Narratívák háborúja

Donald Trump elnökké választása drámai erővel mutatta meg, hogy korunk világa, sok minden más mellett, egy brutálisan örvénylő, globális nyelvi háború színtere is. Persze nem lingvisztikai értelemben nyelvi háború ez. Az összecsapás mélyen a nyelvi felszín alatt rejlő jelentéstani rétegekben zajlik, a küzdelem az eltérő, sőt ma már egyre inkább egymást kizáró létértelmezési rendszerek között megy végbe. Teljesen természetes, hogy minden ember egy sajátos értelmezési keretbe ágyazott fogalomkészlet segítségével igyekszik kifejezni a valóságról alkotott képét, akár tudatában van ennek, akár nincs. A probléma akkor kezdődik, amikor az egyik elbeszélési mód olyan monopolpozíciót vív ki magának, amelynek segítségével képes azt a látszatot kelteni, hogy a világ elbeszélhetőségének kizárólag egyetlen módja van, és ez történetesen éppen az, amelyet ő birtokol.

Az összes többi megközelítési mód csak merő tévelygés, használója vagy végzetesen tudatlan, vagy végtelenül cinikus, mert ugyan tudatában van annak, hogy hamis narratívát használ, de szándékosan igyekszik zavart kelteni az evidens módon alkalmatlan elbeszélési módjával. A ma a világot meghatározó narratíva önmagát „politikailag korrekt” beszédmódként írja le, vagyis szerinte egyedül ő igazán türelmes, udvarias és legfőképpen racionális. A vele vitatkozók ellenben mind egy irracionális, intoleráns és legfőképpen gyűlöletre épülő nyelvet beszélnek, ami nemcsak egyszerűen alkalmatlan a világ adekvát visszatükrözésére, de egyenesen az önmegsemmisítés programja. Ennek az uralkodó nyelvnek a hívei most úgy ítélik meg, hogy a világ végzetes lejtőre került, hisz Donald Trump elnökké választása a hülyék és/vagy gazemberek globális nagykoalíciójának vészjósló győzelme a racionális és távlatokban gondolkozó politikusok által képviselt beszédtér felett. Mielőtt állást foglalnánk, próbáljuk meg azonosítani a probléma legmélyebb szintjét. Mivel már évszázadok óta a nyugatias modernitás létszerveződési módjának globális diktatúrájában él a világ, ezért ez az egész diskurzus a Nyugat belső meghasonlásának sajátos terméke. A feszültség abból adódik, hogy egyre nyilvánvalóbbá válik a globálissá tágult nyugatias modernitás csődje, és ebből a végzetes ontológiai zsákutcából kellene valahogy kiutat találni. Paradox módon a világot uraló szuperstruktúra is tisztában van ezzel, és Donald Trump megválasztásának okaként felsorolja azokat az evidens tényeket, amelyek már évtizedek óta jelzik ezt a fokozódó csődöt. A világot egyre inkább eluraló káosz, tehát az emberiség mint komplex planetáris rendszer felbomlása főként annak köszönhető, hogy ez a most éppen Amerikát talapzatként használó globális szuperstruktúra, bár mindent a kezében tart, de uralni már egyre kevésbé képes a világot.

A globális szuperstruktúra által véleményhatalmi fegyverként üzemeltetett média most persze fanyalog és fintorog a számára gusztustalan következményeken, és többé-kevésbé azt is látja, hogy milyen okok vezettek ehhez az okozathoz, de reflexivitása odáig már nem terjed, hogy a legmélyebb lényeggel is szembesüljön. Azzal az evidens ténnyel, hogy a számára visszataszító következmények megjelenését egyedül és kizárólag önmagának köszönheti. Hisz mint a világ ura, ő maga hozta létre és üzemeltette/üzemelteti azokat a szerveződési formákat és mechanizmusokat, amelyek a nyugatias modernitás globális újratermelési modelljét mozgatják.

Az emberi világ tehát történetének igen fontos és igen veszélyes kritikus elágazási pontjához érkezett. A mérhetetlen veszély fő oka az, hogy a világot irányító szuperstruktúra ugyan elveszteni látszik a világ feletti uralmát, de nemcsak, hogy nem áll készen egy alternatív világuralmi modell, hanem egyelőre még az ilyen modell kiépítését megalapozni képes elméleti talapzat is hiányzik. Kétségtelen tény, hogy szerte a világban számos szellemi műhely dolgozik egy ilyen elméleti talapzat létrehozásán, de koherens világértelmezési rendszer helyett ma inkább csak egy módfelett izgalmas szellemi örvénylést látunk. A zavaros szellemi örvénylés alapvető oka az, hogy egyelőre teljesen tisztázatlan, hogy az egyre inkább csődbe jutó nyugatias világmodell korrekcióját milyen mélységbe lehatolva kellene elkezdeni.

Tehát ha a Nyugat valahol utat tévesztett, akkor meddig kellene „visszamennie” a történelemben? Tovább fokozza a konfúziót, hogy a dolgok egymásba csúsznak abban az értelemben is, hogy politikusok próbálnak a gyakorlati kormányzás „mellett” új világértelmezési logikákat kidolgozó teoretikusként is feltűnni. De ugyanennek a fordítottja is zajlik, elméleti szakemberek próbálnak meg alig leplezett módon közvetlenül „politikát csinálni” frissen kiagyalt spekulatív következtetéseiknek, amelyeknek a gyakorlatban azonnal érvényt is akarnak szerezni. És noha a társadalmi, gazdasági, pénzügyi, energetikai, ökológiai, kulturális, demográfiai káosz mögött közös mélyszerkezeti okként ugyanaz a végzetesen hibás létszerveződési mintázat húzódik meg, mindenki másként akarja ezeket a deformációkat orvosolni. Végül, de nem utolsósorban, mindnyájan ennek a torzult kornak a gyermekei vagyunk, így hétköznapi mikrocselekedeteink nap mint nap akkor is újratermelnék ezt a káoszt, ha elméletileg tisztázott alapokra technikailag tökéletesen felépített és működtetett intézmények vennének körül minket, amiről persze szó sincs. Veszélyes és kalandos idők jönnek tehát, mert a jövő elkezdődött, csak nem egészen úgy, mint a régi jelszó szuggerálta annak idején.