Vélemény és vita
Mi végre vagyunk a Földön?
…hogy őrizzük az őseink által ránk hagyott országot, világot, nyelvet, kultúrát, hogy gazdagítsuk, jobbítsuk az országot.
Vajon hol az irgalmatlan határ, mikor fel kell tenni ezt a kérdést? Mikor jön el az idő egy ember életében? Mikor érzi úgy, hogy már nem halasztható? És fel kell-e tenni egyáltalán, vagy az élet oly természetes és magától értetődő is lehet, hogy nincs szükség ilyesmin rágódni? De ha mégis eljön az idő, tudunk-e a kérdésre őszintén, valamikori szárnybontogató lelkünkkel felelni? Aki a közéletbe merészkedett, és bebocsátást kért egy közösség bizalmába – legyen bár országot vezető politikus, kis falut irányító polgármester, egy osztályt évekig kísérő tanár, pici gyereket a közösségbe húzó óvónő, lelkiekhez szóló művész, egyházi ember, tudós, orvos, hírközvetítő – nem kerülheti el e rideg, rettenetes kérdést. De azt hiszem, senki más sem. Nagyon szerencsés ember, aki elégedetten dőlhet hátra, mert pontosan tudja, mi végre van a Földön, s az álmainak, céljainak és az elvárásoknak is megfelelt.
Miért is élünk a Földön? Mi a célunk? Mit akarunk? S ha tudjuk is, tudjuk-e hogyan kell azt megvalósítani? Mire kaptunk mandátumot? Volt-e életünkben egy pillanat, egy gyönyörű ihlet, amely megkérdőjelezhetetlen volt, s repített, nem hagyott kétségeket: vezérelt. Amelytől eltérni nem engedett egy misztikus kapocs. Amelyért minden áldozatra készek voltunk s lennénk. Eszme? Közösség? Utód? Szenvedély? S kellett-e csalódnunk? Kellett-e kételkednünk? Kergettünk-e délibábot? Bizonyos, hogy minden ember másként éli meg ezt az egyszerű kérdést. Kinek lelke fagyos hóban, másnak némaságban, keveseknek szép harmóniában. Nem a szárnyaszegett életek az értéktelenebbek, s a pompázatos látszatok értékesebbek. Riasztó, hogy a felszínen legsikeresebbek között mennyi a teljesen mellésikeredett ember. Nem szabad, hogy ez elbizonytalanítson.
Kiben van távlat? Mi jelent perspektívát, jövőt? Kiben van meg a lehetőség, hogy magyar szabadságot biztosítson, magyar demokráciát, magyar szuverenitást? S keresztény erkölcsöt, szociális kiegyenlítődést? Érezzük, látjuk, hogy minden egyes elemnél vannak hiányosságok. Kívülről, belülről is vezéreltek. Magyarok, szabadok, szolidárisak is majd csak leszünk valahogy, de ezek alapja mégiscsak a morál. Nem naivitás ez. De a konkolyhintőket tartsuk távol a sátrainktól! S ha ez a kis számú, de nagy akarású, gátlástalan, öncélú csoport megjelenik, idejében fertőtlenítsen, ki-ki a maga portáján!
A közéletbe bebocsátást nyertek – általunk mandátumhoz jutottak – legyenek bármilyen politikai oldalon – jó, ha elgondolkodnak: mi végre is vannak a Földön? Érdekli-e őket a nép véleménye? A demokrácia fontos-e? A hazafiság létezik-e? Vagy csak valamilyen más célt szolgáló eszközök? Nem érdemes más célokért demokratának, hazafinak lenni: csak azért, amit e szavak jelentenek. A szabadságért és a magyarságért. Véleményünket, szavazatunkat is így érdemes formálni, leadni. A tudatosan hangolt gyűlöletekre nem mozdulni. Az egymásra fenekedő és gyűlölettől áthatott falanxokban helyet nem kérni.
Közeledik egy fontos esemény. Ilyen feltámasztó népszavazás még nem volt Magyarországon. Az eddigiek jelentősége eltörpül az október 2-i mellett, bár – mint kiderült – azok következményei is meghatározók. Egészen nyilvánvaló összefüggések feszültek fel az egykori népszavazások révén a sorsunk vásznára. Főként a NATO-ról és az Európai Unióról tartott referendumok révén. Most az történik, mintha megkérdezték volna őseinket: Bécs vagy a nyakunkra telepedett földesúr betelepítsen-e ide tömegeket, százezreket? Hogy a török elől, vagy csak a könnyebb életért délről Erdélybe, Bácskába szivárgott milliónyi oláh, rác: jöhessen-e! Az oláh pásztorból, rác halászból sok román és szerb nacionalista lett, s ma Kolozsvár, Csíkszereda, Szabadka és Magyarkanizsa külföldön van. A trianoni Magyarországon, Budapesten, s kis falvakban is fellelhető „külföldekről” most ne is beszéljünk. A határainkról Trianonban és Párizsban mások döntöttek. Minket nem kérdeztek, sem azokat, akik a Kárpát-medencében éltek. Most sem kérdeznének. Mégis véleményt formálhatunk. Mondhatunk igent: hadd jöjjenek a megkérdezésünk nélkül, most, s majd később is. Mondhatunk nemet: dönthessünk magunk. Fel van adva a lecke, a tét hatalmas. Magyar lesz-e ez az ország, s általa is még az a hárommillió lélek a Kárpát-medencében, aki még magyarul álmodik, vagy ez már nem fontos?
