Vélemény és vita
Mi is az a több sebesség?
Az unió vezetői az év végéig meg akarják határozni a már huszonhétre csökkent közösség jövőbeli fejlődési irányát
Az unió vezetői az év végéig meg akarják határozni a már huszonhétre csökkent közösség jövőbeli fejlődési irányát, amihez Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke épp a minap dolgozott ki egy öt változatot tartalmazó javaslatot. Pillanatnyilag úgy tűnik, a legnagyobb vita azon van, hogy az unió a jövőben „többsebességes” legyen-e, vagy pedig egységesen haladjon valamiféle cél felé. A római szerződés eredeti aláírói, az akkori hat ország közül különösen Németország, Franciaország és Olaszország a többsebességes unió gondolatát támogatja, és ehhez csatlakozott – többek között – Spanyolország is. A négy ország vezetője Versailles-ban gyűlt össze, hogy felkészüljenek a római szerződés hatvanadik évfordulójának március 25-i megünneplésére, és egyben előkészítsenek egy nyilatkozatot, amely utat mutatna az unió jövőbeli fejlődésének.
Az ülést követő sajtótájékoztatón Angela Merkel német kancellár kifejezte abbéli véleményét, hogy „vennünk kell a bátorságot, hogy néhány ország előrehaladjon akkor is, ha a többiek ebben nem akarnak részt venni. A többsebességes Európa szükségszerűség, máskülönben megrekedünk. És ha Európa megreked, és nem fejlődik tovább, akkor a békének ez a terméke veszélybe kerül, gyorsabban, mint ahogy gondolnánk”. Francois Hollande hozzátette, hogy az egység nem jelent egyformaságot, és az együttműködés új formáira szólított fel, amely lehetővé teszi, hogy néhány tagállam gyorsan haladjon előre például a védelem, az eurózóna, a gazdasági és monetáris unió, valamint a szociális és adózási politika területén. E gondolatokat az összejövetelen részt vevő Mariano Rajoy spanyol és Paolo Gentiloni olasz miniszterelnök is támogatta, a Benelux államok (Belgium, Hollandia, Luxemburg) pedig már korábban kifejezték a több sebesség melletti elkötelezettségüket. Ezzel szemben a V4-tagállamok a többsebességes Európa gondolatától erőteljesen elhatárolódtak.
De mit is jelent a „több sebesség”? Ha még visszaemlékszünk az általános iskolai fizikaórákra, tudjuk, hogy a sebesség vektormennyiség, van iránya és nagysága. Akik nagyobb sebességgel akarnak haladni, azok számára mi a végcél, mi felé sietnek? A római szerződés, amire az „egyre szorosabb” unió hívei folyamatosan hivatkoznak, bevezetőjében azt mondja, hogy a Magas Szerződő Felek az Európai Gazdasági Közösséget azzal az eltökélt szándékkal hozzák létre, hogy megteremtik az Európa népei közötti mind szorosabb egység alapjait azzal az elhatározással, hogy az Európát megosztó határok megszüntetésére irányuló közös cselekvéssel biztosítják országaik gazdasági és társadalmi fejlődését, és megerősítik, hogy erőfeszítéseik alapvető célja népeik élet- és munkakörülményeinek folyamatos javítása.
Az „Európa népei közötti mind szorosabb egység” azonban nem feltétlenül kell, hogy egy egységes vagy föderalista államot jelentsen, és az egyes országok közötti tartós kulturális és gazdasági különbségek miatt ez nem is lehetséges. Ennek ellenére az unió vezetőinek fejében ez a cél lebeg, ugyanakkor nem számolnak a következményeivel, például azzal, hogy egy szövetségi (föderális) és különösen egy egységes állam esetében az állam vezetésének feladata az elmaradott térségek felzárkóztatása, a jövedelmek megfelelő mértékű kiegyenlítése az egyes társadalmi rétegek, illetve térségek között, vagyis a társadalmi-gazdasági felelősségvállalás az egész térség felett. Ehhez a GDP legalább húsz–huszonöt százalékának központosítására és újraelosztására van szükség, amiről a gazdag országok vezetői hallani sem akarnak (a mostani egy százalékot is sokallják). Az e témát feldolgozó 1977-es MacDougall-jelentés, illetve következtetései még véletlenül sem fordulnak elő egyetlen uniós dokumentumban sem, kivéve az uniós fogalmakat tárgyaló szótárakat.
