Vélemény és vita
Megreformálható-e az EU?
Vajon milyen lesz az unió a britek nélkül, illetve ha bennmaradnak, az milyen változásokat hozhat az unió felépítésében?
Ahogy közeledik a brit referendum az uniós tagságról, úgy merül fel egyre többször a kérdés: vajon milyen lesz az unió a britek nélkül, illetve ha bennmaradnak, az milyen változásokat hozhat az unió felépítésében? A felmérések szerint nagyon billeg a mérleg az uniós tagságot támogatók és az unióból kilépni szándékozók között: a közvélemény-kutatások szerint mindössze egy-két százalék a különbség az igenek és a nemek tábora között, tehát a szavazás bárhogy eldőlhet. Az unió azonban mindkét esetben reformokra fog szorulni. E reformok lehetséges irányait és lehetőségeit mérte fel közösen egy angol és egy lengyel kutatóintézet. Az angol, az Open Europe úgy definiálja magát, hogy pártoktól független, és fő feladatának az Európai Unió előtt álló problémákra való válaszkeresést tekinti. A lengyel, a Freedom Institute ugyanezt állítja magáról, hozzátéve, hogy elsősorban a Lengyelország számára legfontosabb kérdésekkel foglalkozik, amelyeket prominens politikusokkal együtt igyekszik megválaszolni. Fő nézeteiben mindkét intézet liberálisnak tekinthető, ám a liberalizmusnak nem a Guy Verhofstadt- vagy Martin Schulz-féle formáját – a központi akarat nemzetállamokra kényszerítését – képviseli, hanem a nemzetállami szuverenitás megfelelő mértékének szükségességét hirdeti, és annak helyreállítását szorgalmazza.
Változó geometria
A két kutatóintézet által kidolgozott dokumentum (Polish and British visions for the future of the EU: Identifying a joint agenda for long-term reform) hat fő területen veti fel a változás szükségességét. Ezek közül talán a legfontosabb az integráció különböző szintjei együttélésének lehetősége, vagyis különböző együttműködési formákban való részvétel, avagy az azokból való kimaradás, amit az unióról szóló korábbi viták során „változó geometriának”, Európa a la Carte-nak vagy olimpiai köröknek is neveztek. Ezen együttműködési forma lényege az, hogy a tagországoknak nem kell követniük a már a római szerződésben feltűnt, de pontosan azóta sem definiált „egyre szorosabb unió” megvalósításának útját, vagyis egy szövetségi állam (konföderáció) létrehozását, hanem az egyes részt vevő országok egy bizonyos közös alapon (egységes piac) túlmenően csak olyan együttműködésben vesznek részt, amely saját nemzetállami szempontjukból érdekükben áll.
Egy ilyen rendszer megoldást adna Törökország, Ukrajna és más országok (például Izrael, a Maghreb országok, esetleg Egyiptom) Európai Unióval való kapcsolatára is. Jelenleg ugyanis az unió olyan, mint egy vár, amelyet falak vesznek körül, és határozottan elválik, hogy ki van belül és ki van kívül. A javasolt megoldás – használjuk rá a változó geometria nevet – viszont úgy tenné bizonyos területeken lehetővé az együttműködést, hogy az nem járna kötelezően együtt más területeken való együttműködéssel. A változó geometria mint együttműködési forma azonban teljesen új politikai felépítményt és a jelenlegitől számottevően eltérő intézményrendszert igényelne. Ezt egyébként a tanulmány írói nem gondolták végig, emiatt az-után más javaslataik ellentmondhatnak a változó geometria körülményei között működtethető rendszernek.
Londoni érdekek
Egy másik lényeges kérdés, hogy az eurózónába tartozó országok integrációja nem mehet a kívülállók rovására. Ez főleg a britek számára fontos, hiszen az Egyesült Királyság nem tagja az eurózónának, és pénzügyi függetlenségét feladva nem is akar oda belépni, viszont mivel London jelentős pénzügyi központ, kimaradni sem akar az eurózónában folyó pénzügyi műveletekből, ezért azután az uniós tagság legfőbb támogatója éppen a londoni pénzvilág. A lengyelek esetében más a helyzet, ugyanis míg a britek eleve kijelentették és lehetőséget is kaptak rá, hogy az eurózónából kimaradjanak, Lengyelország kötelezettséget vállalt az euró bevezetésére, de most azt mondja, hogy ez nem azonnali, hanem hosszú távú feladat.
