Vélemény és vita
Mi van a mozgalommal?
Pontosan száz éve november 17-én furcsa csoport szállt le az egyik budapesti pályaudvaron a zsúfolt szerelvényről
Otthonosan mozogtak a peronon, hordárért intettek. Nehéz csomagokat vitettek egy kint várakozó automobilhoz. A csoport nevében egy vizenyős tekintetű, szétmálló arcvonású férfi intézkedett. Még élénken élt benne a kép, amikor elhagyták a vörös fényben úszó Moszkvát. November 7-e előestéje volt, a Kreml falairól és a Metropol szálló (ekkor már II. Szovjetháznak hívták) ablakaiból fényszóró tündöklése szelte keresztbe-kasul Moszkvát. Nem csináltak belőle titkot, hogy a fényszórók mögött golyószórók is vannak, de most nem volt rájuk szükség. Ünnepeltek.
Lenin küldte a magabiztos csoportot. A közvetlen utasításokat Szverdlovtól, az orosz kommunista párt titkárától kapták. A feladat: a magyar-szovjet köztársaság megteremtése. A nehéz csomagokban propagandaanyagok voltak. A csoport vezetőjét Sebestyén Emilnek hívták. Valójában Kun Bélának, de hát ez sem a valódi neve volt. Jött velük a hazugság, a gátlástalanság, a hatalom megszállottsága, a minden más vélemény likvidálása, az emberi életeken, nemzeti léten, kultúrán átgázolás, a megtévesztés, a hideg fejjel gyilkolás, az ideológia vörös istene, jött a terror és jött a pártalapítás. Hoztak pénzt is, sokat. Végtére is nem kis dologról volt szó: a világ második szovjet köztársaságának megalapításáról. Amit majd követnek az újabbak, és a végén beteljesül a jóslat. Az egész glóbuszon győz a világforradalom. Addig is a Savoyban szálltak meg.
Budapest sötét volt. Alig néhány fényreklám villogott, az utcai lámpák nagy része sem világított, a nagykörúti lakások többségében nem égett a villany. Tulajdonosaik vagy elutaztak, vagy féltek, nehogy felhívják magukra az utcákat hetek óta ellepő kétes elemek figyelmét. Mindennaposak voltak a fosztogatások, rablások. Az előző napon valakik önhatalmúlag kikiáltották a népköztársaságot. A hadsereg és a rendőrség felbomlóban volt, mindenhonnan özönlöttek a városba a katonák. Vajon eljutottak-e hozzájuk Kun Bélának a „internacionalistákhoz” intézett szavai? „Gyújtsátok lángra az egész országot, törjetek össze minden akadályt, amely az elnyomottak útjába merészkedik…” Nem tudni, a legtöbben csak haza akartak menni. Munkástanácsok, katonatanácsok is alakultak, és ha már így esett, „határozatokat” is hoztak. A „népkormány” élén egy senki által nem becsült renegát arisztokrata, bizonyos gróf Károlyi Mihály állt. „Kormányának” olyan tagjai voltak, mint Linder Béla, Kunfi Zsigmond, Jászi Oszkár, Böhm Vilmos. Nem csoda, hogy Sebestyén Emil magabiztos volt, és az emberek tartottak a jövőtől.
Volt is miért. Az Oroszországból küldött kontingenshez csatlakoztak magyarországiak is. A bűnszövetkezet napok alatt ütőképes brigáddá állt össze. A pénz nem volt akadály. Lapokat alapítottak. Vörös Újság, Vörös Katona, Ifjú Proletár, Szegény ember. Igyekeztek átvenni a Népszava és más szociáldemokrata lapok irányítását. Közben özönlöttek Budapestre Moszkvából az ottani kommunista (marxista, bolsevik) pártiskolán kiképzett szellemi és fegyveres terroristák. A Royal szállóban laktak mint „kereskedelmi küldöttség”. Egymás közt magyarul beszéltek, majd hamarosan szétszéledtek a fővárosban. Megalakították a pártot Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) néven. Előkészítették a puccsot.
A rendőrség még működött. Figyelték őket. Kunról úgy tudták, hogy egykori kolozsvári munkásbiztosító-intézeti tisztviselő. „Onnan pénzkezelési hiányok miatt bocsátották el.” Ismerték az összes bandatagot. Károlyinak referált a belügyminiszter. „Nem komoly, nem veszélyes” – legyintett a minden szóra összerezdülő gróf. Közben a tömegharc, az állandó tüntetések folytatódtak. Mindenki elégedetlen volt. A fizetések akadoztak, az infláció meglódult. Hiába emelték a rokkantnyugdíjat a hétszeresére. Menekültek özönlöttek az ország belseje felé. A román, cseh és szerb csapatok ellenállás nélkül foglalták el az országot. Böhm Vilmos hadügyminiszter azzal vívta ki társai elismerését, hogy felgyűrt ingujjban maga állította helyre a villanyvilágítást a Sándor-palotában. Jászi tudományos értekezéseken dolgozott, Kunfi verseket írt és a marxizmusról elmélkedett. November 22-én rendelet jelent meg a ruhák és fehérneműk egy részének beszolgáltatásáról. Károlyi zavartan bolyongott a királyi palotában és néha rábólintott valamire: – All right!