Mi végre vagyunk a Földön? Hogy őrizzük az őseink által ránk hagyott országot, világot, nyelvet, kultúrát. Szívverést, szimatot, vakmerőséget és megfontolást. Gazdagítsuk, jobbítsuk az országot. Minden ős kijelöl valahogyan egy utódot a mában. Ezt meg kell érteni. Családban, városban, nemzetben. A küldetést vállalni és nem mímelni kell. Ezzel tehetjük a legnagyobb szolgálatot Európának. A magyar állam, amióta létezik, folyamatosan fogadott be embereket, voltak, akik menekültek, voltak, akik csak a jobb élet reményében engedtek a vonzásnak. Sokat köszönhetnek nekünk, és mi is sokat köszönhetünk nekik. Többségük magáévá tette a magyar szokásokat, szabályokat, kultúrát, sokan még a nyelvet is. Milliónyian váltak magyarrá német, szláv, cseh-morva, svájci, zsidó eredetű családok. Nem kevesen a magyarság mártírjaivá! Ma ezt úgy mondanák: integrálódtak. Voltak, akik nem akartak, nem tudtak, s aztán ellenünk fordultak, mert kívülről erre biztatták, ösztönözték őket. Voltak, akik ellen vétettünk. Ez okozta a történelmi Magyarország vesztét, s ez okoz ma is szellemi polgárháborút. Saját történelmünk és Európa elmúlt harminc-negyven éve is azt bizonyítja, hogy a most nyakunkra ültetni kívánt hatalmas tömeg nem akar és nem is tud integrálódni. Felelős döntést követel a kérdés. Hiszen van nekünk integrációs problémánk a mostani kényszerbetelepítés nélkül is. A tapasztalat szerint a most még csak ezreket majd tízezrek, százezrek, milliók fogják követni.
Az irgalmasság és a szolidaritás fontos érzés, és az erkölcsön alapszik. Mégis: mindkettő csak akkor létezhet, ha nemzetünk nem leng el a semmibe. Egy ember lehet az irgalmasság mártírja, de egy nemzet nem. A magyar nemzet még nincs útjának végén, jó lesz, ha óvakodik a nagy sötétbe ugrásoktól. Eddig mások döntöttek helyettünk. Most lesz módunk véleményt nyilvánítani. Ki tudja? Lehet, hogy e végre is vagyunk a Földön?
Miért is élünk a Földön? Mi a célunk? Mit akarunk? S ha tudjuk is, tudjuk-e hogyan kell azt megvalósítani? Mire kaptunk mandátumot? Volt-e életünkben egy pillanat, egy gyönyörű ihlet, amely megkérdőjelezhetetlen volt, s repített, nem hagyott kétségeket: vezérelt. Amelytől eltérni nem engedett egy misztikus kapocs. Amelyért minden áldozatra készek voltunk s lennénk. Eszme? Közösség? Utód? Szenvedély? S kellett-e csalódnunk? Kellett-e kételkednünk? Kergettünk-e délibábot? Bizonyos, hogy minden ember másként éli meg ezt az egyszerű kérdést. Kinek lelke fagyos hóban, másnak némaságban, keveseknek szép harmóniában. Nem a szárnyaszegett életek az értéktelenebbek, s a pompázatos látszatok értékesebbek. Riasztó, hogy a felszínen legsikeresebbek között mennyi a teljesen mellésikeredett ember. Nem szabad, hogy ez elbizonytalanítson.
Kiben van távlat? Mi jelent perspektívát, jövőt? Kiben van meg a lehetőség, hogy magyar szabadságot biztosítson, magyar demokráciát, magyar szuverenitást? S keresztény erkölcsöt, szociális kiegyenlítődést? Érezzük, látjuk, hogy minden egyes elemnél vannak hiányosságok. Kívülről, belülről is vezéreltek. Magyarok, szabadok, szolidárisak is majd csak leszünk valahogy, de ezek alapja mégiscsak a morál. Nem naivitás ez. De a konkolyhintőket tartsuk távol a sátrainktól! S ha ez a kis számú, de nagy akarású, gátlástalan, öncélú csoport megjelenik, idejében fertőtlenítsen, ki-ki a maga portáján!
