Maszatolók

Annyi sorsdöntő esemény került szóba, annyi megrendítő eseményre kellett emlékezni, annyi felkavaró múltbeli történést megidézni, hogy nem lehet eltekinteni néhány, a mát alapjaiban meghatározó létfontosságú gond számbavételétől.

Amikor a magyar Országgyűlés elnöke azt mondta a Hermina úti koszorúzáson, hogy a történelemoktatás a rendszerváltás kudarcterülete (végre valaki kimondta!): ezzel olyan jelenségre hívta fel a figyelmet, ami alighanem a mai magyar élet egyik legégetőbb, leggyötrőbb és legmegoldatlanabb rákfenéje. A tény és egyben követelmény azonban, hogy „végre rehabilitálni kell múltunkat, és újra kell fogalmaznunk az elmúlt több mint ezer esztendőt, különösen a 20. századi történelmet, annak érdekében, hogy helyesen lássuk a ma kihívásait is” – sajnos sokkal nehezebb feladat, mint elsőre hihetnénk.

Noha minden ellenkező látszat dacára nem vagyok történész, még ha idestova három évtizede legalább két tucat könyvben a magyar história elfeledett, galád módon elhazudott, fehér folttá változtatott történéseivel, embereivel-eseményeivel foglalkoztam is: tapasztalataim elkeserítők. Akár magát a helyzetet, akár a történészek tekintélyes részét, akár az úgynevezett tudomány nem egy és nem két megnyilvánulását veszem szemügyre.

Az idei évforduló kapcsán, a dicsőséges 1956-os forradalom és szabadságharcra emlékezve az október 25-i Kossuth téri mészárlás emlékhelyén lezajlott esemény kapcsán azt kellett olvasnom a tudósításban, hogy a békés, fegyvertelen tömegre leadott barbár sortűz áldozatainak száma máig bizonytalan, és az sem tudható, kik lőttek és ki(k)nek a parancsára. A nagy miniszterelnök, Tisza István hitvány meggyilkolásának százéves évfordulóján majdnem mindenhol az hangzott el, íródott le: nem tudni, kik gyilkolták meg Tiszát. És megjósolom, jövő tavasszal, a Tanácsköztársaságnak becézett 133 napos lidércnyomás évfordulójakor majd azt fogják hangoztatni szinte mindenütt: „nem bizonyítható”, hogy Károlyi Mihály átadta volna a hatalmat a bolsevikoknak, és a vörös gróf nem volt Kun Béláék szálláscsinálója, és nem, dehogyis volt az országvesztésben méltó cinkosuk és bűntársuk.

És a sort még lehetne folytatni.

Hogy ennyi históriamaszatoló honnan kerül elő: rejtély. Vagy majdnem az.

Kéri Edit még 2007-ben jelentette meg a Kik lőttek a Kossuth-téren ’56-ban? című könyvét. Ebben pontosan bizonyítja többek között Apró Antal és Földes László felelősségét. Kő András ezeken a hasábokon alig néhány napja idézte meg annak az ávós ezredesnek az alakját, aki minden valószínűség szerint kiadta a parancsot a Kossuth téri öldöklésre. Csere Péter 2013-ban az Unicus Műhely kiadásában megjelent, Gróf Tisza István meggyilkolása című könyvében pontosan, jogász-szemmel, egy profi oknyomozó precizitásával és egy krimiíró izgalmasságával mutatja be – igen részletesen – a Róheim-villában történteket, az elkövetők megnevezésével, sőt életútjuk pontos ismertetésével. (A könyvből Herminamező árnyai címmel az egyik legjobb magyar rendező, Zsigmond Dezső 2016-ban kiváló dokumentumfilmet is készített.) És bizony, elérhető a Népszava 1919. március 22-i száma is, amely közli a proklamációt, miszerint Károlyi Mihály átadja „Magyarország proletáriátusának” a hatalmat. (Mintha az a személyes tulajdona lett volna!)

És ez mind-mind nem számít. Mert jönnek a maszatolók – történészek is, szép számmal – és cáfolnak. És ismét jön az elbizonytalanítás, a ködösítés, a maszatolás. Mindannak az eltaknyolása, amit mások már kikutattak, mert az mind-mind nem igaz. Amatörizmus. Képzelgés. Összeesküvés-elmélet. Fércmunka. És hasonlók. Pech, hogy ezek az emberek – Kéri Edittől Csere Péterig és tovább – nem „szakemberek”. Nem történészek. És íme a következő rákfene: a maszatolók tudományos hozzáértés álarcában tetszelgő, önhitt, kirekesztő nagyképűsége, a szakmai fensőbbsége, a „tudományosság” köntösébe öltöztetett lekezelése és önmaguk mindenek fölé helyezése. És máris a kudarcterület okainál vagyunk. Annál, hogy ami a történelemoktatás terén – máig! – a magyarok országában folyik, az tragédia és kabaré egyszerre. Ebben a sorrendben. Ezért van, hogy fiataljaink úgynevezett felkészültsége és történelmi tájékozottsága olyan, amilyen. Ezért van, hogy ismeretanyaguk enyhén szólva szűkös volta mindenféle agymosásra kiválóan alkalmassá teszi őket. (Merthogy éppen ez a cél.) És ehhez asszisztált és részben asszisztál a magyar történésztársadalom jelentékeny része. A minden tiszteletet megérdemlő kivételek (Istennek hála, fiatalok is vannak köztük) sajnos, csak kivételek.

Úgy lehet pedig, a huszonnegyedik órában vagyunk. A maszatolás meg folyik tovább. Ha hagyjuk.