Vélemény és vita
Matolcsy a célkeresztben
A nem neoliberális közgazdászok már a nyolcvanas évektől háttérbe szorultak, és ez a helyzet a mai napig sem változott lényegesen, az egyetlen kivételt Matolcsy György jelenti.
Ha mostanában újságokat veszünk a kezünkbe, meglehetősen gyakran találkozunk a következő hírekkel: „Bárándy Gergely szocialista képviselő lopással vádolta a jegybank elnökét.” „Az MSZP-s Harangozó Tamás azt mondta, az egész országot felháborító, »ipari méretű lopás és károkozás« fűződik az MNB elnökéhez.” „Tóbiás József, az MSZP elnök-frakcióvezetője személyes találkozót kér Áder János köztársasági elnöktől, hogy kezdeményezze Matolcsy György, a Magyar Nemzeti Bank (MNB) elnökének távozását.” „Gyanús privatizációs ügyben volt érintett Matolcsy György 1990-ben.” „Schmuck Erzsébet, az LMP országgyűlési frakciójának helyettes vezetője szerint »Matolcsy György tevékenysége kimeríti a bűncselekmény kategóriáját.« Az LMP javasolta az MNB alapítványainak megszüntetését is.”
Az idézetek messze nem alkotják a jegybank elnökét – főleg az MNB alapítványainak tevékenysége miatt – ma érő vádak vég nélküli áradatát. A támadások kiemelten bírálnak egy-egy tételt, és mint bizonyítékot mutatják fel a lopás vagy károkozás vádjának igazolására. A Blikk közli is, hogy mire ment az alapítványok pénze, bár eléggé hiányosan.
Ha nem politikai vádaskodásról lenne szó, akkor az MNB-alapítványok tevékenységének megítélésénél az lenne a logikus, ha megnéznénk, hogy a legnagyobb tételek mire mentek el. Kiderülne, hogy egy részük ingatlanok, esetleg értékpapírok vásárlására, ami vagyontárgyak felhalmozása, és nem Matolcsy vagy rokonsága tulajdona, hanem a Nemzeti Banké, vagyis a magyar államé. Egy másik nagy tételt alkotnak az Értéktár Program keretében vásárolt nagy értékű műkincsek, mint például Munkácsy Mihály Krisztus Pilátus előtt, Orbán Dezső A nagy akt, Gulácsy Lajos A mulatt férfi és a szoborfehér asszony és Vaszary János Kereszténység című alkotása. Emellett a Nemzeti Bank vásárolta vissza a felbecsülhetetlen értékű, római eredetű Seuso-kincs hét darabját is.
A kisebb tételek közül megemlíthetők azok, amelyeket egyetemek és diákok vagy kutatók kapnak. Például a Magyar Nemzeti Bank alapítványai támogatják az Ungvári Nemzeti Egyetem magyar kara diákjainak kollégiumi elhelyezését. Az MNB és a Budapesti Corvinus Egyetem közötti együttműködés keretében az alapítványok támogatják a minőségi közgazdasági oktatást és kutatást. Az MNB kezdeményezte, hogy Kecskeméten jöjjön létre egy új egyetemi városrész, amelynek célja az általános közgazdasági műveltség növelése, ennek keretében a reálgazdasági folyamatokkal is foglalkozó modern közgazdasági kutató- és fejlesztőtevékenység létrehozása.
Mi ebben az az ördögi gonoszság, amely indokolná a jegybankelnök elleni dühödt támadásokat? A figyelmes olvasó talán észrevette, hogy a Fidesz elleni támadások, amikor személyekre irányulnak, csak bizonyos embereket érintenek, elsősorban természetesen Orbán Viktort, de például a közgazdászok közül szinte kizárólag csak Matolcsyt, akár a Nemzetgazdasági Minisztériumot vezeti, akár a Nemzeti Bankot.
A magyarázathoz azt kell tudni, hogy a közgazdaságtanban különböző iskolák vannak, amelyek hívei igen kevéssé szívelik egymást. Ma az uralkodó irányzat (még) a neoliberalizmus, és ez az ideológia határozta meg a magyar gazdaságpolitikát nagyjából a hetvenes évek közepétől, és ennek köszönhetjük – többek között – az ország kétszeri eladósodását, egyszer a hetvenes években, másodszor a 2002 és 2008 közötti MSZP-kormányok idején. A nem neoliberális közgazdászok már a nyolcvanas évektől háttérbe szorultak, és ez a helyzet a mai napig sem változott lényegesen, az egyetlen kivételt Matolcsy György jelenti.