Az eurózóna azonban nemcsak a kívülállók, hanem a tagok számára is komoly gondot jelent. A tanulmány e kérdéssel kevéssé foglalkozik, azon túlmenően, hogy megállapítja: az unió vezetői az euró bevezetésétől a gazdasági növekedés felgyorsulását várták, ezzel szemben tartós válság alakult ki – amelyet egyébként a nemzetközi pénzügyekhez értők előre megmondtak, hiszen az eurózóna nem egy úgynevezett optimális valutaövezet. Legutóbb az öt elnök Jelentése, az unió öt vezetője által aláírt jelentés foglalkozott e kérdéssel, és megoldásként egy „igazi” gazdasági és pénzügyi uniót javasol, természetesen anélkül, hogy ennek megvalósítási módját és felté-teleit végiggondolták volna. E jelentés ugyanolyan politikai lózung, mint amilyeneket az unió vezetésétől már megszoktunk.
Nem volt mindig így, a hetvenes években az akkori Közös Piacnak még olyan vezetői és szakértői voltak, akik tudták, mit jelent a politikai integráció. Erről szól az 1977-es MacDougall-jelentés, amelynek lényegi mondanivalója, hogy az integráció során egyre több jövedelmet kell központosítani és újra elosztani (például a gyengébben fejlett területek felzárkóztatására), hiszen egy szövetségi állam központi költségvetése a GDP 15-20 százalékát teszi ki. Ezzel szemben ma az integrációt erőltető politikusok a mostani egy százalékot is sokallják.
Az egyetlen lehetőség
Következő fontos kérdés az unió vezetésének demokratikus legitimációja. A tanulmány azt veti fel, hogy a nemzeti parlamenteknek legyen joguk arra, hogy az unió vezetőinek kezdeményezéseit elutasítsák. A „demokráciadeficit” az unióban már régóta napirenden van anélkül, hogy e téren bármilyen haladást elértek volna, hiszen például az unió vezetését – elvben az unió kormányát – nem az uniós polgárok választják, és természetesen nem is tudják leváltani. Az egyetlen lehetőség, hogy néha némely országban népszavazást tartanak valamely kérdésről, és akkor a lakosság rendre a brüsszeli akarat ellen szavaz. Legutóbb a hollandok utasították el az ukrán társulási egyezményt, és ha a most zajló transzatlanti kereskedelmi megállapodásról bárhol szavazást rendeznének, azt száz százalék bizonyossággal elutasítanák. Itt azonban ellentmondás van a változó geometria koncepcióval, hiszen változó geometria esetén egy ország egyszerűen nem lenne köteles részt venni olyan együttműködésben, amely hátrányos a számára. A demokrácia működését az biztosítaná, hogy a tagországok politikai vezetői már ténylegesen felelnek a választóknak.
Az erősebb kutya
Mindkét intézet megerősíti az egységes piac, az áruk, a szolgáltatások, a munkaerő és a tőke szabad áramlásának szükségességét, ami nem csoda, hiszen mindkét intézet liberális közgazdasági elveket vall. A liberális közgazdasági elvek azonban mindig az erősebb felet segítik (azok is szorgalmazzák, jelen esetben az unió centrumországai), és ilyen „egyenlő” viszonyok közepette a gyengébben fejlettek sohasem fognak felzárkózni, mert nem tudják védeni nemzeti iparágaikat, amíg azok a közös piacon valóban versenyképesek lesznek. A lengyelek fel is vetik, hogy a lengyel vállalatok számára állami támogatás szükséges (amit a jelenlegi uniós törvények tiltanak) ahhoz, hogy azok ki tudják használni az egységes piac által nyújtott előnyöket, mert jelenleg a dinamikusan fejlődő lengyel export kétharmadát a külföldi tulajdonú vállalatok adják (Magyarországon ez az arány nyolcvan százalék).
