Ment-e ezáltal a világ elébb?

A lexikonban például ilyesféle definíciókat találunk: Filozófiai kategória, amely változást eredményező mozgást jelöl. Olyan – anyagi rendszerekre jellemző – mozgást, amely bizonyos stagnálások, visszaesések ellenére magasabb minőségi szervezettségű rendszereket eredményez. A fejlődés filozófiai kategóriája szélesebb, mint a szaktudományi (biológiai) kategória, de elvben attól nem különböző.

Hát ettől nem nagyon lettünk okosabbak. Pedig a nyugatias modernitás olyan alapvető jelentőségű fogalmáról van szó, amely az elmúlt évszázadok minden társadalmi konfliktusában előbb vagy utóbb valamilyen módon megjelent, és szinte minden változást követelő társadalmi törekvésnyaláb számára többnyire ez volt a legfőbb hivatkozási alap. Úgy is tekinthetünk a fejlődés fogalmára, mint a nyugatias modernitás legfőbb legitimá­ciós alapjára. Paradox módon ezt a logikát még a magát szocializmusnak nevező társadalomszerveződési mód képviselői is átvették, és „csak” annyival egészítették ki a nyugati megközelítési módot, hogy az ősközösség, rabszolgatartatás, feudalizmus, kapitalizmus után még odabiggyesztettek két még „fejlettebb” társadalmi formációt, a szocializmust és a kommunizmust.

Ez ugyan így már csak önmaga paródiája, de ettől még a kérdés bizony kérdés marad: mi a fejlődés, és egyáltalán értelmezhető-e az emberi társadalmakra? Mármint hogy van-e értelme annak a feltételezésnek, hogy az emberi társadalmak „fejlődnek”, vagyis folyamatos változásuknak van valami definiálható iránya és főként célja? Pláne, ha azt is hozzátesszük, hogy nemcsak egyszerűen célja, hanem végcélja van-e mindennek, ahol aztán a történelem véget ér. Mert ugyebár már annyira fejlett lesz az ember, hogy hovatovább hova tovább fejlődne már?

Törekvésünk tehát zátonyra fut, a fejlett, haladó (a modernről nem beszélve) szavak csak arra alkalmasak, hogy az a társadalmi törekvésnyaláb, amely támogatást akar elérni, de valóságos önazonosságát, értékválasztásait nem nagyon kívánná felfedni, előszeretettel hivatkozik arra, hogy fejlődést, haladást, modernitást kíván. Például modern Magyarországot akar, s úgy véli, talán nem is egészen alaptalanul, hogy ezzel automatikusan biztosított lesz törekvéseinek támogatottsága.

Mindezt azért kívántam volna megosztani a tisztelt olvasókkal, mert a minap az interneten beleütköztem egy olyan, hat statisztikai táblázatból felépülő összeállításba, ami arról próbált meggyőzni, hogy a világ az elmúlt kétszáz év során minden kétséget kizáróan fejlettebb, következésképp jobb hely lett. Minden ábra azonos szerkezetű, a jó és a rossz ütközik össze egymással, és persze mondanom sem kell, hogy a rossz az a régi, a múltbeli, a jó pedig az, ami a folyamatos fejlődés nyomán egyre inkább teret nyert, és a jövőben, ez nem is lehet kétséges, teljesen legyőzi majd a rosszat.

A táblázatokat a világhálón igen széles körben terjesztő nagy tekintélyű intézmény a kísérőszövegben hangsúlyozza, mély meggyőződése, hogy az elmúlt több mint két évszázad során ezek voltak a fejlődés leginkább egyértelmű jelei a világ egészére nézve. Félreértés ne essék, valóban jó dolgokról van szó, de azért az eddig elmondottak tükrében csak mocorog az emberben szemernyi kétely azzal kapcsolatban, hogy a világ, amelyben élünk, valóban a legtökéletesebb irányba halad-e ezáltal.

Nos, lássuk először, hogy miféle jó és rossz ütközik össze ezeken az ábrákon. Az első a mélyszegénységből való kikeveredést, a második az elemi oktatáshoz való növekvő hozzáférést, a harmadik az írástudatlanságból való kilépést, a negyedik a védőoltással való „lefedettséget”, az ötödik a gyermekhalálozás (nullától ötéves korig) arányának csökkenését, és végül a hatodik a „nem demokráciából” a demokrácia felé haladás folyamatát írja le.

És valóban ki ne örülne annak, hogy 1800-tól napjainkig a világban a következő örvendetes folyamatok játszódtak le. Míg 1800-ban a világ népességének kilencvenhat százaléka élt mélyszegénységben, ma már csak tíz százaléka. Míg 1800-ban a világ népességének nyolcvanhárom százaléka nem jutott elemi oktatáshoz, ma már csak tizennégy százaléka nem jut hozzá. Míg 1800-ban a világ népességének nyolcvannyolc százaléka volt írástudatlan, ma már csak tizenöt százaléka az. Míg 1800-ban a világ népességének száz százaléka esett kívül a védőoltásokon, ma ez már csak tizennégy százalékára érvényes. Míg 1800-ban a megszülető gyerekek negyvenhárom százaléka halt meg ötéves kora előtt, ma ez már csak négy százalékra igaz. És végül, de nem utolsósorban, hogy míg 1800-ban az emberiség kilencvenkilenc százaléka nem demokráciákban élt, addig ma már csak negyvennégy százalékának kell átélnie mindezt.

Hangsúlyozom, nem azzal van a gond, hogy ne lenne jó, ha mindenki demokráciában élne (hogy a vége felől kezdjem), ha egyetlen kisgyermek sem halna meg ötéves kora előtt (és persze utána sem), ha mindenkit védhetnének a védőoltások, ha mindenki hozzájutna az elemi oktatáshoz, és így megtanulna írni-olvasni, és mindenki kikeveredne a mélyszegénységből. A gond azzal van, hogy tisztázatlan marad, miért éppen ezek a mutatók jelzik az emberiség anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi állapotát, és hogy mindez segíthet-e megérteni a fejlődés, fejlettség fogalmainak mélyszerkezetét. És, hogy ha már mind a hat esetben végleges győzelmet aratott a jó a rossz felett, akkor elérkeztünk-e a történelem végéhez. Végül, hogy vajon mindettől lesz-e boldog, harmonikus, kiegyensúlyozott az ember?

Vagyis Vörösmarty Mihály Gondolatok a könyvtárban című versének alapkérdését parafrazálva, ment-e ezáltal a világ elébb?