Vélemény és vita
Merkel sarokba szorítva
George Soros az unió »felszentelt« helyiségeiben hirdette meg a teendőket migránsügyben. Vélhetően Angela Merkel ebből értett
Sokan vagyunk, akik a mai napig nem tudunk napirendre térni Angela Merkel mintegy jó két éve megváltozott politikai viselkedésén, amire nincs logikus, érthető magyarázat. A jó egy évtizedig országát nagy biztonsággal vezető politikus váratlan irányváltással olyan intézkedéseket hozott, amelyek szembe mennek az észszerűséggel és főként korábbi tevékenységének vitathatatlan eredményeivel.
Vezetése alatt ugyanis sikerült a Németországot is érintő súlyos gazdasági válságot viszonylag kevés társadalmi áldozattal leküzdeni, a GDP kilencven százaléka felé haladó államadósságot ismét biztos mederbe terelni, a törvényes rendet fenntartani az általa vezetett országban, és szavatolni a biztonságot a polgárok részére. A vezetése alatt elért eredmények biztos alapul szolgálhattak volna arra, hogy immáron negyedszer is megpályázza a kancellári tisztséget, és beállítsa korábbi mentora, Helmuth Kohl tizenhat éves kancellári hivatali rekordját.
Merkel politikája a legnagyobb befolyást gyakorolja az Európai Unióban. Ma azonban a legkevesebb amit mondhatunk, hogy újraválasztására nem érdemes mérget venni. Igen, nem másról van szó, mint a migránskérdésről és arról a módról, ahogy ehhez Angela Merkel viszonyult, és ráadásul erre más államok vezetőit is igyekezett presszionálni. Mindent megtett azért, hogy Európát migránsok milliói árasszák el, mindenekelőtt meghívta őket korlátlan számban Németországba. A mozgásban lévő, teljes ellenőrizetlen és bizonytalan szándékú tömeget válogatás nélkül menekülteknek (Flüchtlinge) nevezete, és erre a kommunikációra sarkallta a valótlanságok híresztelésére korábban is nagyon fogékony német sajtót is. Eddig soha nem használt fogalmat is a politikai szótárba iktatott (Willkommmenskultur). A nemzetközi definíció szerint ma is az a menekült, aki hazájában közvetlen életveszélyben van. A szomszéd országban, ahol már nincs életveszély, ott ő már migráns, akinek ott-tartózkodását a befogadók általában a veszély elmúltáig látják szívesen.
A migránsokat kibocsátó államok zömében a polgárok nincsenek életveszélyben, nem is üldözik őket. Akik megkülönböztették a valós menekülteknek és a merő megélhetési okokból útra indulóknak járó eljárásokat, azok a balliberális lejárató zsargon minden válfajával számolhattak. Merkel évezredes állami hagyományokat játszi könnyedséggel rúgott fel, amelyek szerint egy államhatárt idegen állampolgárnak csak a fogadó állam előzetes engedélyével (vízum) lehet átlépni, ha nincs a kibocsátó és a fogadó állam között a vízumkényszert megszüntető megállapodás. A tényleges menekültektől pedig elvárják, hogy okmányokkal igazolják magukat, ha nem rendelkeznek vízummal.
A merkeli gyakorlat szerint újabban mindenki ide-oda császkálhat papírok nélkül, ellenőrizetlenül, a Soros-féle agyrém, a „nyílt társadalom” legnagyobb üdvére. Mindenek tetejében a német kancellár más országokat is az általa követett gyakorlat folytatására szólított fel. Szóval, Angela Merkel kifordulni látszott saját korábbi törvénytisztelő, politikusi mivoltából.
Mindezt a német társadalom egy ideig bárgyú közönnyel kezelte, de hamarosan erőteljes mozgások indultak és tartanak ma is, s ezek könnyen útját állhatják Angela Merkel további politikai szerepvállalásának. Tekintettel arra, hogy a kancelláron az elmeháborodottság legcsekélyebb jele sem észlelhető, újszerű politikai megnyilvánulásait – bár újabban kissé letompított formában – ma is a tőle megszokott nyugalommal közvetíti, felmerül a kérdés, hogy mi történt vele?
