Mit akarunk mi, populisták?

A liberális sajtóban egyre több, a populizmus, sőt a fasizmus veszélyére figyelmeztető cikk található.
A The Economist például Migrációellenes populizmus, Európa kis Trumpjainak masírozása címmel, még tavaly ilyenkor közölt cikket, amelyben sorra veszi azokat az országokat, amelyekben a populista pártok jelentősebb választási eredményeket értek el, vagy akár kormányra is kerültek.

A felsorolásba bekerült Franciaország, Lengyelország, Svédország, Hollandia, Magyarország, Olaszország, Németország és a baloldali populizmus jegyében Görögország és Spanyolország is. A széles körben olvasott, százötvenöt országban jelen lévő amerikai hírportál, a Project-syndicate számos cikkben foglalkozik a populizmussal, például olyan címek alatt, mint A fasizmus visszatér, A populista járvány megfékezése, vagy legutóbb Az új idegengyűlölet címmel.

Az amerikai külpolitikát elsősorban befolyásoló Külügyek Tanácsának (Council on Foreign Relation) lapja, az 1922 óta megjelenő Foreign Affairs pedig külön számot szentelt a populizmus hatalmának (The Power of Populism).

Ebben a kiadványban egy, a latin-amerikai populizmussal foglalkozó cikk megpróbálja meghatározni a „populizmus” fogalmát, de elismeri azt is, hogy nincs pontosan definiálva a kifejezés. A fejtegetés a végén oda lyukad ki, hogy a populistákban az a közös, hogy a kirekesztett többség érdekeit védik, szembefordulva az érdemtelen, de erőteljes kisebbséggel. Ugyanebben a kiadványban Cas Mudde holland politológus már sokkal pontosabban közelíti meg a jelenség lényegét, amely nagyon hasonló John Schindler amerikai biztonságpolitikai szakértő nézeteihez, és amelyeknek lényege az, hogy a fősodratú jobb- és balközép pártok korábbi értékeiket elvetve, egy közös liberális projektben egyesültek, amely eredeti formájában (a magukat liberálisként meghatározó pártok támogatottságát tekintve) sohasem kapott több támogatást Európában, mint tíz százalékot.

Talán hitelesebb magát Mudde-t idézni: az elmúlt két évtizedben „a fősodratú európai pártok egyre egységesebbé váltak egy új elitista konszenzusban – amely magába foglalja az Európai Unión keresztül való integrálódást, a multikulturális társadalmakat és a neoliberális gazdasági reformot. Európának kozmopolita, üzletbarát technokráciaként való felfogása különösen erőteljes azokban a pártokban, amelyek valaha szociáldemokraták voltak, és amelyek közül számosat Tony Blair Új munkáspárt (New Labour) koncepció­ja, vagy a német kancellárnak, Ger­hard Schrödernek az »új közép« (neue Mitte) felé való elmozdulása motivált.

A tradicionális jobbközép pártok szintén eltávolodtak történelmileg meghatározott identitásuktól, annak nyomán, hogy Angela Merkel és a brit konzervatív párt részéről David Cameron centristább, a gazdasági és kulturális kérdéseket pragmatikusabban megközelítő álláspontot foglalt el.”

A korábban említett John Schind­ler, az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség valamikori munkatársa szerint a kommunista baloldal, amely valamikor a munkásosztály vezető szerepét hangsúlyozta, átalakult új, „kulturális” baloldallá, amelynél az úttörő szerepet a kisebbségek, például szexuális és etnikai kisebbségek játsszák, amelyeket a domináns csoportok állítólag elnyomnak. A különböző intézményeket az elmúlt évtizedek „hosszú menetelése” során elfoglaló kulturális baloldal ellenségnek, a „történelem rossz oldalán állónak” és szükségképp gonosznak és felszámolandónak tekint mindenkit, aki vele nem ért egyet.
A másik oldalon a kommunista fenyegetés megszűnésével a jobbközép elvesztette érdekeltségét a szociális igazságosságban és a nagytőke kiszolgálójává, nagytőkés jobboldallá (corporate right) vált.

