Domonkos László

Vélemény és vita

„Mindig új élet lesz a vérből”

Így, november negyedike után megritkulnak a már jó ideje szokványossá vált forradalmi megemlékezések, a nagy események felidézései

Mintha ama szörnyű vasárnapi hajnallal véget ért volna minden. Új és óriási orosz agresszió, pár nap ellenállás, eltiprás, kész. Jönnek, jöttek Kádárék, és máris ’57 gyászos május elsejéjénél vagyunk.

Mennyire nincs így, uramisten.

Az 56-os szabadságharc legismeretlenebb és legrejtélyesebb periódusa kezdődött el november negyedikével. Legtanulságosabb is, úgy vélem.

Előttem régi kedves jó barátomnak, vagy húsz éve tiszteletbéli bátyámnak, Döbrentei Kornélnak legújabb, a Püski Kiadónál az idei könyvhétre megjelent kötete. Címe fejezi ki, azt hiszem, legtömörebben a november negyedikét követő jó másfél-két hónap – igen – legbelső lényegét: És mégis.

Ez a két szó, azon túl, hogy a magyar éthosz, lélek és históriai magatartásmód – meg még több életfontosságú magyar ügy – lényegi foglalata, nagy nemzeti költészetünk esszenciája Vörösmarty Vén cigányától Utassy Józsefig és Buda Ferencig: 1956 földöntúli fenségének is éppúgy a foglalata.
Az oroszok még karácsony előtt sem igen merészkednek felmenni a Pécs környéki hegyekbe: a Mecseki Láthatatlanok a klasszikus partizán-hadviselés minden fortélyával és az iszonyú bosszúhadjárat összes következményével tartják magukat, a nyirkos-havas erdők faágairól szétszakított emberi testrészek, belek, kezek, lábak csüngenek; Csepelt bombázzák és nehéztüzérséggel lövik a Gellérthegy tetejéről, egész háztömbök és lakónegyedek válnak a földdel egyenlővé, az erődítménnyé átalakított vasmű nem adja meg magát, itt zárul a fegyveres harc: utoljára január tizenegyedikén lőnek szervezetten a hódítókra.
Az egységes vezetés híján tanácstalan magyar haderő hol itt, hol ott veszi fel a harcot a beözönlő idegen csapatok ellen.

Csak valamikor 1988-ban tudtam meg Kertész Dezső egykori ezredorvostól, mi is történt valójában azon a szürkén szomorú kora délutánon, amikor ültünk a konyhában anyámmal és hatalmas kosárba morzsoltuk a kukoricát, és jött az a távoli, tompa, semmihez sem hasonlítható dübörgés, robajlás, dörgés, időről időre megismétlődve. Ötesztendős kérdésemre már akkor sem volt túl meggyőző anyám magyarázata: a lovas kocsikról gurgatják le a söröshordókat, nem túl messze tőlünk, a Kossuth Lajosról elnevezett sugárúton, a kocsmánál. Valójában Makó és Földeák között szabályos tűzpárbajt vívott a magyar hadsereg egyik egysége az Arad-Temesvár felől áradó szovjet alakulatokkal. S ott van szellemi nevelőapám története az elfogott vagány magyar pilótákról, akik bombázták a bevonuló orosz menetoszlopokat és akikkel együtt volt a börtönben Debrecenben…

Még lehetne folytatni, jócskán. És közben, ahogyan Döbrentei írja, „a Kárpátok közt világtalan bolyong a végzet, üvöltünk és idetalál…”

És mégis, igen. Ennek köszönhettük a többi meghódoltatott országénál jóval könnyebb, elviselhetőbb életet, „a legvidámabb barakkot”, a gulyás- és Fa szappan-illatú kommunizmust, a Jugóból szerzett farmert és a Vat 69 whiskyt és a keletnémet meg román meg „cseszkó” irigykedést meg a többit. Azt, hogy a mi gyermek- és ifjúkorunk mégsem volt – már nem lehetett – olyan, mint mondjuk az 1940-45 között születetteké.

Az ő vérükön, az ő csontjaikon vettük. A pilótákén, a honvédekén, a mecseki láthatatlanokén. Meg a többiekén. Fölfoghatatlanul drágán. Máraival: „mindig új élet lesz a vérből.”

November negyedike után az „és mégis” az ősz és a kezdődő tél zord idejének jelszava lett. Újra. Már megint és még mindig. „Három kakasszón inog az éjszakánk, a kardokon nehezen virrad meg az eskü”, írja Kornél.

És mégis, igen.

Nemrég Erdély szélén, a Partium-ban, a Fekete-Körös völgyében jártam, és Tenkén sétára indulván újfent bebizonyosodott, hogy nincsenek véletlenek, a sors hatékonyabban dolgozik minden másnál: legeslegelső találkozásunk egy szép magyar fiatalasszonnyal történt, aki nagy gyerekkocsit tolt a szikrázó indián nyári napsütésben, benne ikerpár. Erős, értelmes és elszánt magyar fiúk lesznek. Látszott rajtuk. Fordítsuk a visszájára, amit Németh László oly szívszorító szomorúsággal írt 1935-ben a kalotaszegi istentiszteletet hallgatva: „az Isten ott mutatta meg, mit akar a népemmel s obsitját ott fogadtam végképp megrongált szívembe.”

Mert – és mégis. Igen.