Az Európai Unió tehát semmiképpen sem egy föderalista állam, hanem egy központosított birodalom irányába fejlődik, amely meghatározás egyébként Jose Manuel Barrosótól, az unió volt bizottsági elnökétől származik, aki ezzel a felismerésével – sokkal inkább, mint elnöki tevékenységével – beírta magát Európa történelmébe (érdemes megtekinteni a YouTube-on: Barroso European empire). Tehát az integráció arról szól, hogy Európa milyen sebességgel haladjon egy európai birodalom létrehozása felé, illetve, hogy az egyes országok mennyire siessenek e birodalom részeivé válni. Ha ezek után egy fogalomtárban megnézzük, hogy mit is jelent a birodalom, azt találjuk, hogy az nem más, mint egy „centralizált, egy uralkodó vagy oligarchia által irányított, sok országra kiterjedő, terjeszkedő entitás”.
E jellemzés pontosan ráillik a mai Európai Unióra, ahol az oligarchák szerepét a nagy multinacionális vállalatok és pénzügyi központok töltik be, amelyek a pártok és tudásközpontok finanszírozásán, a tömegtájékoztatási eszközök birtoklásán keresztül meghatározzák az unió politikáját. A birodalmi központ Berlinnel vagy tágabb értelemben Németországgal és esetleg egy-két hasonlóan fejlett szomszédjával azonosítható. A többi ország alkotja a provinciákat, és ha elővesszük mondjuk az ókori Róma történetét, a provinciáknak általában az a sors jutott, hogy a birodalmi központot kiszolgálják, amely ellen időnként fel is lázadtak, amit a légiók sorra le is vertek, egészen addig, amíg maga a birodalom részekre nem bomlott. Az Európai Uniónak légiói ugyan nincsenek, de vannak gazdasági fegyelmező eszközei, és az unió vezetői közül sokan most épp azon törik a fejüket, hogy miként lehetne a provinciális státuszból épp kimenekülő Angliát úgy megbüntetni, hogy a többi országnak eszébe se jusson a birodalom elhagyása.
Hogy a történelmi általánosításból az unió konkrét valóságára utaljunk, az euró bevezetésével a német gazdasági fölény nyomasztó lett Európában. A német merkantilista gazdaságpolitika, amely évi kétszázmilliárd eurós exporttöbbletet produkál, eladósítja és – ahogy a mondás tartja – koldussá teszi Európa gyengébben fejlett államait (beggar your neighbour). A tőke és az áruk szabad mozgása, az állami támogatás tiltása a gyakorlatban lehetetlenné teszi a gyengébben fejlett országok iparának, szolgáltató szektorának felzárkóztatását, versenyképessé tételét, és a felzárkózáshoz nem is kapnak segítséget, holott a gazdaságtörténetből jól ismert, az összes mai fejlett ország felzárkózása idején erőteljes védelmi – protekcionista – politikát folytatott többek között Németország is a 19. században. Nem véletlen, hogy az uniós támogatásokat nem ipari, hanem infrastrukturális fejlesztésekre lehetett felhasználni, ahol azután a kivitelezők nagyrészt a birodalmi központok vállalatai voltak, tehát a támogatásként kapott pénz számottevő része visszafolyt a birodalmi központokba.
Persze egy birodalom lehet jó szándékú is (benevolent), Arisztotelész is megkülönbözteti az arisztokrá-ciát, ahol a közjó érdekében gyakorolják a legfőbb hatalmat, az oligarchiától, ahol az uralkodó réteg a saját maga előnyére gyakorolja azt. Sajnos azonban az unió uralkodó rétege oligarchia. Ez most legerőteljesebben Görögország esetében jelentkezik, mely országból kegyetlenül, irreálisan magas kamatokkal facsarják ki az utolsó csepp jövedelmet is, ami egyáltalán lehetséges, miközben az oligarchák kezében lévő média azt a hazugságot terjeszti, hogy a görögök lusták és költekezők. Talán érdemes megnézni egy statisztikát, hogy Görögország akkor zárkózott fel az uniós átlaghoz, amikor még nem volt tagja a közösségnek, azóta viszont, különösen az euró bevezetésével, nemcsak stagnál, hanem hatalmas mértékben esik is vissza. Ezt jelenti tehát az „egyre szorosabb unió” a gyengébben fejlett tagországok számára. Ez akkora gazság, hogy még George Soros is egy könyvet szentelt neki (The Tragedy of the European Union), egyértelműen Berlint és Angela Merkelt téve felelőssé az unió adósokra és hitelezőkre való széteséséért, ami szerinte – ha nem változtatnak rajta – az unió felbomlásához fog vezetni.
