Vélemény és vita
Merre tovább, Törökország?
Ankara megszabadult a valutaalap bábáskodásától, és kitűnő beruházási klímát teremtett
Sorsdöntő választás zajlott le a múlt hétvégén Törökországban. A korábbi népszavazáson a többség elfogadta azt az alkotmánymódosítást, ami a köztársasági elnököt a korábbinál jóval erősebb hatalmi pozícióba helyezi, azzal, hogy az 1923, vagyis a köztársasági államforma bevezetése óta létező miniszterelnöki posztot megszünteti. Ezzel a mostani lépéssel a köztársasági elnök hatáskörébe kerül a végrehajtó hatalom, ami párosul némi törvényhozóival is, melyet szintén elfogadtak a korábbi referendumon. Ha nemzetközi példákhoz kívánnánk a törökországi eseményeket hasonlítani, azt kell mondanunk, hogy a török elnöknek a franciánál, sőt, még az amerikainál nagyobb lesz a hatalma, bizonyos körülmények között a parlament feloszlatásához is joga lesz.
Az, hogy ezután mi történik Törökországban, az az eddigieknél is inkább hatással lesz az európai dimenziókra, sőt, nem túlzás állítani, hogy világpolitikai összefüggésben sem mindegy, hogyan alakulnak a folyamatok az immár nyolcvanmilliós, Európa és Ázsia határán lévő országban. Megérteni a jelen helyzetet anélkül, hogy legalább az első világháborút lezáró, a Nyugat által diktált, Törökországot is súlyosan károsító békerendszert és annak következményeit ne érintenénk, eleve bukott próbálkozás.
Érdemes hazánk, Lengyelország és Törökország első világháború utáni történetét a hasonlóság okán megemlíteni. Mindhárom országalakulat összeomló birodalmak romjain jött létre, kettő közülük – hazánk súlyos terület- és népességvesztés, Lengyelország pedig egy sorsdöntő, a fiatal szovjet állammal vívott nyertes háború révén – megalapozta szuverén állami létét. Törökország pedig sikerrel megőrizte azt, azzal, hogy a nyugati hatalmak mohóságának ellenállva, az aktuális honi megalkuvó államvezetést is leküzdve törzsterületeit megtartotta, és 1923-ban az iszlám államiság helyett a világi köztársasági berendezkedést választotta.
Törökországra koncentrálva mindenekelőtt szembetűnő a török népesség dinamikus növekedése, az 1927-es tizenhárom és fél millióból 1970-re harmincöt-, napjainkra pedig nyolcvanmillió állampolgár „lett”. Törökország a Nyugattal való kapcsolatában az elmúlt közel két évszázadban meleget és hideget egyaránt kapott. Emlékezetes, a krími háborúban (1853-56) a Nyugat akkori vezető erői, vagyis a franciák és az angolok Törökország mellé álltak Oroszországgal szemben. A háborús vereség miatt a tönk szélére jutott Oroszország mégis – feledve korábbi szövetségi rendszerét, a Szent Szövetséget, melyre hivatkozva még 1849-ben is több százezres sereget küldött a magyar szabadságharc leverésére – hamarosan a korábbi ellenfeleihez csatlakozott, és az első világháborúban már az antant oldalán találtuk. Törökország eközben éppen az ellenkező irányba mozdult, és központi hatalmak partnere lett, a második világháborúban aztán már nem vállalt aktív katonai szerepet. Nem véletlen, hogy stratégiai jelentőségét a Nyugat ismét felismerte, leginkább azért, hogy a világhatalommá erősödött Szovjetuniót sakkban lehessen tartani, az oroszokat kizárva a mediterrán térségből.
Az elkövetkező évtizedek arról szóltak, hogy a NATO, ezen belül is az Egyesült Államok Törökországban olyan kormányokat tartott becsben, amelyek ezt a célt szolgálták. Az erős hadsereg hagyományát a nyugatiak is szem előtt tartották, és időről időre félrenéztek, amikor a török hadsereg rendet teremtett (sorozatos puccsok), ha az éppen aktuális kormányzat kissé kifelé kacsingatott a „politikailag korrekt” rendből.
Érzékelhetőbb, ám lassú változások a Szovjetunió összeomlása és a kelet-európai átalakulás után következtek be Törökországban. A gazdaság is bukdácsolt, teljesítménye a század utolsó évtizedére kritikus szintet ért el, 1990-től sorozatos IMF-hitelek révén, összesen több mint harmincmilliárd dollárnyi hitelt vett fel, 2002-ben pedig újabb tizenhatmilliárdot. Az élet Törökországban csak 2003-tól indította be a változás gyorsvonatát. Az Erdogan által gründolt új és győztes pártalakulat munkájának hatására a több évtizedes világi berendezkedés hagyománytisztelőbb, inkább a vallási gyökerek felé nyitó irányt vett, de a legfontosabb mégis az volt, hogy a gazdaság működését egészséges mederbe terelték.