Talán zsarolják, talán olyan helyzetbe került, hogy hazája üdvéért bele kellett mennie ebbe a kétes értékű játszmába és a kivezető utat még nem találja? Valamiféle ilyen spekuláció tőlem sem áll távol. Kétségtelen, hogy az uniós történet egyben kifejezetten német sikertörténet, és ebben Merkel komoly személyes teljesítményeket tud felmutatni. A közös pénz, az euró nagyon kedvére van a világelső német exportgazdaságnak, kellően gyenge ahhoz, hogy segítse a német exportot, de túl erős ahhoz, hogy – főként a déli tagországoknak – ne ártson.
A Merkel személyét érintő zsarolás lehetőségét akkor latolgattam, amikor kiderült, hogy az amerikai digitális kémgépezet (NSA) egyebek mellett kíváncsi volt a kancellár telefonbeszélgetéseire is. Az ügynek német részről történő kurta-furcsa elintézése erősítette a személyes megfélemlítés gyanúját.
A személyesen túl vannak a gyanúnak szigorúan német nemzeti sajátosságai is. Eszembe jutott az egyik neves angol diplomata híres-hírhedt veretes mondása, a második világháborús vereség utáni Németországgal kapcsolatban, amit politikai üzenetként a Nyugat hosszú ideig követett. (Keep the Americans in, the Russians out and the Germans down, azaz az amerikaiakat bent, az oroszokat kint, míg a németeket lent kell tartani.)
A németek viszont kezdenek újabban – jól látható méretűre – feljönni, nemcsak gazdasági, de politikai értelemben is. Angela Merkel nélkül Brüsszelben sincs döntés, főként nem ellenére. Gondoljunk csak arra a manőversorozatra, amelyet a kancellár asszony Juncker megválasztása érdekében végrehajtott. Növekvő hatalmát érezve, 2008-ban, a válság legádázabb hónapjaiban Merkel ajánlatot tett az amerikai kézbe került, de bajba jutott Opel Művek megvásárlására, de a General Motors nem adta el neki, viszont „megengedte”, hogy a céget ötmilliárd euróval kisegítse a német kormány.
Ez az ötlet 2014-ben magának a Volkswagen-csoportnak is eszébe jutott, de a megszabott ár olyan magas volt, hogy azt nem volt érdemes megfizetni. Ha az üzlet létrejött volna, a VW-csoport ma messze a világ legnagyobb gépkocsigyártója és -forgalmazója lenne, ehelyett mostanság sorozatos támadások érik.
A napokban viszont a francia autógyártó csúcscég, a Peugeot–Citroën gyakorlatilag negatív áron kapta meg az Opelt, mert ugyan fizet érte 1,3 milliárd eurót, de a tulajdonos anyacégnek a GM-nek is át kell utalnia hárommilliárd eurót a fedezetlen opeles nyugdíjkassza részére. A VW viszont 2015-ben nyakába kapta az emissziós botrányt, olyan ügy miatt, amit egy sor más gyártó is elkövetett. Nem csak a német ipar zászlóshajóját, de az 1870-ben a mai Németországgal egy időben alapított Deutsche Bankot is torpedótalálat érte. A 90-es évekig a német ipar finanszírozójából fokozatosan rövid távú spekulációval foglakozó „nemzetközi” bank lett, és ez a neves intézet is az Amerikából érkező „mérgezett” hitelcsomag áldozata lett. Évek óta más sem folyik, mint átszervezés, a korábbi tulajdonrészek értékesítése, elbocsátás, és újabb és újabb tőkeemelésre van szükség.
Logikusan gondolkodó politikai vezető érti az ilyesféle üzeneteket, és ha közben meg is mondják neki, hogy merre van a kiút, két dolgot tehet: vagy a néphez (választók) fordul őszinte üzenetekkel, vagy követi a zsarolók utasításait.