Közben a Vörös Újság vezércikke már nem kertelt: „Üssétek agyon!” Mármint az „ellenforradalmárt”, vagyis mindenkit, aki nem kommunista. Köztük név szerint a kormány egyes tagjait. És hozzáfogtak. A „magyarországi kommunista forradalmat” 1919. február 20-ra időzítették. Ez volt Kun Béla születésnapja. Kunék fegyveresei megostromolták a szociáldemokrata párt székházát. Őket tartották a fő ellenségnek. De voltak bent úgynevezett „népőrök”, és a rendőrök is kiérkeztek. A szociáldemokrata párt kormánypárt volt. A kommunisták az ellenállás hatására meghátráltak, de halott rendőrök és népőrök maradtak az utcán. A KMP vezetőit letartóztatták. Nem kellett volna ehhez semmiféle új „néptörvény”, de a kormány hozott egy ilyet. A huszadikat. Ennek értelmében a forradalom vívmányait, a népköztársaság érdekeit vagy a közrendet veszélyeztetőket rendőri felügyelet alá lehet helyezni vagy őrizetbe lehet venni. Mérföldkő volt ez a magyar jogállamiság leépülésében. Még akkor is, ha elsőként azt a furcsa, különös anyagból gyúrt társaságot tartóztatták le.
Kun Béla és egy kis csoportja a Toloncházba került. Tanulságos dolog történt. A városban a munkások az agresszív kommunisták ellen tüntettek, akik már embereket öltek. Embereket, akik a szociáldemokrata párt székházát védték. Feszült volt a hangulat. A vágóhídiak magukkal hozták a bárdjaikat. Kun Béláéknak a laza Toloncház (nyitott ajtójú zárkák, állandó látogatás, étkezés kintről stb.) a védelemmel ért fel. De ott voltak a halott társaik miatt dühös rendőrök. Ők is megjelentek a Mosonyi utcában. Az őrség bizonytalankodott. Tény, hogy Kun Bélát megütötték. És akkor színre lépett az újságíró, Tarján Vilmosnak hívták az illetőt. Egész legendája van neki, ahogy kell: zseniális bűnügyi riporter, még Szarajevóban is ott volt, amikor szenzációt szimatolt. Tényleg az Est bűnügyi riportere, és tényleg írt egy cikket, amelyben szívszorítóan ecsetelte, ahogy tíz vagy száz rendőr puskatussal agyonverte Kun Bélát. „Vér csurog a padlóra…” Óh, a mi Vilink! A kommün alatt az előadását hirdetik: „ A kommunizmus alapelvei”. De aztán a New York Kávéház vezetője, a Royal Orfeum tulajdonosa, a margitszigeti Parisien Grill atyja, ahol tükörből volt a táncparkett… S még a gettó is ’44-ben. Szép régi mese.
A Kun Béla-s hagyomány szerint a verés miatt olyan felháborodás keletkezett, de olyan! Még a forradalom is kitört! Most aztán ezerszeres hangon dübörgött: „Üssétek agyon!” A nemzet élet-halál harcát vívta, az ország sorsa volt a tét. De az akkori belügyminiszter arra emlékszik, hogy Károlyi Mihály kérte őt, hogy párnát és takarót vigyen be Kun Bélának. Már összekészítették Katinkával. Kun Bélánénak viszont úgy rémlik, maga a letartóztató tiszt kérte őt, hogy másnap kispárnát, törölközőt, ennivalót vigyen be, a telefonszámát is megadta. Mert hát legbelül érezte ő is Kun Béla nagyságát. Dobi István későbbi kétlelkű kisgazda-kommunista politikus meg már úgy emlékezett, hogy Kun Béla megverése miatt még az ő kényelmes sógora is annyira fölindult, hogy agyon tudott volna ütni bárkit, aki ellensége Kun Bélának.