A Nemzetközi Valutaalap bábáskodásáról rugalmasan leszakadva, az új vezetés kitűnő beruházási klímát varázsolt az országban, s ez kirobbanó sikereket hozott. Évente átlagban több mint tízmilliárd dollárnyi befektetői tőke áramlott be, az ország kihúzta fejét az IMF-hurokból, ezzel mintegy modellt is teremtve egyfajta újszerű, s egyben eredményes gazdaságpolitikára. Az azóta eltelt erdogani másfél évtizedet mint török gazdasági csodát lehet számba venni, amit egyebek mellett a GDP közel megháromszorozódása is jelez.
A több mint két évtizedes uniós csatlakozási folyamat azonban akadozik, még az is lehetséges, hogy Ankara – a jelenlegi uniós zűrzavart látva – már őszintén nem is érdeklődik a tagság irányt. Az akadozás mögött a kétségtelen jogi természetű problémák mellett inkább nyomós politikai gondok húzódnak meg. Törökországban valóban nem alakult ki aktív kisebbségvédelem, a vallási kisebbségek sem önfeledten boldogok, a kurdokat üldözik, a keresztény lakosság aránya pedig két százalékra csökkent száz év alatt, az 1914-es húsz-huszonöt százalékról.
A súlyosabb, politikai természetű gondok között Törökország megváltozott politikai ambíciói kapnak szerepet, egyebek között az Oroszországhoz történő közeledés, ami a NATO szövetségi rendszerét is aggodalommal tölti el. A korábban biztos pontnak tartott, török területen lévő, de Oroszországhoz közel fekvő amerikai támaszpontok húzódnak át Romániába, miközben az oroszok és a törökök keresik a gazdasági együttműködés lehetőségeit, és egyengetik a politikai nézeteltéréseket is.
A két ország közeledése a katonai erőegyensúlyi térképet is felborítja. Teljes biztonsággal a NATO már nem számolhat a törökök, a szövetségen belüli második legnagyobb létszámú, jelentős harcértéket képviselő, komoly páncélos és légi erejével. A legutóbbi, a hadsereg egyes részei által végrehajtott puccskísérlet is arról tanúskodik, hogy megszűnt a kívülről történő hatékony irányítás évtizedes lehetősége.
Visszatérve a Törökország, Lengyelország és Magyarország közötti hasonlatosságokra, elmondhatjuk, hogy mindhárom állam esetében növekvőben vannak azok az előnyök, amelyek a szuverenitás kiteljesedéséből adódnak, így a gazdasági fejlődés, a védelmi képesség és a nemzetérdekű politika. Mindhárom ország változatlanul tagja a nyugati katonai szövetségnek és ezen a státuszon nem is kíván változtatni, kettő közülük tagja az EU-nak is, és mindhárom ország határozottan saját hagyományai tiszteletére építő politikát folytat. De a Törökország által folytatott politika nem múlik el nyomtalanul sem az EU, sem a NATO életében. Ezért nekünk is érdemes lesz a török fejleményeket gondosan követni.
Az, hogy ezután mi történik Törökországban, az az eddigieknél is inkább hatással lesz az európai dimenziókra, sőt, nem túlzás állítani, hogy világpolitikai összefüggésben sem mindegy, hogyan alakulnak a folyamatok az immár nyolcvanmilliós, Európa és Ázsia határán lévő országban. Megérteni a jelen helyzetet anélkül, hogy legalább az első világháborút lezáró, a Nyugat által diktált, Törökországot is súlyosan károsító békerendszert és annak következményeit ne érintenénk, eleve bukott próbálkozás.
Érdemes hazánk, Lengyelország és Törökország első világháború utáni történetét a hasonlóság okán megemlíteni. Mindhárom országalakulat összeomló birodalmak romjain jött létre, kettő közülük – hazánk súlyos terület- és népességvesztés, Lengyelország pedig egy sorsdöntő, a fiatal szovjet állammal vívott nyertes háború révén – megalapozta szuverén állami létét. Törökország pedig sikerrel megőrizte azt, azzal, hogy a nyugati hatalmak mohóságának ellenállva, az aktuális honi megalkuvó államvezetést is leküzdve törzsterületeit megtartotta, és 1923-ban az iszlám államiság helyett a világi köztársasági berendezkedést választotta.
Törökországra koncentrálva mindenekelőtt szembetűnő a török népesség dinamikus növekedése, az 1927-es tizenhárom és fél millióból 1970-re harmincöt-, napjainkra pedig nyolcvanmillió állampolgár „lett”. Törökország a Nyugattal való kapcsolatában az elmúlt közel két évszázadban meleget és hideget egyaránt kapott. Emlékezetes, a krími háborúban (1853-56) a Nyugat akkori vezető erői, vagyis a franciák és az angolok Törökország mellé álltak Oroszországgal szemben. A háborús vereség miatt a tönk szélére jutott Oroszország mégis – feledve korábbi szövetségi rendszerét, a Szent Szövetséget, melyre hivatkozva még 1849-ben is több százezres sereget küldött a magyar szabadságharc leverésére – hamarosan a korábbi ellenfeleihez csatlakozott, és az első világháborúban már az antant oldalán találtuk. Törökország eközben éppen az ellenkező irányba mozdult, és központi hatalmak partnere lett, a második világháborúban aztán már nem vállalt aktív katonai szerepet. Nem véletlen, hogy stratégiai jelentőségét a Nyugat ismét felismerte, leginkább azért, hogy a világhatalommá erősödött Szovjetuniót sakkban lehessen tartani, az oroszokat kizárva a mediterrán térségből.