George Soros az unió „felszentelt” helyiségeiben hirdette meg a teendőket migránsügyben. Vélhetően Angela Merkel ebből értett. Csalódott is volt, hogy az Egyesült Államokban nem a Soros által pénzelt demokraták győztek a választásokon, és nem Hillary Clinton lett az elnök. Az, hogy a sarokba szorítottságról szóló teória valós-e vagy puszta kitaláció, hamarosan kiderülhet, és Merkel talán ahhoz is közelebb kerülhet, hogy a kelepcéből kievickéljen. Igazán lehet ennek drukkolni.
Vezetése alatt ugyanis sikerült a Németországot is érintő súlyos gazdasági válságot viszonylag kevés társadalmi áldozattal leküzdeni, a GDP kilencven százaléka felé haladó államadósságot ismét biztos mederbe terelni, a törvényes rendet fenntartani az általa vezetett országban, és szavatolni a biztonságot a polgárok részére. A vezetése alatt elért eredmények biztos alapul szolgálhattak volna arra, hogy immáron negyedszer is megpályázza a kancellári tisztséget, és beállítsa korábbi mentora, Helmuth Kohl tizenhat éves kancellári hivatali rekordját.
Merkel politikája a legnagyobb befolyást gyakorolja az Európai Unióban. Ma azonban a legkevesebb amit mondhatunk, hogy újraválasztására nem érdemes mérget venni. Igen, nem másról van szó, mint a migránskérdésről és arról a módról, ahogy ehhez Angela Merkel viszonyult, és ráadásul erre más államok vezetőit is igyekezett presszionálni. Mindent megtett azért, hogy Európát migránsok milliói árasszák el, mindenekelőtt meghívta őket korlátlan számban Németországba. A mozgásban lévő, teljes ellenőrizetlen és bizonytalan szándékú tömeget válogatás nélkül menekülteknek (Flüchtlinge) nevezete, és erre a kommunikációra sarkallta a valótlanságok híresztelésére korábban is nagyon fogékony német sajtót is. Eddig soha nem használt fogalmat is a politikai szótárba iktatott (Willkommmenskultur). A nemzetközi definíció szerint ma is az a menekült, aki hazájában közvetlen életveszélyben van. A szomszéd országban, ahol már nincs életveszély, ott ő már migráns, akinek ott-tartózkodását a befogadók általában a veszély elmúltáig látják szívesen.
A migránsokat kibocsátó államok zömében a polgárok nincsenek életveszélyben, nem is üldözik őket. Akik megkülönböztették a valós menekülteknek és a merő megélhetési okokból útra indulóknak járó eljárásokat, azok a balliberális lejárató zsargon minden válfajával számolhattak. Merkel évezredes állami hagyományokat játszi könnyedséggel rúgott fel, amelyek szerint egy államhatárt idegen állampolgárnak csak a fogadó állam előzetes engedélyével (vízum) lehet átlépni, ha nincs a kibocsátó és a fogadó állam között a vízumkényszert megszüntető megállapodás. A tényleges menekültektől pedig elvárják, hogy okmányokkal igazolják magukat, ha nem rendelkeznek vízummal.
A merkeli gyakorlat szerint újabban mindenki ide-oda császkálhat papírok nélkül, ellenőrizetlenül, a Soros-féle agyrém, a „nyílt társadalom” legnagyobb üdvére. Mindenek tetejében a német kancellár más országokat is az általa követett gyakorlat folytatására szólított fel. Szóval, Angela Merkel kifordulni látszott saját korábbi törvénytisztelő, politikusi mivoltából.
Mindezt a német társadalom egy ideig bárgyú közönnyel kezelte, de hamarosan erőteljes mozgások indultak és tartanak ma is, s ezek könnyen útját állhatják Angela Merkel további politikai szerepvállalásának. Tekintettel arra, hogy a kancelláron az elmeháborodottság legcsekélyebb jele sem észlelhető, újszerű politikai megnyilvánulásait – bár újabban kissé letompított formában – ma is a tőle megszokott nyugalommal közvetíti, felmerül a kérdés, hogy mi történt vele?
