Multik alkonya

Az Economist igen figyelemre méltó elemzést adott közre a minap arról, hogy a multinacionális vállalatok korlátlan világuralma megrendülni látszik. A Washingtoni Konszenzus néven elhíresült globális „ajánlás”, amit a világ meghatározó uralmi csoportjai az 1989 őszén Washingtonban tartott konferenciájukon fogalmaztak meg, a „liberalizálj, deregulálj, privatizálj” hármas jelszavával írta le az eljövendő „szép új világban” követendő magatartási normákat.

Ez volt az igazi „aranykor” – írja az Economist. Kína hihetetlen gyorsaságú „megnyílása”, a szovjet birodalom összeomlása és a harmadik világ nagy részében a „piacbarát” lokális politikai csoportok uralomra kerülése a multinacionális vállalatok profitjának elképesztő ütemű gyorsulását hozta magával. Az 1980 és 2000 közötti húsz év során tíz százalékról közel ötvenre növekedett a világ összes profitján belüli arányuk, ami szédítő növekedést jelent. Míg az 1970-es években a világ GDP-jének legfeljebb néhány ezrelékét tette ki az egy év alatt külföldre vitt tőke, a csúcson, az 1990-es évek vége felé volt olyan év, amikor az öt százalékot is elérte. A multinacionális vállalatok átlagos profitrátája meghaladta a tizenöt százalékot, és miközben csak a világ összes foglalkoztatottjának nagyjából két százalékának adtak munkát, a világ összes termelő tőkéjének harminc százaléka volt az övék, a globális profitok közel fele mégis náluk rea­lizálódott. Ráadásul mindez egyre inkább öngerjesztő folyamattá vált, hisz a multinacionális vállalatok gazdasági súlyának ilyen elképesztő ütemű növekedése egyúttal informális hatalmukat is növelte. Szerte a világon meghatározó befolyást gyakoroltak a lokális politikai elitre, amelyet így diszkréten meg tudtak győzni arról, hogy fokozott támogatásuk esetén nem lesznek hálátlanok. Egészen nyersen fogalmazva mindez azt jelentette, hogy annak fejében, hogy profitként kivihetik a GDP tíz-tizenöt százalékát úgy, hogy lényegében egyáltalán nem fizetnek adót, előzékenyen hozzásegítik a korrupt lokális elitet ahhoz, hogy  „részesedjen” a közösen így elért „haszonból”. Vagyis mindenki jól járt, kivéve a népesség többségét kitevő munkavállalókat.

A kibocsátó gazdag országok munkavállalói azért nem, mert az ezekből az országokból, legfőképpen az Egyesült Államokból eláramló tőke munkanélküliek tízmillióit hagyta hátra. A befogadó ország munkavállalói pedig azért nem, mert korrupt lokális uralmi csoportjaik, igyekezvén a multinacionális vállalatok kedvébe járni, mindent megtettek a bérek alacsony szinten tartása érdekében.

Ám ez az „aranykor” lassan véget érni látszik, foglalja össze az elmúlt évtized tapasztalatait az Economist cikkírója. Siet hozzátenni, hogy mindez nem a populista vezetők – mint amilyen szerintük Donald Trump is – fellépésének következménye, sőt a helyzet inkább fordított. Azért léphetnek fel most sikerrel ezek a vezetők világszerte, mert a dolgok mélyszerkezetében zajló nagy erejű változások egyre jobban segítik az uralomra jutásukat. Az alapvető trendek megfordulásának fő oka Ázsiában keresendő, és elsősorban abban az egyszerű tényben leli magyarázatát, hogy a munkaerő iránti tartós túlkereslet végül mégiscsak felhajtotta a béreket, sőt, megkezdődött a lokalitások szervezett ellenállása, így a szabályozási környezet is egyre szigorúbbá és költségesebbé vált a multinacionális vállalatok számára.

Az ennek nyomán elindult profitcsökkenést fokozta, fokozza, hogy világméretű szigorítás indult el az „adóoptimalizálás” terén is. Ez a szép eufemisztikus kifejezés arra utal, hogy a multinacionális vállalatok évtizedeken át sikeresen mentették ki profitjukat olyan „adóparadicsomokba”, ahol erre szakosodott globális iparág gondoskodott az adómentességről. Mindennek a világnak most bealkonyulni látszik, írja az Economist. De a visszaút korántsem lesz könnyű, sugallja a cikkíró.

Mert igaz ugyan, hogy a „nép” munkavállalóként többnyire kárvallottja volt ennek a folyamatnak a gazdag centrumországokban és a szegény periférián egyaránt, fogyasztóként viszont élvezte a mindebből következő viszonylag alacsony árakat. Mindez most radikálisan megváltozóban van. Az államok és munkavállaló állampolgáraik egyre nagyobb alkuerőt mutatva kényszerítik ki a magasabb béreket és részben a magasabb adókat, illetve szigorúbb szabályozást, ami a globális multinacionális tőke számára evidens módon jelentős költségnövekedést és profitcsökkenést jelent. Ám nyilván mindent meg fognak tenni, és az Economist cikkírója szerint nem is esélytelenül, azért, hogy ezt a veszteségüket a növekvő árak segítségével az ebben a kontextusban fogyasztóként, vásárlóként tételeződő „néppel” fizettessék meg.

Mint ahogy az amerikai autógyártó multik is közölték az új elnökkel, hogy akár az importbüntetővámot választják, akár azt, hogy inkább hazatelepülnek, a többletköltséget az amerikai fogyasztókra hárítják majd át. Hogy ez sikerül-e, egyelőre senki nem tudja megjósolni, egy biztos, a globális hatalomgazdaság világában új korszak kezdődik, amely valóban elhozhatja a globális multinacionális óriás vállalatok alkonyát, és egy egészen új gazdasághatalmi alkurendszerre épülő világgazdasági-világkereskedelmi rend kezdetét. Ám mint minden ilyen trendforduló, egyben sokkal kiszámíthatatlanabb és bizonytalanabb is lesz a világ, amelyben eddig elképzelhetetlen esélyek és veszélyek ma még nehezen előre látható „hullámvasútján” utazva azok lesznek sikeresek, akikben tudás, bátorság és kitartás van. Akik nem az eddig uralkodó dogmák, hanem az új egyensúly kérlelhetetlen logikáját követik.