Az ötödik fő téma az unió költségvetésének modernizálása, mégpedig úgy, hogy a mezőgazdaságot finanszírozó pénzeket átirányítanák az innováció és a technológiai fejlesztés támogatására. Ez a britek érdeke elsősorban, a franciák nyilván tiltakozni fognak, és a lengyeleknél is kérdéses a hatás, hiszen számottevő mezőgazdaságuk van. A GDP egy százalékát kitevő uniós költségvetés egyébként olyan kevés, hogy bárhova irányítják, annak komoly hatása nemzetállami vagy uniós szinten nem lesz. Természetesen akik kapják, azok örülni fognak neki.
Végül a tanulmány felveti egy reá-lis – és közös – kül- és biztonságpolitika szükségességét. Ez megint ellentmond a változó geometria koncepciójának, hiszen a változó geometria körülményei között nem kötelező 28 országnak egyetérteni külpolitikai vagy biztonságpolitikai kérdésekben, és egyébként az érvényes lisszaboni szerződés szerint is ez nemzeti hatáskör. A tanulmány – a két ország külpolitikáját tekintve nem meglepően – az Oroszország elleni koordinált fellépést szorgalmazza, ez viszont más tagállamoknak nem áll érdekükben. Lényegesen nagyobb lehet az egyetértés biztonságpolitikai kérdésekben, ahol a tanulmány kiáll a schengeni határok védelme mellett. Ugyanakkor azt is megjegyzi, hogy amíg az unió külső határvonala mintegy negyvenháromezer kilométert tesz ki, az ennek védelmére létrehozott Frontexnek mindössze háromszáz munkatársa van, azok is egy varsói irodaházban. Igaz, a feladatuk nem is a védelem, hanem annak koordinálása, de ha különböző okok miatt nincs meg a védelem, akkor koordinálni sincs mit.
Védelmi deficit
A tanulmány haszna, hogy az uniós tagságról szóló brit népszavazás kapcsán legalább néhány kérdésben ismét felhívta a figyelmet arra a régóta ismert problémára, hogy az unió vezetőinek ambíciói messze esnek a realitásoktól. Nagy-Britannia akár bennmarad, akár kilép az unióból, mindenképpen napirendre kell tűzni azokat a kérdéseket, amelyek miatt az unió mind gazdasági, mind politikai és társadalmi téren súlyos válságban van, és a megoldás felé csak akkor mozdulhatunk el, ha az alapvető ellentmondásokat feltárják és megvitatják. Az idealista álmok hajszolása helyett olyan megoldásokat kell keresni, amelyek összhangban vannak Európa népei többségének érdekével, értékrendjével, és így megkapják azok támogatását is. Ennek érdekében talán célszerű lenne egy az Európai Bizottságtól független szakértői fórumot létrehozni, amely kidolgozná és nemzetállami szinten megvitatná a reformok szükséges lépéseit.
Változó geometria
A két kutatóintézet által kidolgozott dokumentum (Polish and British visions for the future of the EU: Identifying a joint agenda for long-term reform) hat fő területen veti fel a változás szükségességét. Ezek közül talán a legfontosabb az integráció különböző szintjei együttélésének lehetősége, vagyis különböző együttműködési formákban való részvétel, avagy az azokból való kimaradás, amit az unióról szóló korábbi viták során „változó geometriának”, Európa a la Carte-nak vagy olimpiai köröknek is neveztek. Ezen együttműködési forma lényege az, hogy a tagországoknak nem kell követniük a már a római szerződésben feltűnt, de pontosan azóta sem definiált „egyre szorosabb unió” megvalósításának útját, vagyis egy szövetségi állam (konföderáció) létrehozását, hanem az egyes részt vevő országok egy bizonyos közös alapon (egységes piac) túlmenően csak olyan együttműködésben vesznek részt, amely saját nemzetállami szempontjukból érdekükben áll.
Egy ilyen rendszer megoldást adna Törökország, Ukrajna és más országok (például Izrael, a Maghreb országok, esetleg Egyiptom) Európai Unióval való kapcsolatára is. Jelenleg ugyanis az unió olyan, mint egy vár, amelyet falak vesznek körül, és határozottan elválik, hogy ki van belül és ki van kívül. A javasolt megoldás – használjuk rá a változó geometria nevet – viszont úgy tenné bizonyos területeken lehetővé az együttműködést, hogy az nem járna kötelezően együtt más területeken való együttműködéssel. A változó geometria mint együttműködési forma azonban teljesen új politikai felépítményt és a jelenlegitől számottevően eltérő intézményrendszert igényelne. Ezt egyébként a tanulmány írói nem gondolták végig, emiatt az-után más javaslataik ellentmondhatnak a változó geometria körülményei között működtethető rendszernek.
Londoni érdekek
Egy másik lényeges kérdés, hogy az eurózónába tartozó országok integrációja nem mehet a kívülállók rovására. Ez főleg a britek számára fontos, hiszen az Egyesült Királyság nem tagja az eurózónának, és pénzügyi függetlenségét feladva nem is akar oda belépni, viszont mivel London jelentős pénzügyi központ, kimaradni sem akar az eurózónában folyó pénzügyi műveletekből, ezért azután az uniós tagság legfőbb támogatója éppen a londoni pénzvilág. A lengyelek esetében más a helyzet, ugyanis míg a britek eleve kijelentették és lehetőséget is kaptak rá, hogy az eurózónából kimaradjanak, Lengyelország kötelezettséget vállalt az euró bevezetésére, de most azt mondja, hogy ez nem azonnali, hanem hosszú távú feladat.
Az eurózóna azonban nemcsak a kívülállók, hanem a tagok számára is komoly gondot jelent. A tanulmány e kérdéssel kevéssé foglalkozik, azon túlmenően, hogy megállapítja: az unió vezetői az euró bevezetésétől a gazdasági növekedés felgyorsulását várták, ezzel szemben tartós válság alakult ki – amelyet egyébként a nemzetközi pénzügyekhez értők előre megmondtak, hiszen az eurózóna nem egy úgynevezett optimális valutaövezet. Legutóbb az öt elnök Jelentése, az unió öt vezetője által aláírt jelentés foglalkozott e kérdéssel, és megoldásként egy „igazi” gazdasági és pénzügyi uniót javasol, természetesen anélkül, hogy ennek megvalósítási módját és felté-teleit végiggondolták volna. E jelentés ugyanolyan politikai lózung, mint amilyeneket az unió vezetésétől már megszoktunk.
Nem volt mindig így, a hetvenes években az akkori Közös Piacnak még olyan vezetői és szakértői voltak, akik tudták, mit jelent a politikai integráció. Erről szól az 1977-es MacDougall-jelentés, amelynek lényegi mondanivalója, hogy az integráció során egyre több jövedelmet kell központosítani és újra elosztani (például a gyengébben fejlett területek felzárkóztatására), hiszen egy szövetségi állam központi költségvetése a GDP 15-20 százalékát teszi ki. Ezzel szemben ma az integrációt erőltető politikusok a mostani egy százalékot is sokallják.
Az egyetlen lehetőség
Következő fontos kérdés az unió vezetésének demokratikus legitimációja. A tanulmány azt veti fel, hogy a nemzeti parlamenteknek legyen joguk arra, hogy az unió vezetőinek kezdeményezéseit elutasítsák. A „demokráciadeficit” az unióban már régóta napirenden van anélkül, hogy e téren bármilyen haladást elértek volna, hiszen például az unió vezetését – elvben az unió kormányát – nem az uniós polgárok választják, és természetesen nem is tudják leváltani. Az egyetlen lehetőség, hogy néha némely országban népszavazást tartanak valamely kérdésről, és akkor a lakosság rendre a brüsszeli akarat ellen szavaz. Legutóbb a hollandok utasították el az ukrán társulási egyezményt, és ha a most zajló transzatlanti kereskedelmi megállapodásról bárhol szavazást rendeznének, azt száz százalék bizonyossággal elutasítanák. Itt azonban ellentmondás van a változó geometria koncepcióval, hiszen változó geometria esetén egy ország egyszerűen nem lenne köteles részt venni olyan együttműködésben, amely hátrányos a számára. A demokrácia működését az biztosítaná, hogy a tagországok politikai vezetői már ténylegesen felelnek a választóknak.
Az erősebb kutya
Mindkét intézet megerősíti az egységes piac, az áruk, a szolgáltatások, a munkaerő és a tőke szabad áramlásának szükségességét, ami nem csoda, hiszen mindkét intézet liberális közgazdasági elveket vall. A liberális közgazdasági elvek azonban mindig az erősebb felet segítik (azok is szorgalmazzák, jelen esetben az unió centrumországai), és ilyen „egyenlő” viszonyok közepette a gyengébben fejlettek sohasem fognak felzárkózni, mert nem tudják védeni nemzeti iparágaikat, amíg azok a közös piacon valóban versenyképesek lesznek. A lengyelek fel is vetik, hogy a lengyel vállalatok számára állami támogatás szükséges (amit a jelenlegi uniós törvények tiltanak) ahhoz, hogy azok ki tudják használni az egységes piac által nyújtott előnyöket, mert jelenleg a dinamikusan fejlődő lengyel export kétharmadát a külföldi tulajdonú vállalatok adják (Magyarországon ez az arány nyolcvan százalék).
Az ötödik fő téma az unió költségvetésének modernizálása, mégpedig úgy, hogy a mezőgazdaságot finanszírozó pénzeket átirányítanák az innováció és a technológiai fejlesztés támogatására. Ez a britek érdeke elsősorban, a franciák nyilván tiltakozni fognak, és a lengyeleknél is kérdéses a hatás, hiszen számottevő mezőgazdaságuk van. A GDP egy százalékát kitevő uniós költségvetés egyébként olyan kevés, hogy bárhova irányítják, annak komoly hatása nemzetállami vagy uniós szinten nem lesz. Természetesen akik kapják, azok örülni fognak neki.
Végül a tanulmány felveti egy reá-lis – és közös – kül- és biztonságpolitika szükségességét. Ez megint ellentmond a változó geometria koncepciójának, hiszen a változó geometria körülményei között nem kötelező 28 országnak egyetérteni külpolitikai vagy biztonságpolitikai kérdésekben, és egyébként az érvényes lisszaboni szerződés szerint is ez nemzeti hatáskör. A tanulmány – a két ország külpolitikáját tekintve nem meglepően – az Oroszország elleni koordinált fellépést szorgalmazza, ez viszont más tagállamoknak nem áll érdekükben. Lényegesen nagyobb lehet az egyetértés biztonságpolitikai kérdésekben, ahol a tanulmány kiáll a schengeni határok védelme mellett. Ugyanakkor azt is megjegyzi, hogy amíg az unió külső határvonala mintegy negyvenháromezer kilométert tesz ki, az ennek védelmére létrehozott Frontexnek mindössze háromszáz munkatársa van, azok is egy varsói irodaházban. Igaz, a feladatuk nem is a védelem, hanem annak koordinálása, de ha különböző okok miatt nincs meg a védelem, akkor koordinálni sincs mit.
Védelmi deficit
A tanulmány haszna, hogy az uniós tagságról szóló brit népszavazás kapcsán legalább néhány kérdésben ismét felhívta a figyelmet arra a régóta ismert problémára, hogy az unió vezetőinek ambíciói messze esnek a realitásoktól. Nagy-Britannia akár bennmarad, akár kilép az unióból, mindenképpen napirendre kell tűzni azokat a kérdéseket, amelyek miatt az unió mind gazdasági, mind politikai és társadalmi téren súlyos válságban van, és a megoldás felé csak akkor mozdulhatunk el, ha az alapvető ellentmondásokat feltárják és megvitatják. Az idealista álmok hajszolása helyett olyan megoldásokat kell keresni, amelyek összhangban vannak Európa népei többségének érdekével, értékrendjével, és így megkapják azok támogatását is. Ennek érdekében talán célszerű lenne egy az Európai Bizottságtól független szakértői fórumot létrehozni, amely kidolgozná és nemzetállami szinten megvitatná a reformok szükséges lépéseit.