Az elkövetkező évtizedek arról szóltak, hogy a NATO, ezen belül is az Egyesült Államok Törökországban olyan kormányokat tartott becsben, amelyek ezt a célt szolgálták. Az erős hadsereg hagyományát a nyugatiak is szem előtt tartották, és időről időre félrenéztek, amikor a török hadsereg rendet teremtett (sorozatos puccsok), ha az éppen aktuális kormányzat kissé kifelé kacsingatott a „politikailag korrekt” rendből.
Érzékelhetőbb, ám lassú változások a Szovjetunió összeomlása és a kelet-európai átalakulás után következtek be Törökországban. A gazdaság is bukdácsolt, teljesítménye a század utolsó évtizedére kritikus szintet ért el, 1990-től sorozatos IMF-hitelek révén, összesen több mint harmincmilliárd dollárnyi hitelt vett fel, 2002-ben pedig újabb tizenhatmilliárdot. Az élet Törökországban csak 2003-tól indította be a változás gyorsvonatát. Az Erdogan által gründolt új és győztes pártalakulat munkájának hatására a több évtizedes világi berendezkedés hagyománytisztelőbb, inkább a vallási gyökerek felé nyitó irányt vett, de a legfontosabb mégis az volt, hogy a gazdaság működését egészséges mederbe terelték.
A Nemzetközi Valutaalap bábáskodásáról rugalmasan leszakadva, az új vezetés kitűnő beruházási klímát varázsolt az országban, s ez kirobbanó sikereket hozott. Évente átlagban több mint tízmilliárd dollárnyi befektetői tőke áramlott be, az ország kihúzta fejét az IMF-hurokból, ezzel mintegy modellt is teremtve egyfajta újszerű, s egyben eredményes gazdaságpolitikára. Az azóta eltelt erdogani másfél évtizedet mint török gazdasági csodát lehet számba venni, amit egyebek mellett a GDP közel megháromszorozódása is jelez.
A több mint két évtizedes uniós csatlakozási folyamat azonban akadozik, még az is lehetséges, hogy Ankara – a jelenlegi uniós zűrzavart látva – már őszintén nem is érdeklődik a tagság irányt. Az akadozás mögött a kétségtelen jogi természetű problémák mellett inkább nyomós politikai gondok húzódnak meg. Törökországban valóban nem alakult ki aktív kisebbségvédelem, a vallási kisebbségek sem önfeledten boldogok, a kurdokat üldözik, a keresztény lakosság aránya pedig két százalékra csökkent száz év alatt, az 1914-es húsz-huszonöt százalékról.
A súlyosabb, politikai természetű gondok között Törökország megváltozott politikai ambíciói kapnak szerepet, egyebek között az Oroszországhoz történő közeledés, ami a NATO szövetségi rendszerét is aggodalommal tölti el. A korábban biztos pontnak tartott, török területen lévő, de Oroszországhoz közel fekvő amerikai támaszpontok húzódnak át Romániába, miközben az oroszok és a törökök keresik a gazdasági együttműködés lehetőségeit, és egyengetik a politikai nézeteltéréseket is.
A két ország közeledése a katonai erőegyensúlyi térképet is felborítja. Teljes biztonsággal a NATO már nem számolhat a törökök, a szövetségen belüli második legnagyobb létszámú, jelentős harcértéket képviselő, komoly páncélos és légi erejével. A legutóbbi, a hadsereg egyes részei által végrehajtott puccskísérlet is arról tanúskodik, hogy megszűnt a kívülről történő hatékony irányítás évtizedes lehetősége.
Visszatérve a Törökország, Lengyelország és Magyarország közötti hasonlatosságokra, elmondhatjuk, hogy mindhárom állam esetében növekvőben vannak azok az előnyök, amelyek a szuverenitás kiteljesedéséből adódnak, így a gazdasági fejlődés, a védelmi képesség és a nemzetérdekű politika. Mindhárom ország változatlanul tagja a nyugati katonai szövetségnek és ezen a státuszon nem is kíván változtatni, kettő közülük tagja az EU-nak is, és mindhárom ország határozottan saját hagyományai tiszteletére építő politikát folytat. De a Törökország által folytatott politika nem múlik el nyomtalanul sem az EU, sem a NATO életében. Ezért nekünk is érdemes lesz a török fejleményeket gondosan követni.