Elvigyelek? – kérdezi csak úgy, félvállról, pedig ő is a buszra vár, igaz, munkaidőben van, de az nem fontos, már úgyis elkésett, az autója kicsit feljebb parkol a narancsfák alatt, busszal akart menni, mert nem lehet közlekedni, igaz, azzal se lehet, mert a busz úgyse jön: vagy jön, vagy nem, mézes narancsillatban áll a megálló, valahonnan vanília szaglik, vaníliás cukor és limoncello, borban áztatott mazsola, csokoládé, fahéj és egy csepp só, datolya, keserű mandula, mandulaolaj, az illata szinkronúszik a narancsillattal a benzinbűz felett, aztán szertefoszlik a sarkon, míg a halboltszögletből a tenger szaglik, egy halom piszkosan elomló tintahalkupacon a legyek, mint a mazsola a kalácson, hogy undorító-e? Ugyan már. Az utcai fodrász mérges lakkjainak felhőjében bal felől feketén fekete nő siet, gattamelata, vonul a piros cégtábla előtt, rebben a keze, ahogy előrelép, ilyen illatszert Európában nem is használnak, arab illat ez, legfeljebb török, mély, mint a Vezúv krátere és ezer színe közt ott a borostyán, fojtó és gyönyörű, nyomában megint narancsvirág röpköd az égen, a város meg fékcsikordul, dudál, vonyít, sikít, staccato liheg, aztán elindul, megáll, áll a szép mocsokban, a fejünk felett rohad az ablakkeret, rajta rohad a kilincs, a jázminbokor ráhajol, kacag. Áll ott a buszmegállóban, fekete, mint az ördög segge, fekete a haja, majdnem fekete a szeme, mintha olajjal vagy diófapáccal festették volna, és nápolyi nyelven kérdezi, miközben fogja a buszmegálló táblájának oszlopát, mintha félkézzel forogni akarna körülötte, mint egy pocsék Fellini-filmben, délelőtt tizenegykor ebben a ronda megállóban, na, elvigyelek, vagy ne? A nápolyi az előbb nápolyi és csak aztán olasz – jut eszébe, amit az Öreg tanított, és közelebb lép hozzá, na jó, vigyél el, mondja neki, narancsvirágviharban áll a kocsi, a négy ajtajából az egyik épp hogy betéve, az ablaktörlő letörve, a koccanásnyomok közt a szentlélek tartja, de az tartja, mint a jázminillat a kilincset, és folyamatosan beszél ezen a kikötő nyelven, ami mégis összeáll: családdá, nekilódul és leáll, megtorpan és belecsúszik a pirosba, aztán megáll a zöldnél, a lámpa: tájékoztatás, és akkor van az anyja, az apja, a nagyanya, Aurora néni, a kis Beppo meg a négy húga, és Giovanni, aki hülye, de hogy miért hülye Giovanni, az nem derül ki, egyszerűen hülye, idióta, Fiametta meg gyönyörű, mint a nap a város felett, vagy a hold májusban, tudod, amikor halványsárga a tintakék égen, ismered azt az éjszakát május harmincötödikén, figyelj, igyunk meg egy kávét, most már nem kések el. Nézd, a tenger – és az utazó nézi, kék, igazi kék, a város nekilódul és leáll, megtorpan és belecsúszik a pirosba, aztán megáll a zöldnél, micsinálsz, te nyomorult állat, figyelj, van egy magyar zenekar, annak van egy száma, épp olyan, mint a városod, tulajdonképpen sohasem akartam különbet Nápolynál, néz, mutasd azt a zenét, mondja, és a fülhallgatóval a fülében bólogat, certo, ilyen is a városom, de figyelj, mondja, és az ujja nyomán látszik, ahogy a sirály lebeg a víz felett, olyan fehéren és könnyen, mintha ott se volna; épphogy gondolat, és akkor még meg sem mutattam neked a piacot, mondja, mert a piacon még ezerhatszáztizenkettő van, és megmutatja a piacot, aztán a kikötőt, ahol a köpésnyomok jelzik, hogy merre kell menni a kékben és aranyban álló parton, ott van Capri, oda holnap tízkor menj el – mondja, és megölel, aztán arcon csókol, mintha száztizennégy és fél éve ismernénk egymást, aztán letöri a másik ablaktörlőt is, hogy ne zavarja a kilátásban, és búcsú nélkül nekilódul, megáll, aztán eltűnik, mint a sirály az égen. Holnap tízkor itt lesz. Ha nem, nem Nápoly Nápoly – gondolja az utazó, és háromnegyed tizenegykor feltűnik a sirály az égen, aztán az a fékezés. A fékezésnek is van művészete. Még van tizenöt perc indulásig – mondja, és rágyújt.