Vélemény és vita
Mindig zúgó március
Kossuth hangja kísért minden magyarok fővárosában, a róla elnevezett téren: »Minő erő van abban, ha egy nemzet akar...«
Vannak esztendők, amelyek sorsfordítók az ember életében. Akkor is így van ez, ha a körülöttünk zajló történelem látszólag a fősodor darabjai közé helyezi a szóban forgó évet, ha úgy tűnik, minden ment a maga elkerülhetetlenül, irgalmatlanul szükségszerű útján, ha napra nap, évre év, újabb nyár száll tavaszra, s nincs, ami a szerelmet visszacsalja, ahogyan Apollinaire írta. Merthogy igenis van – mindig van –, ami a szerelmet visszacsalja. Mindenféle szerelmeket.
Így történt egy régi-régi esztendőben, valamikor az Úr 1969-dik esztendejében is, midőn tizennyolcadik évemben járok, túl vagyunk már az ötvenhat utáni legfontosabb esztendőn, az 1968-ason, és baljós tizenhárom év múlt el a forradalom leverése, a magyar szabadságharc vérbe köpülése, irtózatos legázolása óta. Abban a hatvankilences évben, az igazi magamra eszmélés, a nagy szellemi-eszmei felfedezések, a végképp megragadni tudott nagybetűs Szerelem évében a könyvtárban fedezek föl egy nemrégiben napvilágot látott, vékonyka kis könyvecskét.
Verseskötet, a szerző 1962 és 1967 között írott költeményeit tartalmazza. Az egyiken szinte azonnal megakad a szemem. Döbbenten futom át vagy tucatszor, és azon kapom magam, hogy már másolom is, majd a költő képét nézegetem hosszasan, nemsokára az újonnan megjelent könyvek szerzőit bemutató cikkből ki is vágom a fényképét és beragasztom egy újonnan vásárolt füzetbe, s nagy betűkkel melléírom: A JÖVŐ EMBERE.
Ha nem is vagyunk tudatában, éppen mikor és hogyan sikerül újra meg újra visszacsalnunk a nagy és örök szerelmeket – a lelkesedést, az önzetlen hazaszeretetet, a megrendült csodálat és a tiszta eszmények rajongó vonzalmát –, könnyű utólag megállapítani: akkor is az történt. Valami olyasmi, amit a Fennvaló diszkréten határozott jelzésének, intő mutatóujjának – vagy akár egyszerűen sugallatának is nevezhetünk. Annak a pillanatnak, amikor a költészet - Isten világtolmácsa - hétköznapi egyszerűséggel kiszól a szférák magasából, mintegy leint az alant tétován tolongó bámészkodónak: hé, figyelj csak, itt vagyok!
Amint észrevettem Utassy József nevű költő Tüzem, lobogóm! című vékonyka kis kötetét és benne a Zúg március című verset – nem történt pedig egyéb, csak ez az örök-egy kis jelenetecske játszódott le, majdnem azt mondhatnám, előírás szerint. Hozván a verset. Odafentről.
„Én szemfedőlapod lerántom:
kelj föl és járj, Petőfi Sándor!
Zúg Március, záporos fény ver,
suhog a zászlós tűz a vérben.
Hüvelyét veszti, borong a kardlap:
úgy kelj föl, mint forradalmad!
Szedd össze csontjaid, barátom:
lopnak a bőség kosarából,
a jognak asztalánál lopnak,
népek nevében! S te halott vagy?
Holnap a szellem napvilágát
roppantják ránk a hétszer gyávák.
Talpra, Petőfi! Sírodat rázom:
szólj még egyszer a Szabadságról!”
Hogy a 2010-ben elhunyt Utassy Józsefből, akit sajnos - talán ez is sorszerű – személyesen soha nem ismerhettem meg, mennyire lett a jövő embere, nézőpont kérdése. De költőként ezzel a verssel a mindig zúgó magyar márciusra tanította meg az eszmélkedni kezdő tizennyolc évest, aminél nagyobb dicsőség nemigen érhet íróembert itt a Kárpátok alatt. Mert a március, a márciusok, a mi márciusaink – mindig zúgnak. Hiteles tanú, egy egykori premontrei szerzetes, Zimándi Pius, a máig legjobb ötvenhatos napló írója jegyezte föl, hogy 1956. október 24-én, szerdán reggel a rádióban a bemondó az egyik közlemény ismertetésének végén, a dátumnál téveszt: „1956 márc… október 24-én.”
