Mitől néppárt egy néppárt?

Annyit – ha újságolvasó – felfog, hogy belharcok folynak. Mást nemigen. Minap a Miniszterelnökséget vezető minisztertől hallhattuk: a Fidesz az Európai Néppárt tagja, és az is kíván maradni, mert leginkább itt van mód kereszténydemokrata politizálásra az európai színtéren. A kijelentés azért fontos, mert hetek óta mást sem hallunk, mint hogy a kontinens számos pártalakulata vagy éppen tisztségviselője arról nyilatkozik, a Fideszt ki kell zárni ebből a pártból. Maga a junckeri székre leginkább esélyesnek kikiáltott jelölt, Manfred Weber is élesen bírálta a Fideszt, mi több, példátlan módon ultimátumot is adott neki bizonyos dolgok megváltoztatását követelve. Párton belül elég különös cselekedet ultimátumot intézni bárkihez is, ennél jóval tisztességesebb és egyenesebb magatartás, ha a kifogásolt dolgokról vitát kezdeményezünk. Ezzel meg csak az a baj, hogy vitára ma már az EU-n belül aligha lehet számítani. Vannak kijelentések, amelyeket hiába cáfol, akit támadnak, nem ér el vele semmit – lásd Sargentini megannyi vádaskodását. Ezzel tehát nem érdemes foglalkozni. Nekem az is furcsa, hogy egy ilyen Weber-féle jelölt egyáltalán kérheti, hogy hagyjuk abba a plakátozást. Megismétlem, amit már leírtam korábban: hol volt M. W. úr, amikor Verhofstadt feldíszített autóján követelte: Orbánnak mennie kell? Az nem plakát?

No de nem a fentebb említett állításokat szeretném boncolgatni, hanem egy ideje már az foglalkoztat, mitől néppárt egy néppárt. Mert a néptől nem, annyi bizonyos! Nem emlékszünk arra, hogy a Néppárt bármelyik csoportja – a magyaron kívül – megszavaztatta volna az országa lakóit az unió legfontosabb dilemmáiról, bevezetni kívánt intézkedéseiről. Hol volt itt a nép? Ókori példákkal feleslegesen hozakodnánk elő, más idők jártak akkor, de azt tudjuk, hogy az ókori görög városok piacterein, amikor az úgynevezett népuralmat, azaz a demokráciát gyakorolták, nem szavazhatott mindenki, csak akkor, ha úgynevezett „teljes jogú” volt. (Például földdel rendelkező és húsz éven felüli). Ez legalább világos szabály. Akkoriban egyébként a népvezért demagógnak hívták arrafelé. Milyen érdekes változáson ment át a szó jelentése a századok során!

A kereszténydemokrata politizálás meglétét az európai színtéren azonban nem bizonyította az idő. Vagy nem vettük észre, vagy nem tudjuk, mit jelent. Mert vajon le­het-e, és ha igen, hogyan politizálni annak érdekében, hogy Európa szívében ne zárt templomok fogadják az embereket, hogy ne rettegjenek a papok attól, hogy megölik őket, hogy Bihács lakói merjenek kimenni az utcára félelem nélkül, hogy lehessen nyíltan beszélni a „menekültek” által behurcolt ilyen-olyan fertőzésekről és így tovább. Sajnos nem vettük észre, hogy ilyen és ezekhez hasonló gondokra egyetlen megoldás is született volna a nép pártjában. Bevallom, azt sem értettem soha, mit jelent „néppártosodni”. Mert néhány pártunk itthon is – az idő sodrának köszönhetően – néppártosodott. Vajon hirtelen elhatározta, hogy hipp-hopp, ettől kezdve keblére öleli a népet? Mindenkit, aki eddig nem volt éppen a kebelén? Mit kínált nekik? Olyasmiket, amiket eddig negligált? Emlékszik valaki valamilyen konkrétumra? Nehéz ügy, de hát nem lehet mindenki politológus, ők biztosan találnak magyarázatot erre a fogalomra is. Tovább szaporítva „bűnei­met” én a legtöbb párt nevéről sem igazán tudom, hogy a megjegyezhetőségén kívül mit takar. Az LMP, amely ugyebár nevében jelentette ki, hogy lehet más a politika, sajnos bebizonyította: nem lehet más a politika. Pontosabban amit művelnek, az lehet, hogy más, de attól meg az Isten óvjon. A Magyar Szocialista Párt se nem magyar, se nem szocialista. A Demokratikus Koalíció belül biztosan demokratikus, de hogy tisztelt vezére a demokrácia nevében szétvert egy ünneplő tömeget, valamint – tőle tudjuk – hazudott reggeltől estig, az nemigen illik a nevéhez. A Kétfarkú Kutya Párt legalább kabarénak jó, ez a programja is, így nem árul zsákbamacskát. A Párbeszéd kivel „párbeszél”? Miért nem hallunk diskurzusaikról egyetlen szót sem? Nem folytatom. A fogalmak zavarát éljük, és az emberek egyre bizonytalanabbak. A jelenségek valódi okát nem értik, mert titkolják előlük. Mi, magyarok elvileg örülhetnénk és örülünk is, hogy nálunk sokkal nagyobb a biztonság, mint Európa legtöbb országában. De azt hiszem, nem ilyen babérokra vágytunk, hanem egy kultúrájában és mindennapi életében virágzó, hagyományait őrző, méltó életet és nem mindennapi rettegést kínáló Európában reménykedtünk. Olyan létezésben pedig végképp nem, amely mára már kitermelt magából egy új szakmát is: az erőszakkutatót.

Szinte naponta szaporodnak azok a hírek – pedig mennyi mindent eltitkoltak a valóságból az utóbbi években Európában –, amelyek a nép elégedetlenségét jelzik a romló közbiztonság, valamint a megmagyarázhatatlan, érthetetlen döntések miatt. Megmondaná valaki, miért kell nekünk egy olyan európai néppártban politizálnunk, amely a néppel nem törődik, és a hétköznapok valóságáról sem akar tudomást venni?