Domonkos László

Vélemény és vita

Megutált szolgálók

Idézzük most a mondást, aki elfelejti a múltat, arra ítéltetik, hogy újra átélje azt – szóval akkor mi is múlt el igazából?

Ha a kommunizmus évtizedei alatt Magyarországon valamelyik úgynevezett „fegyveres testület” tagját kitüntették, a plecsni átvételekor előírás szerint, rituálisan azt kellett mondania: „A dolgozó népet szolgálom!” Hogy mit szolgáltak valójában, azt ugyan mindenki jól tudta (olykor ők maguk is), de ez senkit nem érdekelt.

„A dolgozó népet szolgálták?” – ezzel a címmel konferenciát rendezett nemrég a Nemzeti Emlékezet Bizottság, ahol – végre! – nagyszabású kísérlet történt a tudományos szembenézésre a szovjet gyarmati időszak magyar fegyveres erőszakszervezeteinek pártirányításával, pontosabban: ennek minden, sokszor iszonyú következményével.

Aki nem élte át, ma már bajosan tudja elképzelni, milyen gyomorforgató undor, fogcsikorgató, elkeseredett gyűlölet, vagy – a legjobb esetben is – milyen elképesztően kiábrándult, cinikus, megkeseredett, rosszindulatú közöny, legyintő-lenéző, kényszerű nemtörődömség illette a Kádár-korszakban a munkaidő alatt is gyakorlatozó munkásőrséget és a klasszikus – és kiváló – viccek százait adó-ihlető, szánalmas bunkókból és riasztó vadbarmokból álló rendőrséget. És sajna, a dicső elődeit akkoriban úgy jó háromnegyedrészt megtagadó alkoholisták, szadista állatok és konformista-jellemtelen szerencsétlenek összeverbuválódott, „hivatásos állomány” becenevet viselő kompániájából álló, szinte teljesen lezüllött, jobb sorsra érdemes katonaság sem nagyon volt kivétel, amely ugyebár az MN, azaz a Magyar Néphadsereg névre hallgatott. Ennek kapcsán azért elmondható: a régi jó „emberformáló” hagyományokra némileg alapozva, illetve azokból sokat elhagyni nem tudván, még így, abban a nyomorú csatlósállapotában is jótékony hatással azért volt a berukkoltatott ifjak tízezreire, a maiakkal ellentétben. Főleg olyasféle, enyhén szólva több mint kívánatos erkölcsi-emberi tulajdonságok elsajátíttatását, megszilárdítását illetően, mint bajtársiasság, önfegyelem, önzetlenség, kitartás, szívósság.

Azután jött az úgynevezett rendszerváltozás, és jött 2006 véres, felejthetetlen ősze, örökre belénk ivódott rémképekkel. Fehér könnygázfelhőbe burkolózott Kiskörúttal és a fehérségből előbukkanó, vérző, tántorgó nyomorultakat támogató, riadt tekintetű magyarokkal. Vagy éppen a Nádor utcai pillanatfelvétellel: a töménytelen sok rendőr láttán feltörő spontán megjegyzésre – „úristen, mennyien vannak!” – a sziszegő, vad gyűlölet nyomban odavágott, pökhendin kihívó, a maga nemében példátlanul jellemző, szintúgy feledhetetlen válasza: „sohasem fogyunk el!” És hozzá az a vad, éhes tigristekintet, az az ugrásra kész, még éppen csak visszafojtott, állatias agresszivitás…

Igen, ahogyan Arany János írta: „Te tetted ezt, király!” Akkor azt mondtuk: ezzel legalább a következő húsz évre sikerült (újra) úgy megutáltatni a magyar rendőrséget, hogy azt Kádárék sem csinálták jobban. ( Meglett az új jelmondat is: „Szolgálunk és verünk”.) És ne nagyon csodálkozzanak, ha az elmúlt tíz évben olykor itt-ott úgy jártak, mint anno 1987 vége felé a trolin az a munkásőr, aki megszokott magabiztos egyenruhás nagyhangúságával „fegyelmezni” akart egy-két utast – mert ő, ugyebár –, és legnagyobb megrökönyödésére néhányan úgy kiosztották („maga jobb, ha csöndben marad abban az egyenruhában”) – ahogyan megérdemelte.

A NEB-konferencián hallhattuk: a kommunista korszak „rendfenntartó” fegyveres testületeinek tagjai 1989 után is vígan éltek és haltak – például az a Nagy László alezredes, aki Recsken, majd Kistarcsán volt az „operatív csoport” vezetője, és akit a históriai ’89-es évben a madridi IBUSZ-kirendeltség frissen kinevezett vezetőjeként lehetett üdvözölni. És aki 1992-ben, a dolgozó nép szolgálatának letelte után ment csak a jól megérdemelt nyugdíjba. A forradalom leverését közvetlenül követő időkben a legminimálisabb jogi és erkölcsi korlát nélkül garázdálkodó, gyilkoló, kínozó, üldöző, provokáló karhatalom „különleges” feladatokat ellátó, úgynevezett „felderítő csoportja” lázongó tizenéves diákok és becsületes pedagógusok ellen lépett fel szadista kéjjel és ördögi rafinériá-val („a kommunista szülők gyermekeinek segítségével”, magyarán spicliskedését igénybe véve), egész besúgóhálózatra támaszkodva, aljasul provokálva és alattomosan vizslatva. És a többi.

„Ma végeztem Nerudával. Elolvastam, megutáltam” – írta Faludy György Pablo Nerudáról, az egy időben a kádárista fegyveres erőkhöz hasonlóan oly igen futtatott chilei kommunista költőről. Kísérteties a párhuzam. Most persze békítőleg mondhatnák, hogy hiszen azok az idők elmúltak. Egyenruhásnak és civilnek, feleletül: idézzük most a mondást, miszerint aki elfelejti a múltat, arra ítéltetik, hogy újra átélje azt – szóval akkor mi is múlt el igazából?

Van mit ledolgozni, uraim.

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom