Mohóság

Talán még vannak, akik emlékeznek rá: volt a régi – az ántivilágbéli, Csoóri Sándor által a korabeli magyar szellemi élet könnyűlovassági lapjának nevezett – Élet és Irodalomban egy rovat, Jelenségek volt a címe.
A közelmúlt magyar irodalmi publicisztikájának egyik legjelentősebb alakja – ma az ő nevét is alig emlegetik –, Bertha Bulcsú vezette, hétről hétre a legizgalmasabb olvasmánycsemegék közé számított. Egyik alkalommal Bertha leírja a jelenetet valahol a Balaton mellett: lángossütödék, sült halat árusító bódék, büfék, falatozók, tömve mindahány, idős, fiatal, férfi, nő, „és zabál, zabál a sok kiéhezett magyar”…
Az az életkép a hetvenes évek végéről, a nyolcvanas évek első feléből-közepéből: máig ható, máig érvényes nagy magyar szindróma tömörített, pontos látlelete. És távolról sem a csak A tizedes meg a többiekből ismert, keserédes-cinikus történetfilozófia alakváltozata („Mert mindig zabálunk. Magyar átok!”, mondotta: Darvas Iván).

Elképesztő, ha éppen nem történelminek nevezhető összmagyar mohóságról, mindig-mindent-mindenáron megkapni akarásról van szó. Ha úgy tetszik, históriai alapvetésű kompenzáláskényszerről, szívszorító, nem gúnyolni, sokkal inkább sajnálni való – de leginkább nagyon-nagyon elgondolkodni érdemes, csupa nagybetűs jelenségről. A tömeges elhízottságból következő kollektív nagy magyar egészségveszélyeztetettségtől a szinte eszelős sietséggel magát megszedni akaró, családostól külföldre dolgozni rohanásokig, amin aztán konzultálgathat Cameronnal Orbán Viktor eleget. Nem is beszélve a hosszú hétvégéken mongol invázióhoz hasonlítható módon megrohamozott szupermarketekről, az ünnepek előtt hatásosan üzemelő, bolondokházákhoz hasonlítható élelmiszerüzletekről, a karácsony előtti, csomagokkal sokszorosan felszerszámozva tülekedő tízezrekről – és így tovább, tovább…

Mohóságunk egyetemleges, mondhatni totális, hozzátehetnénk: mélyen nemzeti jellegű. Akár még (viszonylag újabb) nemzetkarakterológiai adaléknak is minősíthető. Kompenzálunk, kárpótolunk. Kárpótoljuk magunkat. A sorsunkért. A történelmünkért. A még az én gyerekkoromból is ismert zsíros meg üres meg cukros, netán lekváros karéj kenyerekért, randa nagy barna harisnyákért (fiúknak-lányoknak egyaránt, ha jött a télvíz zordon ideje), sőt, még az évtizedekig tartó nagy és általános családi kuporgatásokért is. Mindenért. („Megérdemeljük.”) Olyan, de olyan jó ki-kirúgni a hámból, minél többször, annál inkább, utazgatni, és csak inni meg a lábunkat lóbálva a semmibe meredni, és így, imígyen „jól érezni magunkat” nagy és neves történelmi emlékhelyeken és patinás üdülőhelyeken, svédasztalos reggeliket fogyasztva-habzsolva előkelő szállodákban, „görögbe”, „olaszba”, „spanyolba” utazni repülővel évente, és hanyagul odavetni a pénztárnál a rogyásig tömött kosarat tolva, hogy „négy kartonnal lesz”.

Annak, aki megveti, gúnyolja, habzsoló-urizáló bunkó baromnak gondolja mindezért a magyart, ajánlom, tanulmányozza kicsit történelmünket. Akár csak a 19. meg a 20. századit. Nem is kell túl részletesen: elég, mondjuk a népélelmezésről szóló összegzéseket. Vagy netán nagyszerű népi íróink két világháború közötti szociográfiáit – vagy akár Móricz Zsigmond, Illyés Gyula, sőt, esetleg még Szabó Dezső vagy (később) mondjuk Fejes Endre írásait. Csupa-csupa következmény, amivel szembesülünk. (Politikusoknak sem feltétlenül ártana némi studírozás az ügyben. Sőt!) Az elképesztő mértékű – és időtartamú – össznépi szegénységből csak eszelős „fogyasztási láz” nőhet ki, miként tudós szociológus elemzők olykor heroikus erőfeszítéssel felfedezik a kanálban a mélyedést.

Igen, miként Bertha Bulcsúnál vala: zabál a sok kiéhezett magyar. Zabál, utazik, „harácsol”, élvezkedik, keresi-kutatja a lehetőségeket Ausztriától Britanniáig és tovább, kartonszám hordja haza a dobozos sört, és befizet mindenféle egzotikus utakra, amikor és ahogyan csak teheti. Nem, nem azért, mert „egy nap a világ” és carpe diem, vagyis élj a mának – hanem mert úgy érzi, végre (VÉGRE!) jár neki. Mindez – mindezek után. Mi minden után. És ha ebbe belegondolunk, eláll a szavunk, attól tartok.