Talán zsarolják, talán olyan helyzetbe került, hogy hazája üdvéért bele kellett mennie ebbe a kétes értékű játszmába és a kivezető utat még nem találja? Valamiféle ilyen spekuláció tőlem sem áll távol. Kétségtelen, hogy az uniós történet egyben kifejezetten német sikertörténet, és ebben Merkel komoly személyes teljesítményeket tud felmutatni. A közös pénz, az euró nagyon kedvére van a világelső német exportgazdaságnak, kellően gyenge ahhoz, hogy segítse a német exportot, de túl erős ahhoz, hogy – főként a déli tagországoknak – ne ártson.
A Merkel személyét érintő zsarolás lehetőségét akkor latolgattam, amikor kiderült, hogy az amerikai digitális kémgépezet (NSA) egyebek mellett kíváncsi volt a kancellár telefonbeszélgetéseire is. Az ügynek német részről történő kurta-furcsa elintézése erősítette a személyes megfélemlítés gyanúját.
A személyesen túl vannak a gyanúnak szigorúan német nemzeti sajátosságai is. Eszembe jutott az egyik neves angol diplomata híres-hírhedt veretes mondása, a második világháborús vereség utáni Németországgal kapcsolatban, amit politikai üzenetként a Nyugat hosszú ideig követett. (Keep the Americans in, the Russians out and the Germans down, azaz az amerikaiakat bent, az oroszokat kint, míg a németeket lent kell tartani.)
A németek viszont kezdenek újabban – jól látható méretűre – feljönni, nemcsak gazdasági, de politikai értelemben is. Angela Merkel nélkül Brüsszelben sincs döntés, főként nem ellenére. Gondoljunk csak arra a manőversorozatra, amelyet a kancellár asszony Juncker megválasztása érdekében végrehajtott. Növekvő hatalmát érezve, 2008-ban, a válság legádázabb hónapjaiban Merkel ajánlatot tett az amerikai kézbe került, de bajba jutott Opel Művek megvásárlására, de a General Motors nem adta el neki, viszont „megengedte”, hogy a céget ötmilliárd euróval kisegítse a német kormány.
Ez az ötlet 2014-ben magának a Volkswagen-csoportnak is eszébe jutott, de a megszabott ár olyan magas volt, hogy azt nem volt érdemes megfizetni. Ha az üzlet létrejött volna, a VW-csoport ma messze a világ legnagyobb gépkocsigyártója és -forgalmazója lenne, ehelyett mostanság sorozatos támadások érik.
A napokban viszont a francia autógyártó csúcscég, a Peugeot–Citroën gyakorlatilag negatív áron kapta meg az Opelt, mert ugyan fizet érte 1,3 milliárd eurót, de a tulajdonos anyacégnek a GM-nek is át kell utalnia hárommilliárd eurót a fedezetlen opeles nyugdíjkassza részére. A VW viszont 2015-ben nyakába kapta az emissziós botrányt, olyan ügy miatt, amit egy sor más gyártó is elkövetett. Nem csak a német ipar zászlóshajóját, de az 1870-ben a mai Németországgal egy időben alapított Deutsche Bankot is torpedótalálat érte. A 90-es évekig a német ipar finanszírozójából fokozatosan rövid távú spekulációval foglakozó „nemzetközi” bank lett, és ez a neves intézet is az Amerikából érkező „mérgezett” hitelcsomag áldozata lett. Évek óta más sem folyik, mint átszervezés, a korábbi tulajdonrészek értékesítése, elbocsátás, és újabb és újabb tőkeemelésre van szükség.
Logikusan gondolkodó politikai vezető érti az ilyesféle üzeneteket, és ha közben meg is mondják neki, hogy merre van a kiút, két dolgot tehet: vagy a néphez (választók) fordul őszinte üzenetekkel, vagy követi a zsarolók utasításait.
George Soros az unió „felszentelt” helyiségeiben hirdette meg a teendőket migránsügyben. Vélhetően Angela Merkel ebből értett. Csalódott is volt, hogy az Egyesült Államokban nem a Soros által pénzelt demokraták győztek a választásokon, és nem Hillary Clinton lett az elnök. Az, hogy a sarokba szorítottságról szóló teória valós-e vagy puszta kitaláció, hamarosan kiderülhet, és Merkel talán ahhoz is közelebb kerülhet, hogy a kelepcéből kievickéljen. Igazán lehet ennek drukkolni.