A rendszerváltáskor valamennyi parlamenti párt neoliberális gazdaságpolitikai irányzatot képviselt (legkevésbé talán a kereszténydemokraták), amelyet azután az MDF-kormány valósított meg. Csak érdekességképp említem, hogy az MDF lényegében azt a gazdaságpolitikát követte, amelyet az MSZMP Központi Bizottsága 1988. július 13–14-i ülésén fogadott el. Akkor, a mintegy száztagú testületben mindössze hárman szavaztak a neoliberális koncepció ellen, talán – egy emberöltővel az események után – érdemes megemlíteni a nevüket: Bartha Ferenc, a Magyar Nemzeti Bank elnöke, Berecz Frigyes ipari miniszter és Nagy Sándor, a SZOT titkára. Amikor az MSZMP felbomlott, a belőle alakult MSZP (mit hagytak ki a nevükből? – a munkást) fő erejében a neoliberális elveket tette magáévá. Voltak ugyan platformok, amelyek ezt ellenezték, de politikaformáló erejük nem volt, és úgy általában hülyéknek tekintették őket. Jelen voltam egyszer egy MSZP-s frakcióülésen, amelyen a hozzászóló Nagy Sándort és a pedagógus-szakszervezet vezetőjét, Szőllősi Istvánnét szabályosan kiröhögték.
Mivel egy baloldali párt a definíció szerint nem követhet neoliberális elveket, az MSZP soha nem volt baloldali párt és ma sem az (hogy mi, azt a párton belül sem tudják). A neoliberális koncepció fő közgazdász hangadói azonban – az életkor függvényében – az SZDSZ-ben és a Fideszben kötöttek ki. Az MDF-kormányt követő MSZP-SZDSZ koalícióban azután létrejött a neoliberalizmus szinergiája, amely Bokros Lajos hírhedt csomagjában öltött testet. A baloldalban csalódott választók ekkor szavaztak többségükben a Fideszre. Bár a Fidesz az SZDSZ kisöccseként indult, Orbán Viktor elég hamar felismerte, hogy liberális elvekkel Magyarországon nemigen lehet választást nyerni (igaz, máshol sem, a liberális pártok Európában soha nem kaptak többet tíz százaléknál), és felismerte azt is, hogy a jobboldal kiüresedett, tehát jelentős fordulattal átment a jobboldalra. Tanult a Bokros-csomagból is, így állt elő azután az a furcsa helyzet, hogy a magát jobboldalinak minősítő párt baloldali – lényegében szociáldemokrata – gazdaságpolitikát folytatott.
Ennek a politikai fordulatnak gazdaságpolitikai arca azután Matolcsy lett a maga Széchenyi-tervével. Matolcsy nem tartozott a Fideszhez, Orbán – ahogy ezt én tudom – egy beszéde után gondolta úgy, hogy a liberális közgazdasági nézetek helyett a Matolcsy által képviselt keynesiánus irányvonalat kellene követni. És valóban, az első Orbán-kormány idején számos jelentős szociálpolitikai intézkedést valósítottak meg, a Széchenyi-terv pedig lényegében keynesiánus gazdaságfejlesztési elképzelés, olyan, amilyeneket Nyugat-Európában is alkalmaztak egészen a nyolcvanas évek neoliberális fordulatáig.
Az első Orbán-kormány tevékenysége elég sikeresnek volt mondható, s hogy 2002-ben mégis vesztett, annak tulajdonítható, hogy elfelejtett kampányolni. Matolcsy azonban a maga keynesiánus elveivel nemcsak a közgazdasági fősodorból, hanem magából a Fideszből is kilógott. Ez a kívülállás az első Orbán-kormány idején még nem látszott, a második idején azonban a Fidesz neoliberális közgazdasági háttere már sokkal inkább kiütött (lásd például az egykulcsos jövedelemadót). Kezdetben még indultak ugyan az Új Széchenyi-tervvel, sőt a Kárpát-medence magyarjait összefogni igyekvő Wekerle Tervvel is (amelynek erdélyi változata a Mikó Imre Terv lett volna), hamarosan azonban Matolcsy átkerült a Nemzeti Bankba, a Nemzetgazdasági Minisztérium pedig az új miniszter alatt szépen megfeledkezett mindkettőről, csak az utóbbi időben merült fel egy Irinyi János-terv, lényegében olyan programmal, amilyet az Új Széchenyi-terv hat évvel korábban már tartalmazott.