A furcsa csoport, amely száz éve leszállt a moszkvai gyorsról, nem sokáig maradt a börtönben. Szabadulásuk egyet jelentett az első kommunista terrorállam megteremtésével Magyarországon. De megható jelenetek is lejátszódtak. Kun Béla felesége is bemehetett hozzá. Amikor a szerelmesek találkozhattak, hosszú csend után a férj szólalt meg először. Szemei megteltek könnyel, és elfúló hangon azt kérdezte: „Mi van a mozgalommal?” Irén hirtelen nem tudott válaszolni. Mit lehet erre mondani? Aztán csak annyit mondott: „Minden elveszett!” Vajon tényleg a mozgalomra gondolt?
Lenin küldte a magabiztos csoportot. A közvetlen utasításokat Szverdlovtól, az orosz kommunista párt titkárától kapták. A feladat: a magyar-szovjet köztársaság megteremtése. A nehéz csomagokban propagandaanyagok voltak. A csoport vezetőjét Sebestyén Emilnek hívták. Valójában Kun Bélának, de hát ez sem a valódi neve volt. Jött velük a hazugság, a gátlástalanság, a hatalom megszállottsága, a minden más vélemény likvidálása, az emberi életeken, nemzeti léten, kultúrán átgázolás, a megtévesztés, a hideg fejjel gyilkolás, az ideológia vörös istene, jött a terror és jött a pártalapítás. Hoztak pénzt is, sokat. Végtére is nem kis dologról volt szó: a világ második szovjet köztársaságának megalapításáról. Amit majd követnek az újabbak, és a végén beteljesül a jóslat. Az egész glóbuszon győz a világforradalom. Addig is a Savoyban szálltak meg.
Budapest sötét volt. Alig néhány fényreklám villogott, az utcai lámpák nagy része sem világított, a nagykörúti lakások többségében nem égett a villany. Tulajdonosaik vagy elutaztak, vagy féltek, nehogy felhívják magukra az utcákat hetek óta ellepő kétes elemek figyelmét. Mindennaposak voltak a fosztogatások, rablások. Az előző napon valakik önhatalmúlag kikiáltották a népköztársaságot. A hadsereg és a rendőrség felbomlóban volt, mindenhonnan özönlöttek a városba a katonák. Vajon eljutottak-e hozzájuk Kun Bélának a „internacionalistákhoz” intézett szavai? „Gyújtsátok lángra az egész országot, törjetek össze minden akadályt, amely az elnyomottak útjába merészkedik…” Nem tudni, a legtöbben csak haza akartak menni. Munkástanácsok, katonatanácsok is alakultak, és ha már így esett, „határozatokat” is hoztak. A „népkormány” élén egy senki által nem becsült renegát arisztokrata, bizonyos gróf Károlyi Mihály állt. „Kormányának” olyan tagjai voltak, mint Linder Béla, Kunfi Zsigmond, Jászi Oszkár, Böhm Vilmos. Nem csoda, hogy Sebestyén Emil magabiztos volt, és az emberek tartottak a jövőtől.
Volt is miért. Az Oroszországból küldött kontingenshez csatlakoztak magyarországiak is. A bűnszövetkezet napok alatt ütőképes brigáddá állt össze. A pénz nem volt akadály. Lapokat alapítottak. Vörös Újság, Vörös Katona, Ifjú Proletár, Szegény ember. Igyekeztek átvenni a Népszava és más szociáldemokrata lapok irányítását. Közben özönlöttek Budapestre Moszkvából az ottani kommunista (marxista, bolsevik) pártiskolán kiképzett szellemi és fegyveres terroristák. A Royal szállóban laktak mint „kereskedelmi küldöttség”. Egymás közt magyarul beszéltek, majd hamarosan szétszéledtek a fővárosban. Megalakították a pártot Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) néven. Előkészítették a puccsot.
A rendőrség még működött. Figyelték őket. Kunról úgy tudták, hogy egykori kolozsvári munkásbiztosító-intézeti tisztviselő. „Onnan pénzkezelési hiányok miatt bocsátották el.” Ismerték az összes bandatagot. Károlyinak referált a belügyminiszter. „Nem komoly, nem veszélyes” – legyintett a minden szóra összerezdülő gróf. Közben a tömegharc, az állandó tüntetések folytatódtak. Mindenki elégedetlen volt. A fizetések akadoztak, az infláció meglódult. Hiába emelték a rokkantnyugdíjat a hétszeresére. Menekültek özönlöttek az ország belseje felé. A román, cseh és szerb csapatok ellenállás nélkül foglalták el az országot. Böhm Vilmos hadügyminiszter azzal vívta ki társai elismerését, hogy felgyűrt ingujjban maga állította helyre a villanyvilágítást a Sándor-palotában. Jászi tudományos értekezéseken dolgozott, Kunfi verseket írt és a marxizmusról elmélkedett. November 22-én rendelet jelent meg a ruhák és fehérneműk egy részének beszolgáltatásáról. Károlyi zavartan bolyongott a királyi palotában és néha rábólintott valamire: – All right!