A kulturális baloldal és a nagytőkés jobboldal szövetséget alkot, amely támogatja a neoliberális gazdaságpolitikát és a tömeges bevándorlást. Ez utóbbit a kulturális baloldal azért támogatja, mert a tömeges bevándorlás fokozatosan felszámolja a hagyományos kulturális értékeket, a nagytőkés jobboldal pedig olcsó munkaerőt lát benne – írja Schindler a The Federalist nevű konzervatív internetes magazinban.
Az amerikai politikai közélet két pólusáról származó elemzés egyaránt rámutat arra, hogy a „populizmus” mögött nem valamiféle harmincas évekbeli nácizmus születik újjá (bármennyire is igyekeznek ezt elhitetni a liberális hangadók), hanem egyszerűen arról van szó, hogy olyan új pártok születnek, amelyek felvállalják a valamikori bal- és jobbközép pártok által képviselt, de mára elhagyott társadalmi rétegek képviseletét. Balról szembeszállnak azzal a neoliberális gazdaságpolitikával, amely évtizedek óta csak egy szűk, egyre gazdagodó vagyonos rétegnek kedvez, miközben az európai társadalmi stabilitást biztosító szociális piacgazdaságot lebontják, jobbról pedig felvállalják azokat az értékeket – így például a nemzeti szuverenitást, a kulturális örökséget –, amelyeket valaha a jobbközép pártok képviseltek.

Nézzünk az utóbbira egy példát, mondjuk a liberális sajtóban szélsőjobboldalinak elkönyvelt Osztrák Szabadságpárt programjából. Ennek talán a legfontosabb eleme a „Heimat”, vagy­is a haza koncep­ciója, amely szerint az osztrákok saját kulturális tradíciókkal rendelkeznek.

A párt hangsúlyozza az egyéni szabadságot, gazdaságpolitikájában a szabályozott liberalizmus híve az állam jóléti funkciójának fenntartása mellett, amihez azért hozzáteszi, hogy azt a tömeges bevándorlás veszélyezteti. Ezért, meg a társadalmi béke, a kulturális identitás megőrzése miatt is, a bevándorlás megállítása mellett foglal állást.

Mi ebben a kivetnivaló, azon túlmenően, hogy szembemegy a kulturális baloldal kizárólagosságra törekvő nézeteivel?

Hasonló értékrendet képviselnek a svéd demokraták, akik szintén le akarják állítani a tömeges bevándorlást, amely súlyosan veszélyezteti a svéd nemzeti identitást és a társadalmi kohéziót. A svéd demokraták elutasítják a multikulturalizmust (amelyről Angela Merkel is azt állította, hogy megbukott), de elfogadnak egy olyan többetnikumú társadalmat, amelyben kulturális asszimiláció megy végbe. A menekültproblémára pedig a menekültek hazatelepítését ajánlják megoldásként.

Szinte az összes szélsőjobboldalinak, esetleg fasisztának bélyegzett párt programjáról nagyjából ugyanezt lehetne elmondani, és abban is hasonlók, hogy a fősodratú pártok és a sajtó által való elítélésük, a sajtóban való bojkottálásuk ellenére egyre nagyobb támogatottsággal bírnak. Több országban a három legnagyobb párt közé tartoznak, sőt kormányozni sem lehet nélkülük.

A baloldali populisták, akik vagy bevándorláspártiak, vagy egyszerűen csak nem központi kérdés náluk a bevándorlás, nem részesülnek ilyen mértékű elutasításban az establishment részéről, velük kapcsolatban a liberális média arra mutat rá, hogy gazdasági és szociális programjuk megvalósíthatatlan és az unió vezetése mindent meg is tesz, hogy ez így is legyen, azokban az országokban – például Görögországban –, ahol ezek a pártok hatalomra kerültek.

A populizmust elítélő cikkek burjánzása mellett a józanabb elemzések sorra rámutatnak, hogy amit ma a populisták képviselnek, az nem más, mint amit a fősodratú pártok maguk is képviseltek, mielőtt a kulturális baloldal, illetve a nemzetközi tőke elfoglalta volna ezeknek a pártoknak a vezető pozícióit. A kritikusoknak abban igazuk van, hogy a populistaként elítélt pártok növekvő népszerűsége hasonló gazdasági és társadalmi problémákra vezethető vissza, mint amilyenek a múlt század húszas-harmincas éveit is jellemezték, abban viszont nincs, hogy a bevándorlás megállítására való törekvés, az iszlamizáció elutasítása azonos lenne a valamikori nácikat jellemző rasszizmussal. Az európai nemzeteknek joguk van megvédeni nemzeti identitásukat, mint ahogy a rómaiak is azt tartották, hogyha Rómában élsz, légy római – Si fueris Romae, Romano vivite more! Ha azt kívánjuk a bevándoroltaktól, hogy legyenek svédek, franciák vagy németek, az nem rasszizmus, hanem szégyenérzet nélkül vállalható elvárás.