Momo az ágyunk mellett

Eközben a Wmn.hu-n, a népszerű női, erősen feminista, liberális portálon kiemelt vezető anyag címe: Jogom van élni. Jogom van meghalni.

Momo egy internetes horrorfigura, aki a WhatsApp és a Facebook Messenger alkalmazáson keresztül veszi fel a kapcsolatot a gyerekekkel, s egyre veszélyesebb feladatok végrehajtására utasítja, akár halálba is hajszolhatja őket. (A névválasztás minden Michael Ende-rajongónak különösen fájdalmas lehet, hiszen az író Momo nevű, tüneményes kis hősnője éppen az életigenlés harcosa.)

A Wmn nem foglalkozik a virtuális szörny-Momóval, akinek működése komoly veszélyt jelent a fiatalokra, és így meglehetősen sok nőt érint – édesanyákat és lányokat –, a portál szerzői inkább a szerintük súlyosabb kockázatokról szoktak írni, mint például a magyar asszonyok elnyomása, vagy a nemzeti érzelmű óvodai nevelés. Ez a „magánügyük”, minden sajtóorgánum szabadon választhatja ki, milyen témákat preferál. Bizonyos határokon belül.

Ám az öngyilkosságról szóló cikkel a Wmn most átlépett egy határt. Nem csupán erkölcsi, íratlan szabályt sértett durván, hanem a sajtóban az öngyilkosság témájának kezelésére kidolgozott nemzetközi ajánlásokat is. A WHO által is rögzített, részletes szabályok között szerepel többek közt, hogy „az öngyilkosságot nem szabad bátor tettként bemutatni. Az ilyen ábrázolás a veszélyeztetett személyeknek könnyen azt sugallhatja, hogy önkezűleg véget vetni az életnek a személyes problémák lehetséges megoldását jelenti. Az öngyilkosságot egy válsághelyzet vagy probléma megoldására adott lehető legrosszabb választásként, a kétségbeesés cselekedeteként kell feltüntetni.”

A feminista orgánum publicistája viszont úgy látja, „aki abba az állapotba kerül, hogy egész egyszerűen nem lát más kiutat, szerintem egyáltalán nem gyáva. Valami egészen megfoghatatlanul különleges erő kell egy ilyen dolgot megtenni. (…) Furcsán hangzik, de mondjuk ki: jogom van meghalni.” A cikk – és a vele párhuzamosan megjelent, Robin Williamsról írott, a színész öngyilkosságát részletesen taglaló visszaemlékezés – szinte az összes vonatkozó ajánlást megszegi, még azt is, hogy a témában közölt írások alatt külön keretben „tájékoztatást kell nyújtani, hogy a krízishelyzetben lévők, a veszélyeztetettek, az öngyilkost gyászolók hol kaphatnak segítséget”.

A hatalmas betűkkel ordító cím – Jogom van élni. Jogom van meghalni – nem csupán egy rossz szerkesztői döntés, hanem tudatos provokáció. És megmutatja mindazt, ami miatt nem szeretnénk egy, a liberális eszmék által uralt világban élni. Ahol nem számítanak például a szakemberek által hosszú évtizedek alatt kimunkált szabályok arra, milyen módon szabad az öngyilkossággal foglalkozni azért, nehogy megerősítést adjunk a veszélyeztetetteknek. Mert itt óriási a sajtó felelőssége. Ám a liberális média csak az egyén jogát ismeri el, a kötelességet és a felelősséget nem. Tollforgatói a jogot töltelékszóként használják. „Jogom van azt írni, amit akarok. Jogom van eldönteni, milyen neműként élek. Jogom van drogozni. Jogom van meghalni.”

Ezzel szemben mi azt gondoljuk, nincs jogunk bármihez. Sem szó szerinti, sem átvitt értelemben. Mert szűkebb és tágabb közösségek tagjai vagyunk, s ezáltal tetteink hatással vannak másokra. Olyan ósdi elképzeléseink vannak, hogy kötelességünk hasznára lenni ennek a szűkebb és tágabb közösségnek, felelősek vagyunk másokért, segítenünk kell egymást, hiszen az élet érték, amit védenünk kell. Mert rém-Momo és társai ott állnak gyermekeink ágya mellett.