Mellékvágány

Nem kétséges, a 4-es metró ügyén keresztül tantervi alapossággal tanulmányozható a hazai rendszerváltoztatás első két évtizedének szinte minden sajátos gazdasági mozzanata, nyomon követhető annak a közvélemény elől eddig elrejtett lényege. Amilyen minősítést végül a 4-es metró ügye kap és megérdemel, attól nagyban nem fog eltérni rendszerváltoztatásunk első két évtizedének karaktere sem.

A 4-es metró ügyének megértésében szemben az rendszerváltoztatással annyival vagyunk előbbre, hogy egy erre hivatott európai ügynökség, az OLAF már a számszerűsítést is elvégezte, kijelentette, hogy a projektre felhasznált pénz egyharmada simán eltűnt a korrupció csatornáin, azt jogellenesen tulajdonították el. Sajnos, az említett két évtized számszaki igényű feltárása sehol sem tart, de a néplélek a „veszteségeket” ebben az esetben is jó egyharmadra már „beárazta”, értve ezalatt a gigantikus vagyonvesztést, ami a termelővagyon messze áron aluli eltékozlásából, az államadósság tragikus növekedéséből, valamint másfél millió munkahely elvesztéséből, mint fő tételekből állt.

Egy ilyen mély feltárás eredményeire épülhetne a társadalmi károk megértése és esetleg a szükséges terápiák felállítása is. A rendszerváltozás „csúcsteljesítményeinek” számszaki ügyeit azonban egyelőre mély titkok fedik, túl sok igyekezet nem tapasztalható, hogy tiszta víz kerüljön a pohárba, legalább a tanulság miatt, nem is beszélve a felelősségek politikai, netán polgári és büntetőjogi megállapításáról, a feltárások fékezéséről, akadályairól, a „független” intézményekről, a még érvényben lévő jogszabályok egész soráról, nem is beszélve nagyszámú ellenérdekelt „civilről”. Hivatalosan még arra is képtelennek látszunk, hogy legalább összevessük a nemzet jövedelmének alakulását 1989 és 2010 között, ami a rendszerváltozás gazdasági „eredményét” számszakilag és megközelítőleg értelmezhetővé tenné.

Az OLAF-jelentés legalább kissé közelebb visz bennünket ahhoz, hogy a tátongó 167 milliárd forintos lyukon keresztül a lezajlott folyamatok lényegébe betekintsünk. Kezdhetjük mindjárt a rendszerváltozás politikai megalapozásával, azzal, hogy a lényegi változást akaró politikai erők az első két évtizedben szinte a kezdetekkor jórészt marginalizálódtak, felszámolódtak, és a túlélésükért küzdöttek. (Például csak a privatizációban sokszor ár alatt szerzett vagyonok kaptak jogi védelmet, a kommunisták által elkobozott javak nem, de a földkárpótlás is a svindlereknek és nem az eredeti tulajdonosoknak kedvezett.) A rendszerváltozás a kommunista pártelit és a korábban szamizdatos, de a nyugati balliberális körökkel folyamatosan intenzív kapcsolatokat ápoló csoportok egyezségén alapult, az ő általuk felállított pályán haladt húsz éven át. Utóbbiak, ha hazulról 1989 előtt menniük is kellett a hetvenes-nyolcvanas években, azt hivatalos útlevéllel tehették, és nyugaton puha párnákra, egyetemi katedrákra, kutatóintézeti helyekre huppantak. A nyolcvanas évek végén aztán idehaza harcos antikommunistaként aktivizálták magukat, de egy ideig titkos szövetségben maradtak a hatalomátmentésre törő, az első választáskor bukásra ítélt lelépő apparátus krémjével, s ezt 1994-ben nyilvánossá is tették. Az MDF 1990-es választási győzelme az együttműködésben akadályt nem, legfeljebb egy kis döccenőt jelentett. A szamizdatos elit – gyakorlatilag az SZDSZ – immár a régi-új nyugati szövetségesekkel üzentette meg nem burkolt zsarolás (mint az államcsőd lebegtetése) keretében a kormánynak, hogy mi nem változhat annak érdekében, hogy a változások mégis nagynak, ha nem is érdeminek tűnjenek.

A pénzügyek kezelése például jó húsz évig azoknak a kezében maradt, akik a sorozatos pénzügyi kríziseket is produkálták. Hasonlóképpen tabu volt a médiaelit is, amely ezt leleplezhette volna, de érdeke volt ennek éppen az ellenkezőjét tenni. Az immár „szabad sajtó” leleplezés helyett ódákat zengett, a privatizációt sikerként értékelte, de nem szólt arról, hogy kinek is a sikere, mindig arról írt, amiről éppen szabad volt. A formális politikai hatalomból ugyan időlegesen kiszorulva, de a pénzügyeket és a médiát kézben tartva, szoros szövetségben a nyugati balliberális politikai elittel az informális hatalom gazdaságivá konvertálódott, és megtalálta a mindkét félnek kényelmes üzleti megoldást, amely a régóta tervezőasztalon heverő fővárosi gigaprojekt, a 4-es metró lett, kezdetben legalábbis, a forgató tengelye.

A hajdani szovjet–magyar bilaterális kereskedelemben az 1999-es záráskor a magyar fél javára mutatkozó kétmilliárd dollár körüli követelés szolgálhatta volna az egyedül reális megoldást a szaldó ledolgozására és egyben a 4-es metró megépítésre is, de akkor vajon hogyan üzletelhetett volna e két szövetségbe tömörült fél? Mert az orosz metróépítés csak az országnak lett volna jó. Valamint kiváló metrókocsigyártók is, amit nemcsak az oroszországi, de a harmincéves hazai tapasztalat is fényesen igazolta 1990-re, amikor a frissen fővárosi főpolgármesterré avanzsált Demszky a 4-es metrót először (és utána még hányszor) hőn szeretett választóinak megígérte.

Az üzleti logika azonban merőben mást diktált. Mindenki maradjon a saját szemétdombján, és ott boldoguljon, tehát a Pénzügyminisztériumot továbbra is uraló „nélkülözhetetlen” apparátusbeli szakértők nyomtalanul tüntethessék el a szovjetekkel szemben felhalmozott követelést, a főváros politikai térképét két évtizedig uraló hajdani szamizdatosok pedig kössenek nyugati barátaiknak is megfelelő boltokat a metró megépítésére. A két tervezett préda összege kezdetben még nagyságrendben mérhető is volt egymáshoz. A szamizdatos étvágy azonban folyamatosan nőtt, messze túlnőtte a főváros anyagi lehetőségeit. Az alku a pluszpénzért nehéz volt, még az 1994-ben létrejött közös kormánnyal is, ráadásul 1998-ban egy újabb döccenő, a Fidesz-kormány is bezavart a finomra hangolt tervezésbe.

Ám mire az alku létrejött volna, az összeg akkorára duzzadt, hogy nem fért már az állami büdzsébe sem. Az uniós kohéziós pénzcsapra kínálkozott egyetlen mentő ötletként. És természetesen a vidék kárára. Mit számít az, ha politikai és főként üzleti alkuról van szó? Az EU-s pénzeszsák meglékeléséhez a kormányzati „szakértők” is adták az ötleteket. Eltűrték, hogy a 4-es metróra a vidékfejlesztési kabátot is ráhúzzák. Más térségbeli országoktól eltérően, a fővárost és Pest megyét egy fejlesztési régióba csapták össze, hogy kiizzadják a pénz hozzáférésének jogosultságát, miközben Prága és Varsó magában volt fejlesztési régió.

Ezenfelül messze a realitások feletti várható forgalmi adatokat is kellett kreálniuk, amin a brüsszeli bírálók előzékenyen átsiklottak. (Vajon mennyit kellett Demszkyéknek ügyködniük unióbeli ballib barátaiknál, hogy az a képtelenség is átmenjen, és a projekt uniós kohéziós forrást kapjon?) Egyáltalán nem túlzás tehát a kijelentés, hogy a 4-es metró ügye mára európai szintű balliberális színezetű bűnüggyé nőtte ki magát, szép számú hazai és nemzetközi szereplővel, beleértve természetesen a kocsibeszerzések ügyét is.

Az OLAF-jelentéssel azonban útjára indult a „nehéz kő”, de azt megmondani, hogy hol áll meg, és főként azt, hogy kit és ha igen, mikor-hogyan talál meg, ma még nem lehet. Annyi már bizonyos, hogy a javaslat szerint jó hatvanmilliárd forintot vissza kellene fizetni, mint jogtalanul felhasznált forrást. Az adófizetőt – mint eddig mindig – már eltalálta a nehéz kő. Maga a projekt uniós támogatásának jogossága is felmerülhet később és akkor úszhat a teljes támogatási összeg is. A várhatóan évekig elhúzódó 4-es metró ügye annak lesz szakítópróbája, hogy végre megszabadulunk-e a következmények nélküli ország kétes értékű jelzőjétől, vagy éppen ezen keresztül kap lendületet a rendszerváltozás kudarcsorozatának érdemi feltárása és a tanulságok sokoldalú hasznosítása.

Egyáltalán nem mindegy, hogy mi fog történni, s remélhetően nem a 2006-os rendőrroham ítéletének szellemisége ismétlődik meg.