Nagylétünk szellemei

Délelőtt felmegyek Kővágóörsre, a templomdombra, és ha szerencsém van, a mise után lesz kenyérszentelés, és én is kapok az új kenyérből, amelyet az itteni asszonyok előző este sütöttek.

A katolikus templomban majd az evangélikus lelkész is beszél és az orgonista nagy átéléssel játssza a himnuszainkat. Kölcseyé mellett a székelyekét is, Szent László énekét és Szörényi Levente István, a királyának záró akkordjait. Este, ha lemegy a nap, kisétálok az ecséri templom romjaihoz, viszek kis széket, asztalkát is. Gyertyát gyújtok, most ez lesz a tűz, és a csillagok meg a hold fényeiben keresem a letűnt idők szellemeit az István-kori romok között. Kenyeret és bort is viszek. Más nem kell. A kis láng fényt jelent, felidézi a tűz melegét, ételek ízét, a védelmet, az otthont. Felidéz tekinteteket, amelyekben elmerültem az évek során, és amelyek ellibbentek mellőlem oly messzire, ahová nem lát el a szemem. Csak ha behunyom. S ha kis szellő kerekedne, és elfújná a lángot, majd a tenyeremmel őrizgetem.

Ilyenkor már alig jár autó a 71-es főúton, a kötelező tűzijátékok hangjait rég elnyelte a tó, az erdő. Csend van, csak a tücskök ciripelnek elképesztő zenebonával, a mi kedves kabócáink. A nyaralók utolsó népes csoportjai is felkerekednek: Budapesten és a nagyvárosokban újraindul az élet. Mintha kicsit véget érne az év ilyentájt: az aratás véget ért, már érezzük a tél vészjósló közeledtét. A rezignáltabbak „téliesítik” a nyaralóikat. Én még mindig bízom benne, hogy lesz egy kis idő végre nyugodtan, akár kályha mellé kuporogva is eltölteni itt egy hetet. Majd november elején látom be, hogy megint hiú remény volt, és megkérem Bíbor urat, segítsen elzárni a vizet…

De ez még messze van. Az Árpád-kori romok körül még nyári illatok, hangok. Az égbolton fényes csillagok. És ilyenkor még a szellemek is mintha szívesebben mutatkoznának. Ünnep van, de a hangjuk inkább mintha korholó lenne. Nem gyalázó, gyalázkodó, de nem is öntelten simogató.

Figyelmeztető. A gyalázkodók szellemei nem is itt bújnak meg, egészen máshová kerülnek. De a figyelmeztetők! Rájuk érdemes hallgatni! „Kérlek, ez egy új hódoltság” – mondja halkan egy légies alak. Kinek mondja ezt Szekfű Gyula? Kovács Imrének vagy nekem? Kiről van szó? Az oroszokról vagy más megszállóinkról? De már el is tűnik, talán Moszkvába utazott nagykövetnek. Hatalmas égő szemeivel ideges arc rebben fel: „Valahol utat tévesztettünk” – mondja nyeglén, jelezve, hogy az előbbi tudós híres könyvének címét tőle vette. Nem lopunk, csak „merítünk” – magyaráz egy zenész, és bekúszik egy dallam. De Ady túlkiabálja: „István király országa, mely majdnem gyarmata egy másik, züllő országnak… szálljon magába, ha lehet s ha van még ereje, készüljön a közelgő veszedelmek ellen.” Egy szigorú tekintetű főpap lép a ledőlt falra. Megfontoltan mondja: „Mind, mind deportált magyarok vagyunk. Ha a Duna, Garam mellől nem is vittek ki minket; hát kivittek magunkból, ezeréves múltunkból. Vissza! Vissza!”

Csak megpihenni, merengeni jövök ide, az ecséri romokhoz. Engem nem bánt a korholás. Azon tűnődöm, más is hallja-e az aggódó szavakat. Vagy elnyomja az ünneplés, a megrögzött gyalázkodás? Esetleg az „adok-veszek-bóvli-áru”, amivé a Föld lesz Mindszenty József szerint Isten és Mária nélkül? S ezek a szellemek itt értik-e egymás szavát, vagy szóba állnak-e egymással? Bizony igen, mert Mindszenty szigorúsága együtt rezdül Ady megtört sóhajával, ahogy a költő az adok-veszek jelszavára felel: „…De nincs erőm ily nyomorulttá válni, / Óh, nincs erőm, én édes Istenem!…” Ők otthon vannak itt az István-kori kis egyházban, éket verni közéjük már nem lehet. Egy ritmusban lengenek a csupasz falak között. A templom könyveit, szőtteseit elemészthették, még a kövek nagy részét is széthordhatták. De a szellemekhez nem férnek. Ha a gyertyámból már csak egy csonk marad, össze is rezzenek a hűvös fuvallattól, amely Szent György hegye felől érkezik. István király, nemzeti nagylétünk megteremtője, szelleme: még itt vagyunk!