Az elmondottakból – úgy gondolom – már kiderült, hogy a Fidesz közgazdászai közül miért Matolcsy és nem más a kormányt támadó politikusok vagy sajtó célpontja: azért, mert ő lóg ki a sorból. Amit akar és tesz, az akár gazdaságpolitikai, akár nemzetpolitikai szempontból éppen ellentéte annak az értékrendnek, amelyet az őt támadó liberális közgazdászok, politikusok hada és a média képvisel.
Az idézetek messze nem alkotják a jegybank elnökét – főleg az MNB alapítványainak tevékenysége miatt – ma érő vádak vég nélküli áradatát. A támadások kiemelten bírálnak egy-egy tételt, és mint bizonyítékot mutatják fel a lopás vagy károkozás vádjának igazolására. A Blikk közli is, hogy mire ment az alapítványok pénze, bár eléggé hiányosan.
Ha nem politikai vádaskodásról lenne szó, akkor az MNB-alapítványok tevékenységének megítélésénél az lenne a logikus, ha megnéznénk, hogy a legnagyobb tételek mire mentek el. Kiderülne, hogy egy részük ingatlanok, esetleg értékpapírok vásárlására, ami vagyontárgyak felhalmozása, és nem Matolcsy vagy rokonsága tulajdona, hanem a Nemzeti Banké, vagyis a magyar államé. Egy másik nagy tételt alkotnak az Értéktár Program keretében vásárolt nagy értékű műkincsek, mint például Munkácsy Mihály Krisztus Pilátus előtt, Orbán Dezső A nagy akt, Gulácsy Lajos A mulatt férfi és a szoborfehér asszony és Vaszary János Kereszténység című alkotása. Emellett a Nemzeti Bank vásárolta vissza a felbecsülhetetlen értékű, római eredetű Seuso-kincs hét darabját is.
A kisebb tételek közül megemlíthetők azok, amelyeket egyetemek és diákok vagy kutatók kapnak. Például a Magyar Nemzeti Bank alapítványai támogatják az Ungvári Nemzeti Egyetem magyar kara diákjainak kollégiumi elhelyezését. Az MNB és a Budapesti Corvinus Egyetem közötti együttműködés keretében az alapítványok támogatják a minőségi közgazdasági oktatást és kutatást. Az MNB kezdeményezte, hogy Kecskeméten jöjjön létre egy új egyetemi városrész, amelynek célja az általános közgazdasági műveltség növelése, ennek keretében a reálgazdasági folyamatokkal is foglalkozó modern közgazdasági kutató- és fejlesztőtevékenység létrehozása.
Mi ebben az az ördögi gonoszság, amely indokolná a jegybankelnök elleni dühödt támadásokat? A figyelmes olvasó talán észrevette, hogy a Fidesz elleni támadások, amikor személyekre irányulnak, csak bizonyos embereket érintenek, elsősorban természetesen Orbán Viktort, de például a közgazdászok közül szinte kizárólag csak Matolcsyt, akár a Nemzetgazdasági Minisztériumot vezeti, akár a Nemzeti Bankot.
A magyarázathoz azt kell tudni, hogy a közgazdaságtanban különböző iskolák vannak, amelyek hívei igen kevéssé szívelik egymást. Ma az uralkodó irányzat (még) a neoliberalizmus, és ez az ideológia határozta meg a magyar gazdaságpolitikát nagyjából a hetvenes évek közepétől, és ennek köszönhetjük – többek között – az ország kétszeri eladósodását, egyszer a hetvenes években, másodszor a 2002 és 2008 közötti MSZP-kormányok idején. A nem neoliberális közgazdászok már a nyolcvanas évektől háttérbe szorultak, és ez a helyzet a mai napig sem változott lényegesen, az egyetlen kivételt Matolcsy György jelenti.
