Megidéződik a háború, midőn hosszú idő, évtizedek „békepolitikája” után azon a ’91-es nyárelőn szembesülnünk kellett az 1945 óta első európai háború rettenetével. Megelevenednek az oly sajátságos hangulatú – 1989–90 körüli – délvidéki idők, amikor a nagy magyarországi kavargásban alig figyelt valaki a Milošević-őrület egyre fenyegetőbb tobzódására, és közben az egyre reményteljesebb magyar szerveződési, öntudatosodási kísérletekre. A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége hőskorának egykori jelmondata most mintha új ragyogást kapna: „Talpra álltunk, megmaradunk!” Még ha időlegesen, átmenetileg is: szívszorító gyönyörűség volt átélni mindezt.
Ahogyan az ilyen esetekben lenni szokott, teljesen véletlenül elém kerül egy réges-régi iromány. Látszólag nincs túl sok közvetlen köze a vizsgált időszakhoz, akár periferikus jelentőségűnek is tűnhet, mégis. Amint nézegetem, nő a döbbenet, és fogy körülöttem a levegő, míg végre rájövök, a Kárpát-medencei magyarság utolsó száz évének talán legjellemzőbb dokumentumát betűzgetem.
A szöveg szerb nyelven íródott és nem más, mint a zentai úgynevezett területi néptanács (narodni odbor opstine) 1955. december 29-i keltezésű engedélye (dozvola) a helyi szilveszteri mulatságon játszandó és játszható muzsikákat illetően. A precízen gépelt lapon hat pontba szedve a tudomásul venni parancsolt zenei program. Legelsőnek – természetesen – szerb népdalok. (Zenta lakossága még 2002-ben is hetvennyolc százalékban magyar nemzetiségű.) Ám a második helyen már „madjarske narodne pesme” szerepelnek. Mégpedig – szó szerint – a következő jeles darabok, Dankó, „Zerkovic” és Sas Náci szerzeményei, úgy is mint magyar népdalok: „Most von a nap lemenoben”, „Edj cica, ket cica”, „Lemondas.” Ezután három tangó, majd három keringő következik, majd a közismert szerb népi tánc, a kóló, ebből szintúgy három darab. Végül három csárdás zárja a sort, megint csak szó szerinti átiratban: „Kis kuca, nadj kuca” („…nem ugat hiába”), „Ritko buze, ritka árpo” („…ritka rozs, ritka kislány, aki takaros”), továbbá a számomra megfejthetetlen „Udvoran, udvoran”. Az engedélyező okirat a titói Jugoszlávia talán legelterjedtebb, össznépinek címzett kommunista jelmondatával – az ő speciális világ proletárjai egyesüljetek!-féle – szlogenjükkel fejeződik be, ami a nyolcvanas évek végéig az újságok fejlécén is olvasható volt: „Smrt fasizmu * sloboda narodu!” Halál a fasizmusra – szabadságot a népnek! Aláírás – némi janicsárbemutató: „Dukai Ana organizator”, „Soti Ferenc direktor”.
Érdekes év 1955, másfél évtized sem telt el az 1941-es könnyes viszszatérés óta, de már jó tíz éve a 1944 végi tömegmészárlásnak. Az anyaországgal a legelemibb kapcsolatokat is drasztikusan felrúgó „láncos kutya”-korszak, lám, hiába, hogy „Sztalin Jóska” már idestova két és fél éve jobblétre szenderült, tulajdonképpen még ekkor is tart. Dozvola van és narodne opstine, edj cica, ket cica és ritko buze, ritka arpo. Vagy ha úgy tetszik: most von a nap lemenoben. Igen. Nagyon úgy látszik.
Mélyről, irtózatosan mélyről kellett megpróbálkoznia a felemelkedéssel a déli magyar nemzetrésznek. Hogy aztán 1994-et követően – napjainkig – ez hogyan, menynyire sikerült: most inkább ne feszegessük. Annyi viszont tény: az a réges-régi gépirat könyörtelen pontossággal mutatja, hová, meddig is jutott 1920 után tulajdonképpen az egész magyarság. Mutatja, hogy honnan, micsoda elképzelhetetlen kútmélységekből kellett újra nekirugaszkodnunk.
S így talán az értetlenek, az örök fanyalgók, a lekicsinylő hőbörgők vagy éppen a tájékozatlan ostobák is könnyebben láthatják, hogy mi is volt, mit is jelentett és jelenthet igazából Lakitelek és 1990, 2010 és az „Orbán-éra” – főleg, ha különféle, most látott „dozvola”-dokumentumok jutnak eszünkbe. Vagy éppen a titói, majdnem halálos ölelésbe szorult délvidékieknek unásig ismert, bizonyos átértelmezésekkel akár ma is aktualizálható jelmondat: halál a fasizmusra – szabadságot a népnek.