„Tudat alatti márciusi érzés?” – teszi hozzá a naplóíró. És itt és így érkezünk el Utassy zúgó márciusához. A mindig zúgó magyar márciusokhoz. „Márciusi nap, nagy a te hatalmad” – írta Ady. Nagy bizony. Nagyon nagy. Akár rá is vonatkoztatható az ima záró mondata: mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség. A mi országunk, Mária országa, a lelkek fölötti hatalom és az ebből születő dicsőség egyaránt ezé a zúgó márciusé; 1848 és korunkbéli ikerpárja, 1956, ez a magyar csodakettős pedig – egészen biztosak lehetünk benne – mindig meghozza a legzseniálisabb huszonéves föltámadását: hiszen Petőfi 1956-ban összeszedte csontjait, fölkelt és járt, mint Jézus Krisztus, a Megváltó és az Irodalmi Újság 1956. november 2-i számának első oldalán a vezető anyag az övé, tökéletes szakmai felkészültséggel szerkesztetten, ahogyan annak lennie kell: Ismét magyar lett a magyar… Igen, a március mindig meghozza Petőfit és azt, hogy újra minden az legyen, ami örök. Újra március legyen és újra magyarok legyünk, miként mindig is, örökkön-örökké.
A Szellem napvilágát ránk roppantók, a nem is kétszer, de hétszer gyávák korántsem véletlenül törölték a nemzeti ünnepek sorából, és a szó szoros értelmében úgy féltek a márciustól és a márciusi októbertől, mint ördög a tömjénfüsttől. Mert Petőfi, Utassy József és az egész különítmény veszedelmesebb ezer kommandónál és millió, még oly rafinált fegyvernél is. És ha egy-két kóbor írástudó megrázza Petőfi sírját, világrengés támad, sarkaiból fordul ki az univerzum, és a végén Kossuth Lajos elmondhatja, hogy „mi harcoltunk, ha nem is győztünk. Ámbár hazánkat nem mentettük meg, de a zsarnokságnak útját álltuk. Majd ha történelmünket megírják, elmondhatják rólunk, hogy ellenálltunk”. És harcban, harcolva elmúlni ebből a világból – és ez még mélylélektani értelemben is igaz – egészen más. Úgy is mondhatnánk, a küzdelemre kényszerített emberhez egyedül méltó. Egyedül ez méltó. És aztán, később, a haza is megmentődik valamiképpen. És még az élet is megmarad. És visszatér a szerelem, a történelem és minden szépség. Látjuk. Látni fogjuk.
Hogy mindezenközben a bőségnek kosarából népnek nevében lopnak – így március 15-én éppúgy aktuális, mint március zúgásának többi üzenete. Más kérdés, hogy éppen azok próbálnak mostanság ilyesmivel háborogni, akik nem is oly régen még maguk voltak a kosárfosztogatók legbőszebbjei vagy éppen szolgalelkű kisegítői – mondjuk a privatizációnak becézett rablás-fosztogatás idején… Március hatalma azonban, tetszik vagy sem, rájuk is kiterjed. A számonkérő kérdés – hogy lehet ilyenkor halott Petőfi?! – az ő számonkérésük könyörtelen, fenyegető árnyává magasodik – ezért a máig tapasztalható, páni félelem mindattól, ami tiszta, ami magyar. Ami márciusi.
Március 15-én megkezdődött a magyarság máig tartó, tragikus szépségében felemelő, irtózatos fordulataival is dicsőséges legújabbkori históriája.A forradalom és a szabadságharc mindig zúgó ideje. Százhatvannyolc éve és hatvan esztendeje. Petőfiék pontosan tudták ezt. Tisztában voltak vele, hogy az igaz ügyért vívott harc önmagában hordozza igazolását, és akkor sincs más út, ha a véget elég jól lehet előre sejteni. Mint Az apostol-ban írja: „S megemlékeztek a győzelmesek / Ama szentekrül és nagyokrul, akik / A szolgaságban szabadok valának, / És hirdették az ígét, / S díjok halál lett, / Csúfos halál!... (…) De hol keressék, hol lelik meg őket? / Rég elhamvadtak a bitófa mellett!” És most?
