Mit is ünneplünk?

A fenti két mondat megértése aligha okoz gondot valakinek. És ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy mi az a magyar kultúra? (Azon túl, hogy az, aminek a napját január 22-én ünnepeljük.)

Mindazon szellemi javak összessége, amelyet a magyarság létrehozott? Ezek szerint nem tartoznak bele az olyan, többnemzetiségű zsenik által, esetleg idegen nyelven létrehozott művek, mint Zrínyi Miklósé vagy Janus Pannoniusé? Nem tartoznak bele a nemzetiségi hímzések vagy a sokac Busójárás? Aligha lehet őket kihagyni.

Akkor hát: mindazon szellemi javak, amelyeket a történelmi Magyarország területén létrehoztak? Ezek szerint nem tartoznak bele Mikes Kelemen Törökországi levelei vagy Márai amerikai emigrációban született sorai, netán Simon Hantaï, Reigl Judit, André Kertész, Brassaï életműve? Ez sem áll meg: a magyar kultúra túlterjed a határokon.

Azaz: kifelé és befelé is végtelen.

Próbálkozzunk a további definíciókkal: mindazon, elsősorban szellemi javak összessége, amelyek az ország önképét meghatározzák? Talán közel járunk a megoldáshoz, ám annak, aki rövid kirándulást tesz Debrecenben, majd Pécsett, majd Budán, ezután Pesten, valamint a kultúrtörténetben, feltűnhet, hogy ahány tájunk és városunk, annyi kultúránk és önképünk is van: nemcsak a Pannónia–Hungária, a református–katolikus, a kuruc–labanc, az erdélyi–felvidéki–délvidéki–kárpátaljai–anyaországi (a csángókat ki ne hagyjuk!), de a mezővárosi és a királyvárosi kultúránk is különbözik. Miénk a határvárosi, soknemzetiségű Pécs éppúgy, mint Kolozsvár egy szelete, a cipszer Felvidék egy kulturális rétege, a javarészt idegen eredetű polgárságnak az egységesülő Budapesten és Nagyváradon magyarrá váló századfordulós progresszív kultúrája Bartókkal, a Nyolcakkal, a Nyugattal és az archaikus–progresszív szellemi térbe belépő Hamvas meg Kerényi Sziget-körével éppúgy, mint a Debrecenből kisugárzó kollégiumi kultúra Csokonai­val és Szabó Magdával. Mint ahogy miénk általában a népi és általában az urbánus is, jelentsen akármit, hogy „népi” és hogy „urbánus”. Mint ahogy a miénk a Nobel-díjas Kertész Imre és a zseniális Balázs János festőművész, és Cziffra György, sőt a magyar cigányzene is, tokkal és vonóval.

Ebből a sokszínűségből bármit eltagadni, kivenni, kidobni egyenlő lenne saját magunk elszegényítésével, hiszen az Európa közepén élő szigetkultúránk amennyire egységesnek tűnik a nyelv felől nézve külföldről, annyira fragmentált és sokszínű belülről nézve.

Ezt a sokszínűséget nemcsak azért nem érdemes megpróbálni homogenizálni, mert amúgy sem lehet – emlékezzünk Hamvas Öt géniuszára –, de azért sem, mert a magyar kultúra túlélőképességét az egységes Európában és ebben a földrajzi térben épp a sokszínűsége és értékőrző alkalmazkodóképessége adja.

Ha valamit, ezt az elképesztő, gyönyörű sokféleséget, amely közben mégis vitathatatlanul egységes és magyar, érdemes ünnepelni ma Janus Pannoniustól a kortárs költőkig, a magyar költőktől a magyar cigány és egyéb nemzetiségi költőkig, az itthon maradottaktól a mocskos diktatúrák által elzavart emigráns művészekig, a népitől az urbánusig.

Miközben ugyanis szétfeszül az ellentétektől és a személyes ellentétektől, ez egy.