Amennyiben tehát bárki is ünnepelni akarja a római szerződés aláírásának hatvanadik évfordulóját, vagy elmélkedni akar az unió lehetséges jövőjén, akkor nem megfoghatatlan fogalmakon (például az egy vagy több sebesség) kell rágódnia, hanem a fent vázolt problémákkal kell szembenéznie, mindenekelőtt úgy, hogy ezekről és számos hasonlóan fontos, de itt nem említett kérdésről (például a védelmi és külpolitikáról) őszinte elemzéseket készítve valós politikai vitákat folytat le. Ez azonban a másfél évtizeddel ezelőtt összehívott konvent esetében sem sikerült, és erre ma sincs esély, mert a politikát végső soron az erőviszonyok határozzák meg, és hogy azok változzanak, arra még várni kell.
Az ülést követő sajtótájékoztatón Angela Merkel német kancellár kifejezte abbéli véleményét, hogy „vennünk kell a bátorságot, hogy néhány ország előrehaladjon akkor is, ha a többiek ebben nem akarnak részt venni. A többsebességes Európa szükségszerűség, máskülönben megrekedünk. És ha Európa megreked, és nem fejlődik tovább, akkor a békének ez a terméke veszélybe kerül, gyorsabban, mint ahogy gondolnánk”. Francois Hollande hozzátette, hogy az egység nem jelent egyformaságot, és az együttműködés új formáira szólított fel, amely lehetővé teszi, hogy néhány tagállam gyorsan haladjon előre például a védelem, az eurózóna, a gazdasági és monetáris unió, valamint a szociális és adózási politika területén. E gondolatokat az összejövetelen részt vevő Mariano Rajoy spanyol és Paolo Gentiloni olasz miniszterelnök is támogatta, a Benelux államok (Belgium, Hollandia, Luxemburg) pedig már korábban kifejezték a több sebesség melletti elkötelezettségüket. Ezzel szemben a V4-tagállamok a többsebességes Európa gondolatától erőteljesen elhatárolódtak.
De mit is jelent a „több sebesség”? Ha még visszaemlékszünk az általános iskolai fizikaórákra, tudjuk, hogy a sebesség vektormennyiség, van iránya és nagysága. Akik nagyobb sebességgel akarnak haladni, azok számára mi a végcél, mi felé sietnek? A római szerződés, amire az „egyre szorosabb” unió hívei folyamatosan hivatkoznak, bevezetőjében azt mondja, hogy a Magas Szerződő Felek az Európai Gazdasági Közösséget azzal az eltökélt szándékkal hozzák létre, hogy megteremtik az Európa népei közötti mind szorosabb egység alapjait azzal az elhatározással, hogy az Európát megosztó határok megszüntetésére irányuló közös cselekvéssel biztosítják országaik gazdasági és társadalmi fejlődését, és megerősítik, hogy erőfeszítéseik alapvető célja népeik élet- és munkakörülményeinek folyamatos javítása.
Az „Európa népei közötti mind szorosabb egység” azonban nem feltétlenül kell, hogy egy egységes vagy föderalista államot jelentsen, és az egyes országok közötti tartós kulturális és gazdasági különbségek miatt ez nem is lehetséges. Ennek ellenére az unió vezetőinek fejében ez a cél lebeg, ugyanakkor nem számolnak a következményeivel, például azzal, hogy egy szövetségi (föderális) és különösen egy egységes állam esetében az állam vezetésének feladata az elmaradott térségek felzárkóztatása, a jövedelmek megfelelő mértékű kiegyenlítése az egyes társadalmi rétegek, illetve térségek között, vagyis a társadalmi-gazdasági felelősségvállalás az egész térség felett. Ehhez a GDP legalább húsz–huszonöt százalékának központosítására és újraelosztására van szükség, amiről a gazdag országok vezetői hallani sem akarnak (a mostani egy százalékot is sokallják). Az e témát feldolgozó 1977-es MacDougall-jelentés, illetve következtetései még véletlenül sem fordulnak elő egyetlen uniós dokumentumban sem, kivéve az uniós fogalmakat tárgyaló szótárakat.
Az Európai Unió tehát semmiképpen sem egy föderalista állam, hanem egy központosított birodalom irányába fejlődik, amely meghatározás egyébként Jose Manuel Barrosótól, az unió volt bizottsági elnökétől származik, aki ezzel a felismerésével – sokkal inkább, mint elnöki tevékenységével – beírta magát Európa történelmébe (érdemes megtekinteni a YouTube-on: Barroso European empire). Tehát az integráció arról szól, hogy Európa milyen sebességgel haladjon egy európai birodalom létrehozása felé, illetve, hogy az egyes országok mennyire siessenek e birodalom részeivé válni. Ha ezek után egy fogalomtárban megnézzük, hogy mit is jelent a birodalom, azt találjuk, hogy az nem más, mint egy „centralizált, egy uralkodó vagy oligarchia által irányított, sok országra kiterjedő, terjeszkedő entitás”.
E jellemzés pontosan ráillik a mai Európai Unióra, ahol az oligarchák szerepét a nagy multinacionális vállalatok és pénzügyi központok töltik be, amelyek a pártok és tudásközpontok finanszírozásán, a tömegtájékoztatási eszközök birtoklásán keresztül meghatározzák az unió politikáját. A birodalmi központ Berlinnel vagy tágabb értelemben Németországgal és esetleg egy-két hasonlóan fejlett szomszédjával azonosítható. A többi ország alkotja a provinciákat, és ha elővesszük mondjuk az ókori Róma történetét, a provinciáknak általában az a sors jutott, hogy a birodalmi központot kiszolgálják, amely ellen időnként fel is lázadtak, amit a légiók sorra le is vertek, egészen addig, amíg maga a birodalom részekre nem bomlott. Az Európai Uniónak légiói ugyan nincsenek, de vannak gazdasági fegyelmező eszközei, és az unió vezetői közül sokan most épp azon törik a fejüket, hogy miként lehetne a provinciális státuszból épp kimenekülő Angliát úgy megbüntetni, hogy a többi országnak eszébe se jusson a birodalom elhagyása.
Hogy a történelmi általánosításból az unió konkrét valóságára utaljunk, az euró bevezetésével a német gazdasági fölény nyomasztó lett Európában. A német merkantilista gazdaságpolitika, amely évi kétszázmilliárd eurós exporttöbbletet produkál, eladósítja és – ahogy a mondás tartja – koldussá teszi Európa gyengébben fejlett államait (beggar your neighbour). A tőke és az áruk szabad mozgása, az állami támogatás tiltása a gyakorlatban lehetetlenné teszi a gyengébben fejlett országok iparának, szolgáltató szektorának felzárkóztatását, versenyképessé tételét, és a felzárkózáshoz nem is kapnak segítséget, holott a gazdaságtörténetből jól ismert, az összes mai fejlett ország felzárkózása idején erőteljes védelmi – protekcionista – politikát folytatott többek között Németország is a 19. században. Nem véletlen, hogy az uniós támogatásokat nem ipari, hanem infrastrukturális fejlesztésekre lehetett felhasználni, ahol azután a kivitelezők nagyrészt a birodalmi központok vállalatai voltak, tehát a támogatásként kapott pénz számottevő része visszafolyt a birodalmi központokba.
Persze egy birodalom lehet jó szándékú is (benevolent), Arisztotelész is megkülönbözteti az arisztokrá-ciát, ahol a közjó érdekében gyakorolják a legfőbb hatalmat, az oligarchiától, ahol az uralkodó réteg a saját maga előnyére gyakorolja azt. Sajnos azonban az unió uralkodó rétege oligarchia. Ez most legerőteljesebben Görögország esetében jelentkezik, mely országból kegyetlenül, irreálisan magas kamatokkal facsarják ki az utolsó csepp jövedelmet is, ami egyáltalán lehetséges, miközben az oligarchák kezében lévő média azt a hazugságot terjeszti, hogy a görögök lusták és költekezők. Talán érdemes megnézni egy statisztikát, hogy Görögország akkor zárkózott fel az uniós átlaghoz, amikor még nem volt tagja a közösségnek, azóta viszont, különösen az euró bevezetésével, nemcsak stagnál, hanem hatalmas mértékben esik is vissza. Ezt jelenti tehát az „egyre szorosabb unió” a gyengébben fejlett tagországok számára. Ez akkora gazság, hogy még George Soros is egy könyvet szentelt neki (The Tragedy of the European Union), egyértelműen Berlint és Angela Merkelt téve felelőssé az unió adósokra és hitelezőkre való széteséséért, ami szerinte – ha nem változtatnak rajta – az unió felbomlásához fog vezetni.
Amennyiben tehát bárki is ünnepelni akarja a római szerződés aláírásának hatvanadik évfordulóját, vagy elmélkedni akar az unió lehetséges jövőjén, akkor nem megfoghatatlan fogalmakon (például az egy vagy több sebesség) kell rágódnia, hanem a fent vázolt problémákkal kell szembenéznie, mindenekelőtt úgy, hogy ezekről és számos hasonlóan fontos, de itt nem említett kérdésről (például a védelmi és külpolitikáról) őszinte elemzéseket készítve valós politikai vitákat folytat le. Ez azonban a másfél évtizeddel ezelőtt összehívott konvent esetében sem sikerült, és erre ma sincs esély, mert a politikát végső soron az erőviszonyok határozzák meg, és hogy azok változzanak, arra még várni kell.