Metamorfózis

Akkor, húszon felül, túl voltam azon, hogy csak a Teenager partyt meg a Délutáni randevút hallgassam, Cseke László mellett oda-odafigyeltem a Forgószínpadra, az óránkénti hírekre, vagy éppen A holnap hullámhosszánra is. Emlékszem, viszonylag gyakran konferáltak fel egy külpolitikai kommentátort: „Ambrus Márton jegyzete következik.”

Tetszett a neve. Eleganciát, jó magyaros ízt éreztem benne, rövid volt és frappáns, cinkos, eredeti és ígéretes. Ha akkor valaki azt mondja, két évtized sem múlik el és személyesen ismerhetem, s ehhez még a müncheni Englischer Gartenbe sem kell utaznom – habozás nélkül súlyos elmegyengeséggel ítélem szigorú felügyeletre. Pedig így történt. Valamikor 1991–92-ben, kárpátaljai barátom, Debreceni Misi jóvoltából személyesen is megismerhettem az ekkor már hetvenedik évén túl járó, Magyarországra hazatelepült Ambrus Mártont – aki igazi nevén nem volt más, mint a nagykaposi születésű, tehát az északkeleti Felvidékhez, Kárpátaljához ezeregy szállal kötődő Skultéty Csaba, aki az azóta eltelt negyedszázadban a budapesti szellemi élet egyik középponti jelentőségű és igen-igen megbecsült alakjává vált. Sorra-rendre jelentek meg könyvei – A Szabad Európa Rádiótól az Ung partjáig, Vasfüggönyökön át, Kárpátalja magyarsága a viharok sodrában, A szlovákok és mi egy kelet-nyugati publicista szemével, Mi is volt a Szabad Európa Rádió?, Vannak vidékek, féltett kishazák –, egyre gyakrabban találkoztunk itt és amott, jártam Naphegy utcai lakásában, részese lehettem páratlan fiumei relikviagyűjteménye Kárpát-medencében megtett útjának, sokszor és igen jóízűeket beszélgettünk a Mákos guba elnevezésű krisztinavárosi intézet törzsasztalánál, dedikációiban - roppant megtisztelő módon – hol fegyvertársnak, hol „régi szakmai cinkostársnak” aposztrofált –, most mégis hihetetlen és rémisztő és pokolian lehangoló megpróbálni belátni, elhinni, tudomásul venni, hogy úgy lenne valahogyan: Ambrus Márton alias Skultéty Csaba nincs többé. Legalábbis itt, ebben a földi siralomvölgyben nincs. Így mondják, legalábbis.

Persze: ki tudja? Ambrus Márton metamorfózisa mindazonáltal új és még újabb dimenzióban tör utat, sietősen, mint Skultéty Csaba a Krisztina körúton, a villamosmegállóval szemben – én meg a járműből látom, hogy szinte égig érő, villámsebes tánclépésekkel siet az újságosbódé felé, beszerezni a beszerzendőket, mert a tájékozódás minden ebben a világban, a féltve imádott nagy és kishazában az otthonosságot és a harcra készséget a jól értesültség éppúgy biztosítja, mint a jó kedély, az éles szemmel, kellő időben használatos humorérzék, akár vitriolosra is keverten, vagy éppen a bátorság, ama bizonyos kurázsi, amit nyugodtan, szájunk sarkában enyhe kis mosollyal kell alkalmazni, pontosan és hatékonyan, mint egy szép hölgynek adagolt bókot, céltudatosan, hatékonyan, hivatásszerűen.

Ilyeneket (meg nagyon hasonlókat) lehetett tanulni Ambrus Mártontól, metamorfózissal és anélkül – mert Skultéty Csaba mindig fontos, nélkülözhetetlen fegyvereket hordozó, örök cinkostárs volt; és az is marad. Onnan a túlsó partról, az Englischer Gartenből érkezve és a Kárpátok felé távozva, miközben tudja, hogy Verecke, Nagybocskó, Bátyu vagy Mezővári vagy Csap ugyanúgy és ugyanott van, ahol Badacsony, a Krisztinaváros és a Naphegy utca. Ezért mosolygott most is, december közepén, amikor eltávozott ebből az árnyékvilágból, mert igen, mosolygott, amint könnyed mozdulattal odatelepedett az egyik csillagra.