Vélemény és vita

Megszállás

Noha már több hete, hogy lezajlott az idei könyvfesztivál a Millenárison: nem tudok szabadulni a látvány- és benyomásözöntől, amely ott és akkor (sokadszorra!) valósággal beborított

Hullámzik a tömeg, dedikálások, beszélgetések, könyvhegyek – oly szép is lenne ez az egész, ha… Ha nem valami azonnal szembetűnő, bántó egyoldalúság jellemezné az egész monstre rendezvényparádét, mind tolakodóbb agresszivitással és egyértelműséggel.

Nem az a baj, hogy amerre nézek, csak őket látom. Hanem hogy szinte csakis és kizárólag őket – noha állítólag nincs semmiféle kulturális diktatúra ebben az országban. (Balliberális pláne nincs – ugyan, hogyan is lenne, drága honjaim?) Nem az a baj, hogy röpke tíz perc alatt, gyors egymásutánban meglátom Spiró Györgyöt, Vámos Miklóst, Ungvári Tamást, Dragomán Györgyöt és a többieket. Ha szinte véletlenül nem találkozom Kondor Katival meg Szalai Attilával, felbillent volna a pálya – alighanem így is ez történt –, mondtam is nekik, ha mi most így, hárman (meg még, lehet, akadt rajtunk kívül talán három-négy kóbor besurranó „eminnen”) nem kerülünk ide valamiképpen, bejelenthetnénk, hogy a megszállás, a birtokbavétel teljes. Százszázalékos.

Az a baj, hogy nem láttam a magyar költészet jelesei közül Buda Ferencet és Vári Fábián Lászlót, Döbrentei Kornélt és Lezsák Sándort, a próza kiválóságai közül Szilágyi Istvánt és Temesi Ferencet, Borbély Lászlót és Bene Zoltánt meg Marosi Gyulát, Ács Margitot és Benedikty Tamást. Például, mert még lehetne folytatni. Talán nem véletlen, hogy felsoroltak nem tartoznak éppen és kifejezetten ama „másik oldal” reprezentánsai közé, még ha esetleg ők maguk is nemigen kedvelik a magyar irodalom, sőt a teljes magyar szellemi élet ordító, „végzetes megosztottságát.” (Az idézőjel nem feltétlenül ironikus felhangokkal értendő.)

Mindezzel szemben viszont láttam – őket. És csak őket. Kizárólag. Akikre, hogy finoman fogalmazzak, nem igazán jellemző, hogy népben-nemzetben, hanem sokkal inkább köztudottan alanyban-állítmányban gondolkodnak, ebben a szellemben alkotnak. Az értékek, az erkölcsi állócsillagok relativizálásának, a család, a haza, a hagyományok semmibevételének, lesajnálásának irányába. Posztmodernül és posztmorálisan, posztmagyarul és posztművészien. És így tovább, egyre tovább. A nagyon csekély számú – és relatív – kivételtől eltekintve.

A Millenárison hozzájuk hasonló, szinte ájult luxusünneplésben részesítették az évente éppen ügyeletes Nagy Külföldi Sztárvendéget. Akinek első dolga volt, hogy azonnal mocskolni kezdje a vendéglátó ország miniszterelnökét és politikáját. („A média erőszakos egyneműsítése Orbánnak láthatólag sikerült” – mondta egyebek között a kis nyikhaj.) Embert barátjáról.

Csak egy-két evidencia a végére, tényszerűen. Ezekben a napokban „zsinórban” a harmadik nemzeti kormány kezdi meg munkáját Magyarországon. A MI kormányunk. A miniszterelnök kijelentette: a választók döntése kötelez. „Ezt az országot semmilyen hatalom, túlerő nem veheti el tőlünk, mert mi töltjük meg magyar keresztény kultúrával” – írta Csurka István, nem is olyan régen.

Akkor?

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom