Vélemény és vita
Meddig lehet ezt húzni?
Kicsit hamis, kalmárkodó honvágy ez. Maradni is akar az ember a szerettei között, meg vágyakozik is a változásra...
A legfurcsább érzés az a honvágy, amit az ember itthon érez. Nem valami másik otthon, haza iránti vágy ez, hiszen sehol olyan otthonosan, biztonságban, fesztelenül nem érezhetjük magunkat, mint a saját hazánkban. Nem is olyasmi ez, mint amit Juhász Gyula érzett a sztyeppék iránt a beszűkült, majd zsugorított Magyarországon. Nem is elvágyódás, nem mehetnék.
Nem is a szülői ház, a gyermekkor varázsa. Inkább valami olyasmi, amit sokan éreztek már: hogy a jelenben élni nehéz, és bizonyos kortársaink között még nehezebb. Kicsit hamis, kalmárkodó honvágy ez. Maradni is akar az ember a szerettei között, megszokott környezetében, meg vágyakozik is a változásra. Az sem biztos, hogy szebbnek, jobbnak képzeli az országot ez a kósza álom. A legfurcsább, amikor tudjuk is, hogy szeretnek, megbecsülnek, és mégis! Csak nagyon kevés pillanat van az ember életében, amikor maradéktalanul elégedett lehet. Elég, ha egyetlen van - az utolsó -, mert akkor valószínűleg a megszámlálhatatlan hasonlót észre sem vette. Ezért biztos, hogy az ember – még a mai felborzolt tollú időkben is – megleli békéjét, ha eljő az idő.
Van úgy, hogy nekem is honvágyam van. S mivel a jövőt már nem magammal képzelem el - legfeljebb holnapig látok –, szívesen kalandozok a múltban. Nem mindig a nagy tanulságok végett, nem a tudomány, a megvilágosodás igényével, csak mint egy kíváncsi gyerek, félrehúzni kicsit a súlyos függönyt, és az ablakból látni mosolyt, táncot, halált. Meglesni a múltat! A tudomány úgysem tudja égtől földig, tűztől vízig, és főleg ösztöntől gondolatig megfejteni azt a pillanatot, amikor az utolsó matróz elhajózott.
Legfeljebb rekonstruálja, felidézi. A művészet talán. De mindig kimaradhat egy fontos részlet, sohasem tudhatunk minden mozgató erőről, gondolatról, érzésről, amely egy döntéshez, tetthez vagy éppen zsibbadt ernyedéshez vezetett. Ehhez kell az empátia: ami valami olyasmi, mint az itthoni honvágy. Érezni a tenger hullámait. Tudni, hogy magunk vagyunk az utolsó tengerészek ezen a tájon. Ebben az időben, ezen az éjszakán, ezen a világon. Átálmodni magunkat a múltba, más korokba, jellemekbe, helyzetekbe. Nem kell keresni az igazságot, megfejteni a titkot: elég átélni.
Ilyen honvágy gyötör mostanában is. Hiányt jelez. Idő hiányát, szeretetét, erőét, célét, egészségét, barátét. Mindegyik egy csepp, de egy csepp víz is életet menthet és a hiánya lehet a végzet. Kinézek hát a csukott ablakon, és látom az örökké elszivárgó idő fátylán át a nem másolt múlt látszólag összefüggéstelen pillanatait. Furcsa forgatagot. A pesti Orfeumban vagyunk az első proletárdiktatúra alatt. A színpadon a kifestett zenész a végtelenségig húzza, húzza szét a tangóharmonikát.A feszültségtől vibrál a levegő, az egyre magasabb hangok már fájnak. Valaki közbeszól:
- Meddig lehet ezt húzni?
Kun Béla közbeszól az egyik páholyból:
- Higgye el, még sokáig!
A tanácsköztársaság akkor százharminchárom napig tartott. Koestler is tudta, aki az anekdotát lejegyezte. De én hallottam azt a harmonikaszót! És elszörnyedve láttam, hogy később a Bezerédy utcai lányiskolában „púderrazzia” volt, és Szalai Lauránál találtak is púdert, aki a leleplezés után kiugrott az ablakon és meghalt. Talán a tenyerében szorította a szerencseelefántját, amíg zuhant a harmadikról. Az emberek álltak mereven a holtest körül.
Németország. Még 1933 előtt. Láthatóan már akkor készültek a háborúra. A katonai parádé, a díszmenet már kész. Füstfelhővel takarják a parádé színhelyét a légitámadások ellen. Semmit sem ért. Csak 1942. május 31-én ezernegyvenhat angol bombázó támadása Köln ellen. Egyetlen napon. A füst a romos városból kavarog az ég felé.
Budapesten, a pályaudvaron. Horthy Miklós kormányzó érkezik külföldről. Felnőtt fiai kézcsókkal köszönnek. Láttam. Elnökválasztás Németországban. Hindenburg tizennégyezer-hatszáz. Marx: tizenháromezer-hétszáz. Thellmann (kommunista) egymillió-kilencszázezer. Ez a Marx nem az a bizonyos Karl. A csaknem kétmillió kommunista a szakállas álpróféta szüleménye. Kun Béla is, meg az egyházak likvidálásának ötlete is. A vallás megbélyegzése, mint a „népek ópiuma”. Az már csak hab a tortán, hogy később vita bontakozhatott ki arról, hogy mit is értett Karl Marx az ópiumon, gyógyszert vagy kábítószert. Szerintem az is kérdés, hogy melyik formájában vette magához, mert kismértékben gyógyszer, nagymértékben méreg. A marxizmus alattomos kábítószer volt, százmilliók pusztultak bele. Jobb lett volna mindenkinek, ha Marx inkább maga lebeg egy ópiumbarlangban, mintsem, hogy a kommunizmus vágyképét lebegtesse meg a szálló időben. Akkor talán az Orfeumban sem teszik fel a kérdést:
- Meddig lehet ezt húzni?
Honvágy itthon? Mesék. Menedékek. Furcsa érzések. Toporgás, ágaskodás, visszanézés. Néha kell. Boldog honvágy ez. Azt jelenti, hogy jól érezzük magunkat itthon, csak minden húr túlfeszülhet, sírhat, s tudjuk: a jelen legfeljebb „még” élet. Az életet megrabló akarnok ellentétek űznek régmúlt varázsviharokba. De holnap örülünk majd, hogy itt ver a szívünk a Jelenben.
Nem is a szülői ház, a gyermekkor varázsa. Inkább valami olyasmi, amit sokan éreztek már: hogy a jelenben élni nehéz, és bizonyos kortársaink között még nehezebb. Kicsit hamis, kalmárkodó honvágy ez. Maradni is akar az ember a szerettei között, megszokott környezetében, meg vágyakozik is a változásra. Az sem biztos, hogy szebbnek, jobbnak képzeli az országot ez a kósza álom. A legfurcsább, amikor tudjuk is, hogy szeretnek, megbecsülnek, és mégis! Csak nagyon kevés pillanat van az ember életében, amikor maradéktalanul elégedett lehet. Elég, ha egyetlen van - az utolsó -, mert akkor valószínűleg a megszámlálhatatlan hasonlót észre sem vette. Ezért biztos, hogy az ember – még a mai felborzolt tollú időkben is – megleli békéjét, ha eljő az idő.
Van úgy, hogy nekem is honvágyam van. S mivel a jövőt már nem magammal képzelem el - legfeljebb holnapig látok –, szívesen kalandozok a múltban. Nem mindig a nagy tanulságok végett, nem a tudomány, a megvilágosodás igényével, csak mint egy kíváncsi gyerek, félrehúzni kicsit a súlyos függönyt, és az ablakból látni mosolyt, táncot, halált. Meglesni a múltat! A tudomány úgysem tudja égtől földig, tűztől vízig, és főleg ösztöntől gondolatig megfejteni azt a pillanatot, amikor az utolsó matróz elhajózott.
Legfeljebb rekonstruálja, felidézi. A művészet talán. De mindig kimaradhat egy fontos részlet, sohasem tudhatunk minden mozgató erőről, gondolatról, érzésről, amely egy döntéshez, tetthez vagy éppen zsibbadt ernyedéshez vezetett. Ehhez kell az empátia: ami valami olyasmi, mint az itthoni honvágy. Érezni a tenger hullámait. Tudni, hogy magunk vagyunk az utolsó tengerészek ezen a tájon. Ebben az időben, ezen az éjszakán, ezen a világon. Átálmodni magunkat a múltba, más korokba, jellemekbe, helyzetekbe. Nem kell keresni az igazságot, megfejteni a titkot: elég átélni.
Ilyen honvágy gyötör mostanában is. Hiányt jelez. Idő hiányát, szeretetét, erőét, célét, egészségét, barátét. Mindegyik egy csepp, de egy csepp víz is életet menthet és a hiánya lehet a végzet. Kinézek hát a csukott ablakon, és látom az örökké elszivárgó idő fátylán át a nem másolt múlt látszólag összefüggéstelen pillanatait. Furcsa forgatagot. A pesti Orfeumban vagyunk az első proletárdiktatúra alatt. A színpadon a kifestett zenész a végtelenségig húzza, húzza szét a tangóharmonikát.A feszültségtől vibrál a levegő, az egyre magasabb hangok már fájnak. Valaki közbeszól:
- Meddig lehet ezt húzni?
Kun Béla közbeszól az egyik páholyból:
- Higgye el, még sokáig!
A tanácsköztársaság akkor százharminchárom napig tartott. Koestler is tudta, aki az anekdotát lejegyezte. De én hallottam azt a harmonikaszót! És elszörnyedve láttam, hogy később a Bezerédy utcai lányiskolában „púderrazzia” volt, és Szalai Lauránál találtak is púdert, aki a leleplezés után kiugrott az ablakon és meghalt. Talán a tenyerében szorította a szerencseelefántját, amíg zuhant a harmadikról. Az emberek álltak mereven a holtest körül.
Németország. Még 1933 előtt. Láthatóan már akkor készültek a háborúra. A katonai parádé, a díszmenet már kész. Füstfelhővel takarják a parádé színhelyét a légitámadások ellen. Semmit sem ért. Csak 1942. május 31-én ezernegyvenhat angol bombázó támadása Köln ellen. Egyetlen napon. A füst a romos városból kavarog az ég felé.
Budapesten, a pályaudvaron. Horthy Miklós kormányzó érkezik külföldről. Felnőtt fiai kézcsókkal köszönnek. Láttam. Elnökválasztás Németországban. Hindenburg tizennégyezer-hatszáz. Marx: tizenháromezer-hétszáz. Thellmann (kommunista) egymillió-kilencszázezer. Ez a Marx nem az a bizonyos Karl. A csaknem kétmillió kommunista a szakállas álpróféta szüleménye. Kun Béla is, meg az egyházak likvidálásának ötlete is. A vallás megbélyegzése, mint a „népek ópiuma”. Az már csak hab a tortán, hogy később vita bontakozhatott ki arról, hogy mit is értett Karl Marx az ópiumon, gyógyszert vagy kábítószert. Szerintem az is kérdés, hogy melyik formájában vette magához, mert kismértékben gyógyszer, nagymértékben méreg. A marxizmus alattomos kábítószer volt, százmilliók pusztultak bele. Jobb lett volna mindenkinek, ha Marx inkább maga lebeg egy ópiumbarlangban, mintsem, hogy a kommunizmus vágyképét lebegtesse meg a szálló időben. Akkor talán az Orfeumban sem teszik fel a kérdést:
- Meddig lehet ezt húzni?
Honvágy itthon? Mesék. Menedékek. Furcsa érzések. Toporgás, ágaskodás, visszanézés. Néha kell. Boldog honvágy ez. Azt jelenti, hogy jól érezzük magunkat itthon, csak minden húr túlfeszülhet, sírhat, s tudjuk: a jelen legfeljebb „még” élet. Az életet megrabló akarnok ellentétek űznek régmúlt varázsviharokba. De holnap örülünk majd, hogy itt ver a szívünk a Jelenben.