A rendszerváltáskor valamennyi parlamenti párt neoliberális gazdaságpolitikai irányzatot képviselt (legkevésbé talán a kereszténydemokraták), amelyet azután az MDF-kormány valósított meg. Csak érdekességképp említem, hogy az MDF lényegében azt a gazdaságpolitikát követte, amelyet az MSZMP Központi Bizottsága 1988. július 13–14-i ülésén fogadott el. Akkor, a mintegy száztagú testületben mindössze hárman szavaztak a neoliberális koncepció ellen, talán – egy emberöltővel az események után – érdemes megemlíteni a nevüket: Bartha Ferenc, a Magyar Nemzeti Bank elnöke, Berecz Frigyes ipari miniszter és Nagy Sándor, a SZOT titkára. Amikor az MSZMP felbomlott, a belőle alakult MSZP (mit hagytak ki a nevükből? – a munkást) fő erejében a neoliberális elveket tette magáévá. Voltak ugyan platformok, amelyek ezt ellenezték, de politikaformáló erejük nem volt, és úgy általában hülyéknek tekintették őket. Jelen voltam egyszer egy MSZP-s frakcióülésen, amelyen a hozzászóló Nagy Sándort és a pedagógus-szakszervezet vezetőjét, Szőllősi Istvánnét szabályosan kiröhögték.
Mivel egy baloldali párt a definíció szerint nem követhet neoliberális elveket, az MSZP soha nem volt baloldali párt és ma sem az (hogy mi, azt a párton belül sem tudják). A neoliberális koncepció fő közgazdász hangadói azonban – az életkor függvényében – az SZDSZ-ben és a Fideszben kötöttek ki. Az MDF-kormányt követő MSZP-SZDSZ koalícióban azután létrejött a neoliberalizmus szinergiája, amely Bokros Lajos hírhedt csomagjában öltött testet. A baloldalban csalódott választók ekkor szavaztak többségükben a Fideszre. Bár a Fidesz az SZDSZ kisöccseként indult, Orbán Viktor elég hamar felismerte, hogy liberális elvekkel Magyarországon nemigen lehet választást nyerni (igaz, máshol sem, a liberális pártok Európában soha nem kaptak többet tíz százaléknál), és felismerte azt is, hogy a jobboldal kiüresedett, tehát jelentős fordulattal átment a jobboldalra. Tanult a Bokros-csomagból is, így állt elő azután az a furcsa helyzet, hogy a magát jobboldalinak minősítő párt baloldali – lényegében szociáldemokrata – gazdaságpolitikát folytatott.
Ennek a politikai fordulatnak gazdaságpolitikai arca azután Matolcsy lett a maga Széchenyi-tervével. Matolcsy nem tartozott a Fideszhez, Orbán – ahogy ezt én tudom – egy beszéde után gondolta úgy, hogy a liberális közgazdasági nézetek helyett a Matolcsy által képviselt keynesiánus irányvonalat kellene követni. És valóban, az első Orbán-kormány idején számos jelentős szociálpolitikai intézkedést valósítottak meg, a Széchenyi-terv pedig lényegében keynesiánus gazdaságfejlesztési elképzelés, olyan, amilyeneket Nyugat-Európában is alkalmaztak egészen a nyolcvanas évek neoliberális fordulatáig.
Az első Orbán-kormány tevékenysége elég sikeresnek volt mondható, s hogy 2002-ben mégis vesztett, annak tulajdonítható, hogy elfelejtett kampányolni. Matolcsy azonban a maga keynesiánus elveivel nemcsak a közgazdasági fősodorból, hanem magából a Fideszből is kilógott. Ez a kívülállás az első Orbán-kormány idején még nem látszott, a második idején azonban a Fidesz neoliberális közgazdasági háttere már sokkal inkább kiütött (lásd például az egykulcsos jövedelemadót). Kezdetben még indultak ugyan az Új Széchenyi-tervvel, sőt a Kárpát-medence magyarjait összefogni igyekvő Wekerle Tervvel is (amelynek erdélyi változata a Mikó Imre Terv lett volna), hamarosan azonban Matolcsy átkerült a Nemzeti Bankba, a Nemzetgazdasági Minisztérium pedig az új miniszter alatt szépen megfeledkezett mindkettőről, csak az utóbbi időben merült fel egy Irinyi János-terv, lényegében olyan programmal, amilyet az Új Széchenyi-terv hat évvel korábban már tartalmazott.
Az elmondottakból – úgy gondolom – már kiderült, hogy a Fidesz közgazdászai közül miért Matolcsy és nem más a kormányt támadó politikusok vagy sajtó célpontja: azért, mert ő lóg ki a sorból. Amit akar és tesz, az akár gazdaságpolitikai, akár nemzetpolitikai szempontból éppen ellentéte annak az értékrendnek, amelyet az őt támadó liberális közgazdászok, politikusok hada és a média képvisel.