Kossuth hangja kísért minden magyarok fővárosában, a róla elnevezett téren: „Minő erő van abban, ha egy nemzet akar, s arra nézve, amihez nemzeti joga, amire nemzeti létérde-kében szüksége van, kitörli a hazafiúi kötelesség szótárából ezt a gyáva szót: »lehetetlenség«. Az ily kitartó, az ily megtörhetetlenül állhatatos nemzeti akarat előtt az akadályok elsimulnak, s még a fátum is megtörik.” A jövő emberei pedig rázzák Petőfi sírját, hogy szóljon még egyszer.
És szól.
A szabadságról.
Így történt egy régi-régi esztendőben, valamikor az Úr 1969-dik esztendejében is, midőn tizennyolcadik évemben járok, túl vagyunk már az ötvenhat utáni legfontosabb esztendőn, az 1968-ason, és baljós tizenhárom év múlt el a forradalom leverése, a magyar szabadságharc vérbe köpülése, irtózatos legázolása óta. Abban a hatvankilences évben, az igazi magamra eszmélés, a nagy szellemi-eszmei felfedezések, a végképp megragadni tudott nagybetűs Szerelem évében a könyvtárban fedezek föl egy nemrégiben napvilágot látott, vékonyka kis könyvecskét.
Verseskötet, a szerző 1962 és 1967 között írott költeményeit tartalmazza. Az egyiken szinte azonnal megakad a szemem. Döbbenten futom át vagy tucatszor, és azon kapom magam, hogy már másolom is, majd a költő képét nézegetem hosszasan, nemsokára az újonnan megjelent könyvek szerzőit bemutató cikkből ki is vágom a fényképét és beragasztom egy újonnan vásárolt füzetbe, s nagy betűkkel melléírom: A JÖVŐ EMBERE.
Ha nem is vagyunk tudatában, éppen mikor és hogyan sikerül újra meg újra visszacsalnunk a nagy és örök szerelmeket – a lelkesedést, az önzetlen hazaszeretetet, a megrendült csodálat és a tiszta eszmények rajongó vonzalmát –, könnyű utólag megállapítani: akkor is az történt. Valami olyasmi, amit a Fennvaló diszkréten határozott jelzésének, intő mutatóujjának – vagy akár egyszerűen sugallatának is nevezhetünk. Annak a pillanatnak, amikor a költészet - Isten világtolmácsa - hétköznapi egyszerűséggel kiszól a szférák magasából, mintegy leint az alant tétován tolongó bámészkodónak: hé, figyelj csak, itt vagyok!
Amint észrevettem Utassy József nevű költő Tüzem, lobogóm! című vékonyka kis kötetét és benne a Zúg március című verset – nem történt pedig egyéb, csak ez az örök-egy kis jelenetecske játszódott le, majdnem azt mondhatnám, előírás szerint. Hozván a verset. Odafentről.
„Én szemfedőlapod lerántom:
kelj föl és járj, Petőfi Sándor!
Zúg Március, záporos fény ver,
suhog a zászlós tűz a vérben.
Hüvelyét veszti, borong a kardlap:
úgy kelj föl, mint forradalmad!
Szedd össze csontjaid, barátom:
lopnak a bőség kosarából,
a jognak asztalánál lopnak,
népek nevében! S te halott vagy?
Holnap a szellem napvilágát
roppantják ránk a hétszer gyávák.
Talpra, Petőfi! Sírodat rázom:
szólj még egyszer a Szabadságról!”
Hogy a 2010-ben elhunyt Utassy Józsefből, akit sajnos - talán ez is sorszerű – személyesen soha nem ismerhettem meg, mennyire lett a jövő embere, nézőpont kérdése. De költőként ezzel a verssel a mindig zúgó magyar márciusra tanította meg az eszmélkedni kezdő tizennyolc évest, aminél nagyobb dicsőség nemigen érhet íróembert itt a Kárpátok alatt. Mert a március, a márciusok, a mi márciusaink – mindig zúgnak. Hiteles tanú, egy egykori premontrei szerzetes, Zimándi Pius, a máig legjobb ötvenhatos napló írója jegyezte föl, hogy 1956. október 24-én, szerdán reggel a rádióban a bemondó az egyik közlemény ismertetésének végén, a dátumnál téveszt: „1956 márc… október 24-én.”
