Megtisztító ölelés

Nem is akarok én ebbe belefolyni, igaz, azt sem szeretném, ha az terjedne el, hogy „jó jó, nagy költő volt, talán zseni is, de a közéletben, publicisztikáiban botladozó, sőt megvett tántorgó korhely.” Talán el is hiszik sokan, hogy ott ült Ady Endre a páholyban a kanalas testvérek között, buzgón jegyzetelt, hogy megírhassa a másnapi vezércikket. Higgyék, lelkük rajta. Felfogni se tudják, miféle szerzet a zseni, aki hitte is, hogy a mindennek jött, s már nagyon korán rádöbbent, hogy a semmi sem illeti meg. S mégis, csak azért is, kijutott az örökkévalóság.

Azt mondja Ady Endre: „Az anyaság védelme és biztosítása egyszerű emberi, talán éppen ezért forradalmi gondolat.” Forradalmi gondolat! Igen: a menekülő forradalom, a ki- és bevándorlás ellensúlyozására gyermekek kellenek, s nem csak ezért, másért is. Mert elfelejtettük, mi is az emberi létezés értelme. Az emberi teremtés, s a teremtés csúcsa pedig a gyermek. Nem a mikrochip, a klónozott birka, de még csak nem is a robot. Természetes módon ezt száztíz éve még éppen a nőmozgalmak hirdették a leghangosabban. Gróf Apponyi Albertné és Rosenberg Auguszta egyazon meggyőződéssel. Mi történhetett, hogy a mai hivatásos lázadók – s köztük mennyi nő! –, éppen a gyermek, az anyaság védelmét és biztosítását tartják „ellenforradalminak”. Meglehet, hogy e morbid fordulat a huszadik század következménye, de a gyermek ellen támadó aberrált „tudósok” és „politikusok” mostanság nyilatkoznak meg, itt élnek közöttünk.

Ágálhatnak akárhogyan, mégis forradalmi gondolat kirángatni magunkat a gyermek, vagyis az élet ellen fordult elzüllött mai állapotokból. Mert hogyan mondja Ady Endre? „Valaha és valahányszor egy-egy társadalomnak megtisztuló kedve támadt, áhítatosan a gyermek felé, a jövő felé fordult.” Egy mondat 1908-ból, a boldog békeidőkből. Érdemes még egyszer elolvasni, kicsit az ölünkbe tenni a lapot, s elrévedni: honnan tudhatta ezt a költő? Miből érezte meg, hogy lesz egy óriási világégés, amelyben felgyújtják az országunkat, s utána valóban áhítatosan, váratlanul, dacosan az élet és a jövő felé fordulunk. Nem a pusztulásunkon kesergünk, hanem építünk.

S építeni csak a gyermekeinknek, utódainknak érdemes. S aztán eljön egy másik ember provokálta apokalipszis, s újra nekiveselkedünk, s újra a gyermek lesz a legnagyobb kincsünk. Mert a gyermek szerelemből születik, s a szerelem már önmagában szabadság, s ahol biztosan meglátjuk: a gyermek tekintetében.

„Nincs még egy ország, melynek a gyermek annyit jelentene, mint Magyarországnak.” – mondja Ady, és ezt eddig éreztük is, ha nagyon nagy volt a baj. Bárki utánanézhet a demográfiai adatoknak. A két nagy háború, de még az 1956-os forradalom után is látható, hogy a nemzet élni akart, s talán megtisztulni is, a jövőbe nézni, s ezt a gyermek jelentette. S közben – mint 1908-ban is – ott volt a nyomor, a kivándorlás, az egészségügyi ellátás elmaradottsága. Trianon, szovjet megszállás, magzatgyilkosság.

Mit követeltek a múlt század elején a nőmozgalmak? Hogy a parlament segítse elő az anyaság vállalását. Kötelező biztosítással, a terhes- és gyermekágyas nők nyolchetes fizetett munkatilalmával! Az állam hozzon létre egy nagy anyaságbiztosítási pénztárt, amely orvosi kezelést, ápolást, táplálást biztosítana. Bölcsődéket (akkor úgy mondták: csecsemőmenhelyek, anyaházak), üdülőházakat.

Vesse össze a kedves olvasó ezeket a „szabadkőműves” Ady által az akkori nőegyesületektől átvett és lelkesen támogatott intézkedéseket a mai tervekkel, programokkal. A gyermek, az élet! Az élet tisztelete végül is egyet jelent a nemzet jövőjével. Nincs létjogosultsága olyan ideológiának, politikának, gondolatnak, amely gyermek-, azaz életellenes. Tanítsák bár Oxfordban, a CEU-n, vagy bárhol besavanyodott bulvárlapok nívóján szétterülő mai „feministák” vagy nemükkel viaskodó emberek. Akik mindent fordítva értenek és csinálnak. Mintha a férfiak és nők rivalizálásban lennének, harcban, háborúban. Micsoda félreértés. Persze, ha nem megy, nem kell erőltetni. Házasságot, szerelmet, gyermeket. De normává tuszkolni, társadalomra erőltetni a nihilista abnormitást, helyet cserélni? A szülőszobában nem lehet. Akkor nem is kell gyerek. Ez az emberiség legértelmetlenebb ellenforradalma, lázadása.

