvének címe Narrative Economics, vagyis a Narratívák gazdaságtana. Művében azt próbálja áttekinteni, hogy az emberi gazdálkodás alapvető összefüggéseit milyen elbeszélési módokkal próbálta megragadni az emberiség az elmúlt két évszázad során. Hogy például miért éppen Adam Smith, Marx, Keynes vagy éppen Friedman narratívái bizonyultak a legsikeresebbnek.
Azt írja, hogy „Mikor egy-egy társadalmi-gazdasági szituációban kétségeink támadnak azzal kapcsolatban, hogy minek is lássuk az adott helyzetet, és főként, hogy milyen döntéseket hozzunk e helyzetben, mindig az egyszer már átélt hasonló, vagy legalábbis annak vélt helyzetekre alkalmazott narratívánkra térünk vissza, és igyekszünk olyan szerepet vállalni és eljátszani, ami egyszer már sikeresnek bizonyult. Ezzel valójában elősegítjük azt, hogy a narratívák mint önismétlő mintázatok (fraktálok) vésődjenek be az egyéni és a kollektív tudatba, mint átfogó társadalmi normarendszerek, normatív struktúrák jelenjenek meg benne.”

Hogy megértsük mindennek a hétköznapi életünket is közvetlenül befolyásoló, és minden látszat ellenére egyáltalán nem elvont lényegét, először a dolog legelvontabbnak látszó paradoxonjával kell szembesülnünk. Nevezetesen azzal, hogy egy számunkra külső „valamit” evidens módon csak úgy tudunk megfigyelni, ha megfigyeljük azt. Csakhogy a megfigyelés, észlelés eredményének leírása csak úgy lehetséges, ha előtte már van egy olyan értelmezési keretünk, amibe beillesztjük a megfigyelés eredményét. Vagyis újra és újra azzal kell szembesülnünk, hogy amikor úgy véljük, hogy megfigyelésünkkel az „objektív valóságot” tárjuk fel, valójában csupán egy újabb „történetet” mesélünk el az általunk már előzetesen feltételezett valóságról.

A megfigyelésünktől „független” valóság megismerése egészen egyszerűen azért lehetetlen, mert nincs a megfigyelőtől független megfigyelés, nem tudok úgy megfigyelni valamit, hogy ne figyeljem meg azt. Ez az emberi megismerés legmélyebb és örökre feloldhatatlannak maradó ellentmondása, vagyis lehet, hogy létezik objektív valóság, csak erről értelemszerűen soha nem győződhetünk meg. Még a „legobjektívebbnek” tekinthető „egzakt” tudományok, mint a matematika és elméleti fizika is elbeszélési módokban, narratívákban, „történetekben” igyekszik kifejteni újabb és újabb felfedezéseit.

A „nagy bumm” vagy más néven ősrobbanás, a fekete lyuk, a sötét anyag és sötét energia, a húrelmélet mind-mind azt jelzi, hogy „sztori” nélkül még az oly objektív (inkább csak annak látszó) tudományok sem tudnak meglenni. Nyilván még inkább így van ez az ember „belső természetét” vizsgáló társadalomtudományok esetében, ahol a narratíva jelentősége abszolút meghatározó, és valójában állandósult a narratívák permanens globális háborúja.

Tovább bonyolítja a helyzetünket és ez mélyíti el igazán a narratívák háborúját, hogy míg a tradicionális viszonyok között élő ember számára évezredeken át „közvetlen” volt a világ, tehát információit és tudásait saját tapasztalataira alapozta, az elmúlt évszázad során gyökeresen átalakult világunk, és e változás rohamos gyorsasággal mélyül. Ennek lényege az, hogy kiépült a planetáris dimenziójú „közvetítések” ma már felfoghatatlan bonyolultságú rendszere. Napjainkban már minden (vélt vagy valós) tudásunk és információnk valamilyen közvetítőn („médián”) keresztül jut el hozzánk.

Arra pedig, hogy „utánajárjunk” annak, hogy a közvetítő valóban a valóságos valóságot, vagy valami egész mást beszél el nekünk, vajmi kevés esélyünk adódik.

Az utóbbi két évtized során eddig szinte teljesen ismeretlen fogalmak futottak be óriási karriert e térben, amelyek ennek az egyre inkább elmélyülő háborúnak a tektonikai mélységű konfliktusairól tudósítanak minket. A konteó (vagyis összeesküvés-elmélet), a hoax vagy fake news, amit álhírként fordíthatunk le, ezt jelzi. Az utóbbi néhány év új fogalma a post-truth politics (vagy más néven post-factual politics vagy post-reality politics, tehát a „tények utáni”, vagy egyenesen a „valóság utáni” politika), amit a híres Oxford Dictionaries 2016-ban az „év szavának” választott. Ezek a szavak arra utalnak, hogy a világ belépett az „igazság, a tények, sőt a valóság utáni” korszakába, mind-mind azt jelzik, hogy az emberi megismerés egyre kaotikusabb örvénylései egyre kiszolgáltatottabbá tesznek minket.

Megnyugtató válasz a közeli jövőben aligha lesz minderre, de legalább kísérletet kellene tennünk arra, hogy megértsük ezeknek az örvényeknek a természetét, amíg nem késő.