„Tudat alatti márciusi érzés?” – teszi hozzá a naplóíró. És itt és így érkezünk el Utassy zúgó márciusához. A mindig zúgó magyar márciusokhoz. „Márciusi nap, nagy a te hatalmad” – írta Ady. Nagy bizony. Nagyon nagy. Akár rá is vonatkoztatható az ima záró mondata: mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség. A mi országunk, Mária országa, a lelkek fölötti hatalom és az ebből születő dicsőség egyaránt ezé a zúgó márciusé; 1848 és korunkbéli ikerpárja, 1956, ez a magyar csodakettős pedig – egészen biztosak lehetünk benne – mindig meghozza a legzseniálisabb huszonéves föltámadását: hiszen Petőfi 1956-ban összeszedte csontjait, fölkelt és járt, mint Jézus Krisztus, a Megváltó és az Irodalmi Újság 1956. november 2-i számának első oldalán a vezető anyag az övé, tökéletes szakmai felkészültséggel szerkesztetten, ahogyan annak lennie kell: Ismét magyar lett a magyar… Igen, a március mindig meghozza Petőfit és azt, hogy újra minden az legyen, ami örök. Újra március legyen és újra magyarok legyünk, miként mindig is, örökkön-örökké.
A Szellem napvilágát ránk roppantók, a nem is kétszer, de hétszer gyávák korántsem véletlenül törölték a nemzeti ünnepek sorából, és a szó szoros értelmében úgy féltek a márciustól és a márciusi októbertől, mint ördög a tömjénfüsttől. Mert Petőfi, Utassy József és az egész különítmény veszedelmesebb ezer kommandónál és millió, még oly rafinált fegyvernél is. És ha egy-két kóbor írástudó megrázza Petőfi sírját, világrengés támad, sarkaiból fordul ki az univerzum, és a végén Kossuth Lajos elmondhatja, hogy „mi harcoltunk, ha nem is győztünk. Ámbár hazánkat nem mentettük meg, de a zsarnokságnak útját álltuk. Majd ha történelmünket megírják, elmondhatják rólunk, hogy ellenálltunk”. És harcban, harcolva elmúlni ebből a világból – és ez még mélylélektani értelemben is igaz – egészen más. Úgy is mondhatnánk, a küzdelemre kényszerített emberhez egyedül méltó. Egyedül ez méltó. És aztán, később, a haza is megmentődik valamiképpen. És még az élet is megmarad. És visszatér a szerelem, a történelem és minden szépség. Látjuk. Látni fogjuk.
Hogy mindezenközben a bőségnek kosarából népnek nevében lopnak – így március 15-én éppúgy aktuális, mint március zúgásának többi üzenete. Más kérdés, hogy éppen azok próbálnak mostanság ilyesmivel háborogni, akik nem is oly régen még maguk voltak a kosárfosztogatók legbőszebbjei vagy éppen szolgalelkű kisegítői – mondjuk a privatizációnak becézett rablás-fosztogatás idején… Március hatalma azonban, tetszik vagy sem, rájuk is kiterjed. A számonkérő kérdés – hogy lehet ilyenkor halott Petőfi?! – az ő számonkérésük könyörtelen, fenyegető árnyává magasodik – ezért a máig tapasztalható, páni félelem mindattól, ami tiszta, ami magyar. Ami márciusi.
Március 15-én megkezdődött a magyarság máig tartó, tragikus szépségében felemelő, irtózatos fordulataival is dicsőséges legújabbkori históriája.A forradalom és a szabadságharc mindig zúgó ideje. Százhatvannyolc éve és hatvan esztendeje. Petőfiék pontosan tudták ezt. Tisztában voltak vele, hogy az igaz ügyért vívott harc önmagában hordozza igazolását, és akkor sincs más út, ha a véget elég jól lehet előre sejteni. Mint Az apostol-ban írja: „S megemlékeztek a győzelmesek / Ama szentekrül és nagyokrul, akik / A szolgaságban szabadok valának, / És hirdették az ígét, / S díjok halál lett, / Csúfos halál!... (…) De hol keressék, hol lelik meg őket? / Rég elhamvadtak a bitófa mellett!” És most?
Kossuth hangja kísért minden magyarok fővárosában, a róla elnevezett téren: „Minő erő van abban, ha egy nemzet akar, s arra nézve, amihez nemzeti joga, amire nemzeti létérde-kében szüksége van, kitörli a hazafiúi kötelesség szótárából ezt a gyáva szót: »lehetetlenség«. Az ily kitartó, az ily megtörhetetlenül állhatatos nemzeti akarat előtt az akadályok elsimulnak, s még a fátum is megtörik.” A jövő emberei pedig rázzák Petőfi sírját, hogy szóljon még egyszer.
És szól.
A szabadságról.