Már 1908-ban felmerült, hogy a Magyarországi Nőegyletek Szövetségének idézett javaslatai nem családellenesek-e? Ady válasza: „ha feministák gondolták is ki, valóságos megerősítése a házasság intézményének.” Óriási félreértés az akkori nőmozgalmakat összekeverni a családellenességgel, gyermekellenességgel, anarchizmussal, és főleg a kommunizmussal. Ezek akkor éppen úgy ártalmas kisiklások voltak, mint ma. A kommunisták nyíltan hadat üzentek a családnak, valamiféle kollektivizálást képzeltek a nemek közti viszonyban, oktatásban, nevelésben. Az is igaz, hogy például az első magyarországi proletárdiktatúra (tanácsköztársaság) nyolcadik rendelete arról szólt, hogy akik egy év óta együtt élnek, ha kérik, automatikusan házastársakká nyilváníttatnak. Ez akkor is megtörtént, ha valamelyik félnek már volt házastársa. Ezt olyan fontosnak ítélte a Forradalmi Kormányzótanács, hogy a rendelkezés megelőzte a Vörös Hadsereg létrehozásáról szóló rendeletet, de még a bankok páncélszekrényeinek „felnyitásáról” szóló intézkedést is. Valakinek nagyon sürgős lehetett… Ady szerencsére nem érte meg az általa még Zilahon fizikai fenyítés alá vont Kun Béla uralmát. Lehettek volna bonyodalmai, Léda, Zsuka, Csinszka és a „sok kis csuka” között.

Ady nem kertelt és jól látta a jövőnket is. „De nekünk Magyarországon, egyelőre s mindenekelőtt gyermekekre, sok gyermekre van szükségünk. Ez az egyetlen termelésünk, amelybe Bécs nem szólhat bele.” Hogy Bécs állandó akadályozásaiba, egységesítő, központosító (azaz nemzetelnyomó) terveibe hogyan futottunk bele, nagyjából tudjuk. A kisebbik rosszat választhattuk. Hogy nem akarjuk az akkori Bécs helyett a mai Brüsszelt ilyen szerepben látni, talán érthető. Bécstől soha nem azt kaptuk, amit vártunk, igaz Zápolya, Bocskai, Thököly, Rákóczi, Kossuth mégis csak tudta, mire számítsunk, s a lelkünk mélyén mi magunk is. Moszkva esetében legalább nem voltak illúziók. És de jó is volt illúziók, remények nélkül élni. De jó is volt mindig, mindent másra fogni. Karokat széttárva szavalni: semmit nem tehettem, semmit sem tehettem. (Ady ezt is megírta.) Én nem tudom, Rosenberg Auguszta a valóságban mit tett az eszméiért, de a magyar kormány 1939-ben „kormányzói elismerés adományozására” ajánlotta. Remélem megkapta.

A gyermekről mindenkinek van élménye. Álljon itt egy gyermektelen zsenié, akinek – talán – lett volna utódja, szintén hatujjú táltos, ha az Isten megkegyelmez neki. „ Gyermek: sohasem fogom megérteni, hogy ezt a címet a felnőttek számára nem olyan kivételesen adják, mint az aranygyapjas rendet… Viszont nincs is e joggal megbírálható teremtésnek, világnak, életnek különb, istenibb produktuma, mint a gyermek. A gyermek az elevenség, az öröm, a jövőbe ható ígéret, a bilincsbe nem vert ember, az igazán igaz isten.”

Valahogyan így. Nagy szerencséje van annak, aki utódaiban minden érzékszervével érezheti, hogy van, aki követi, s magával viszi gondolatait, fájdalmait, reményeit az örökkévalóságba. A milliónyi édesanya és édesapa jussa a teremtés, ami felemel minket a zseni szintjére. S onnan már ellátni az Istenhez is. Látjuk a jövőt a tekintetekben, látjuk a mozdulatokban, látjuk a zabolátlan hajtincsek játékában. Látjuk, s már emlékezünk is. Hej, de szép is volt az élet, köszönöm neked szerelem, köszönöm nektek gyermekeim, köszönöm, köszönöm. De ez már egy vers címe, ezt is a „tántorgó korhely” írta, s ha elolvassák, vagy meghallgatják Bessenyei Ferenc előadásában, felujjonganak finom áhítatban.

Eljön a szép megtisztulás, mindenképpen. Mennydörgéssel, villámlással jön, vagy szerelmes öleléssel. De biztosan eljön.