A közéletbe bebocsátást nyertek – általunk mandátumhoz jutottak – legyenek bármilyen politikai oldalon – jó, ha elgondolkodnak: mi végre is vannak a Földön? Érdekli-e őket a nép véleménye? A demokrácia fontos-e? A hazafiság létezik-e? Vagy csak valamilyen más célt szolgáló eszközök? Nem érdemes más célokért demokratának, hazafinak lenni: csak azért, amit e szavak jelentenek. A szabadságért és a magyarságért. Véleményünket, szavazatunkat is így érdemes formálni, leadni. A tudatosan hangolt gyűlöletekre nem mozdulni. Az egymásra fenekedő és gyűlölettől áthatott falanxokban helyet nem kérni.
Közeledik egy fontos esemény. Ilyen feltámasztó népszavazás még nem volt Magyarországon. Az eddigiek jelentősége eltörpül az október 2-i mellett, bár – mint kiderült – azok következményei is meghatározók. Egészen nyilvánvaló összefüggések feszültek fel az egykori népszavazások révén a sorsunk vásznára. Főként a NATO-ról és az Európai Unióról tartott referendumok révén. Most az történik, mintha megkérdezték volna őseinket: Bécs vagy a nyakunkra telepedett földesúr betelepítsen-e ide tömegeket, százezreket? Hogy a török elől, vagy csak a könnyebb életért délről Erdélybe, Bácskába szivárgott milliónyi oláh, rác: jöhessen-e! Az oláh pásztorból, rác halászból sok román és szerb nacionalista lett, s ma Kolozsvár, Csíkszereda, Szabadka és Magyarkanizsa külföldön van. A trianoni Magyarországon, Budapesten, s kis falvakban is fellelhető „külföldekről” most ne is beszéljünk. A határainkról Trianonban és Párizsban mások döntöttek. Minket nem kérdeztek, sem azokat, akik a Kárpát-medencében éltek. Most sem kérdeznének. Mégis véleményt formálhatunk. Mondhatunk igent: hadd jöjjenek a megkérdezésünk nélkül, most, s majd később is. Mondhatunk nemet: dönthessünk magunk. Fel van adva a lecke, a tét hatalmas. Magyar lesz-e ez az ország, s általa is még az a hárommillió lélek a Kárpát-medencében, aki még magyarul álmodik, vagy ez már nem fontos?
Mi végre vagyunk a Földön? Hogy őrizzük az őseink által ránk hagyott országot, világot, nyelvet, kultúrát. Szívverést, szimatot, vakmerőséget és megfontolást. Gazdagítsuk, jobbítsuk az országot. Minden ős kijelöl valahogyan egy utódot a mában. Ezt meg kell érteni. Családban, városban, nemzetben. A küldetést vállalni és nem mímelni kell. Ezzel tehetjük a legnagyobb szolgálatot Európának. A magyar állam, amióta létezik, folyamatosan fogadott be embereket, voltak, akik menekültek, voltak, akik csak a jobb élet reményében engedtek a vonzásnak. Sokat köszönhetnek nekünk, és mi is sokat köszönhetünk nekik. Többségük magáévá tette a magyar szokásokat, szabályokat, kultúrát, sokan még a nyelvet is. Milliónyian váltak magyarrá német, szláv, cseh-morva, svájci, zsidó eredetű családok. Nem kevesen a magyarság mártírjaivá! Ma ezt úgy mondanák: integrálódtak. Voltak, akik nem akartak, nem tudtak, s aztán ellenünk fordultak, mert kívülről erre biztatták, ösztönözték őket. Voltak, akik ellen vétettünk. Ez okozta a történelmi Magyarország vesztét, s ez okoz ma is szellemi polgárháborút. Saját történelmünk és Európa elmúlt harminc-negyven éve is azt bizonyítja, hogy a most nyakunkra ültetni kívánt hatalmas tömeg nem akar és nem is tud integrálódni. Felelős döntést követel a kérdés. Hiszen van nekünk integrációs problémánk a mostani kényszerbetelepítés nélkül is. A tapasztalat szerint a most még csak ezreket majd tízezrek, százezrek, milliók fogják követni.
Az irgalmasság és a szolidaritás fontos érzés, és az erkölcsön alapszik. Mégis: mindkettő csak akkor létezhet, ha nemzetünk nem leng el a semmibe. Egy ember lehet az irgalmasság mártírja, de egy nemzet nem. A magyar nemzet még nincs útjának végén, jó lesz, ha óvakodik a nagy sötétbe ugrásoktól. Eddig mások döntöttek helyettünk. Most lesz módunk véleményt nyilvánítani. Ki tudja? Lehet, hogy e végre is vagyunk a Földön?