Közben a Vörös Újság vezércikke már nem kertelt: „Üssétek agyon!” Mármint az „ellenforradalmárt”, vagyis mindenkit, aki nem kommunista. Köztük név szerint a kormány egyes tagjait. És hozzáfogtak. A „magyarországi kommunista forradalmat” 1919. február 20-ra időzítették. Ez volt Kun Béla születésnapja. Kunék fegyveresei megostromolták a szociáldemokrata párt székházát. Őket tartották a fő ellenségnek. De voltak bent úgynevezett „népőrök”, és a rendőrök is kiérkeztek. A szociáldemokrata párt kormánypárt volt. A kommunisták az ellenállás hatására meghátráltak, de halott rendőrök és népőrök maradtak az utcán. A KMP vezetőit letartóztatták. Nem kellett volna ehhez semmiféle új „néptörvény”, de a kormány hozott egy ilyet. A huszadikat. Ennek értelmében a forradalom vívmányait, a népköztársaság érdekeit vagy a közrendet veszélyeztetőket rendőri felügyelet alá lehet helyezni vagy őrizetbe lehet venni. Mérföldkő volt ez a magyar jogállamiság leépülésében. Még akkor is, ha elsőként azt a furcsa, különös anyagból gyúrt társaságot tartóztatták le.
Kun Béla és egy kis csoportja a Toloncházba került. Tanulságos dolog történt. A városban a munkások az agresszív kommunisták ellen tüntettek, akik már embereket öltek. Embereket, akik a szociáldemokrata párt székházát védték. Feszült volt a hangulat. A vágóhídiak magukkal hozták a bárdjaikat. Kun Béláéknak a laza Toloncház (nyitott ajtójú zárkák, állandó látogatás, étkezés kintről stb.) a védelemmel ért fel. De ott voltak a halott társaik miatt dühös rendőrök. Ők is megjelentek a Mosonyi utcában. Az őrség bizonytalankodott. Tény, hogy Kun Bélát megütötték. És akkor színre lépett az újságíró, Tarján Vilmosnak hívták az illetőt. Egész legendája van neki, ahogy kell: zseniális bűnügyi riporter, még Szarajevóban is ott volt, amikor szenzációt szimatolt. Tényleg az Est bűnügyi riportere, és tényleg írt egy cikket, amelyben szívszorítóan ecsetelte, ahogy tíz vagy száz rendőr puskatussal agyonverte Kun Bélát. „Vér csurog a padlóra…” Óh, a mi Vilink! A kommün alatt az előadását hirdetik: „ A kommunizmus alapelvei”. De aztán a New York Kávéház vezetője, a Royal Orfeum tulajdonosa, a margitszigeti Parisien Grill atyja, ahol tükörből volt a táncparkett… S még a gettó is ’44-ben. Szép régi mese.
A Kun Béla-s hagyomány szerint a verés miatt olyan felháborodás keletkezett, de olyan! Még a forradalom is kitört! Most aztán ezerszeres hangon dübörgött: „Üssétek agyon!” A nemzet élet-halál harcát vívta, az ország sorsa volt a tét. De az akkori belügyminiszter arra emlékszik, hogy Károlyi Mihály kérte őt, hogy párnát és takarót vigyen be Kun Bélának. Már összekészítették Katinkával. Kun Bélánénak viszont úgy rémlik, maga a letartóztató tiszt kérte őt, hogy másnap kispárnát, törölközőt, ennivalót vigyen be, a telefonszámát is megadta. Mert hát legbelül érezte ő is Kun Béla nagyságát. Dobi István későbbi kétlelkű kisgazda-kommunista politikus meg már úgy emlékezett, hogy Kun Béla megverése miatt még az ő kényelmes sógora is annyira fölindult, hogy agyon tudott volna ütni bárkit, aki ellensége Kun Bélának.
A furcsa csoport, amely száz éve leszállt a moszkvai gyorsról, nem sokáig maradt a börtönben. Szabadulásuk egyet jelentett az első kommunista terrorállam megteremtésével Magyarországon. De megható jelenetek is lejátszódtak. Kun Béla felesége is bemehetett hozzá. Amikor a szerelmesek találkozhattak, hosszú csend után a férj szólalt meg először. Szemei megteltek könnyel, és elfúló hangon azt kérdezte: „Mi van a mozgalommal?” Irén hirtelen nem tudott válaszolni. Mit lehet erre mondani? Aztán csak annyit mondott: „Minden elveszett!” Vajon tényleg a mozgalomra gondolt?