Mesterek halála

Hogy a Mester – a magyar történelmi esszé megújítója-újrateremtője, akit e sorok írója (is) tanítómesterének, nem is csak (ahogyan mindenki hívta) Tanár Úrnak, inkább Nagy Magyar Professzornak tekintett: halott – nem a hétköznapi események kategóriájába tartozik. Merthogy Nemeskürty István sem tartozott a magyar szellemi élet közkatonái közé. Parancsnok volt, tábornok (vagy legalább ezredes), Dózsa Györgyéknek, a doni honvédeknek vagy a Ludovika Akadémia magyar szívű tisztjeinek küldötte és elöljárója, a legújabb kori magyar filmművészetnek, a régi magyar irodalom történetének, Erdélynek vagy éppen Bánffy Miklósnak bizalmasa, vérrokona, szívbéli testvére-barátja.

Igen, ahogyan ez ilyenkor lenni szokott: rangvesztetten ülök itt a számítógép előtt, hirtelen az jut eszembe, hogy Csoóri Sándor purgató­riumosnak nevezte falakat ledöntő, katonáinkat végre méltón elsirató Requiem egy hadseregért című munkáját, és valamikor egyetemista koromban, talán 1972 tavaszán mondta egy másik – szerencsére még köztünk lévő – mesterem, hogy művei a legeslegfontosabb tettek közé tartoznak a magyar szellem megőrzéséért a nemzetellenes, deheroizáló erőkkel vívott históriai harcban.
Arra gondolok, hogy Nemeskürty Tanár Úr, mint a magyarság legkiválóbbjai általában, irigylésre méltóan
szép és teljes életet élt – de közben letaglóz a fájdalom: a mesterek halála végérvényesen kiragad bennünket a boldog, önfelmentő tanulói-tanítványi státusból: menthetetlenül elkövetkezik a valódi, nagybetűs Felnőttség kora, a saját, önálló szellemi munícióval a baljóslatúan sötétlő harcmezőre lépő magányos harcos végső jelenése.

El kell jutni odáig, ameddig Ő: a rendszerváltozás utáni idők első nagy mélypontján, az 1994-gyel kezdődött Horn-éra idején olyan mélységű látleletét adta az egykori és a korabeli magyar élet horizontális és vertikális teljességének, hogy annak idején azt mondogattuk: tényleg tanítani kéne, ami a Meddig várjunk? (1996) és később a Mi történt velünk? (2002) című könyvekben olvasható. (Persze, hogy ez az óhaj – tán még ma is – mennyire az ábrándok birodalmába tartozik, a Tanár Úr tudta legjobban.) De ő – egyebek között, például – ezeket írta: „Ehhez a néphez haldoklásának évszázadában senki se közelített szeretettel. Ezért a nép sem szeretett senkit (…) A másik hiány, mondhatni: hiánybetegségünk az örökké elmaradó sikerélmény. Enélkül pedig senki sem boldogulhat az életben.”

Igen: fel kellett mérni, mi és hogyan történt Dózsáéktól Horn Gyuláig, Bethlen Istvántól Medgyessy Péterig – és hozzátehetjük, bármily morbidnak tűnő kimondani: Széchenyitől, Kossuthtól, Deáktól az őszödi produkciót bemutató, elmekórtani eset-véglényig. Hiszen mestereink, az igazi nagy magyar szellemek mindig szintézisben tudták látni és akarták láttatni a nemzeti történet színét és visszáját.

„Mégis, mit tegyünk, hogy megmaradjunk?
Ne féljünk.
Legyenek érveink belső ellensé­geink ravaszul kifundált rágalmaira.
Higgyünk a szeretet erejében.

Töltsük be az ürességeket, tömörüljünk egységgé. (…) Nem szabad beletörődni, hogy a nemzet munkájának egyetlen elismerése a külföld urai által megszabott feltételek alázatos végrehajtása legyen.
(…) Ne adjuk fel hitünket. Ne higgyük el, hogy papok, lelkészek nem politizálhatnak. Egyenest kötelességük (…) Higgyünk a csodában is. Történt már velünk csoda viharos történelmünkben (…) mi nem kicsinyek vagyunk. Hanem csonkák!
Ne tűrjük, hogy tovább cson­kít­sanak.
Merjünk nagyok lenni!”

Tanár Úr, értettük. (Remélhetően, talán – most már – kissé láthatóan is.) És megígérjük, hogy készülni fogunk. Van mire.

Az október 8-án, életének kilencvenedik évében elhunyt Nemeskürty Istvánt ma 15 órakor helyezik örök nyugalomra a Belvárosi Szent Anna-templomban (Szervita téri templom, Budapest, V. kerület), katolikus szertartás szerint.