Vélemény és vita

Maszatolók

Ennyi évfordulós nap elmúltával az emberben óhatatlanul kérdések fogalmazódnak meg

Annyi sorsdöntő esemény került szóba, annyi megrendítő eseményre kellett emlékezni, annyi felkavaró múltbeli történést megidézni, hogy nem lehet eltekinteni néhány, a mát alapjaiban meghatározó létfontosságú gond számbavételétől.

Amikor a magyar Országgyűlés elnöke azt mondta a Hermina úti koszorúzáson, hogy a történelemoktatás a rendszerváltás kudarcterülete (végre valaki kimondta!): ezzel olyan jelenségre hívta fel a figyelmet, ami alighanem a mai magyar élet egyik legégetőbb, leggyötrőbb és legmegoldatlanabb rákfenéje. A tény és egyben követelmény azonban, hogy „végre rehabilitálni kell múltunkat, és újra kell fogalmaznunk az elmúlt több mint ezer esztendőt, különösen a 20. századi történelmet, annak érdekében, hogy helyesen lássuk a ma kihívásait is” – sajnos sokkal nehezebb feladat, mint elsőre hihetnénk.

Noha minden ellenkező látszat dacára nem vagyok történész, még ha idestova három évtizede legalább két tucat könyvben a magyar história elfeledett, galád módon elhazudott, fehér folttá változtatott történéseivel, embereivel-eseményeivel foglalkoztam is: tapasztalataim elkeserítők. Akár magát a helyzetet, akár a történészek tekintélyes részét, akár az úgynevezett tudomány nem egy és nem két megnyilvánulását veszem szemügyre.

Az idei évforduló kapcsán, a dicsőséges 1956-os forradalom és szabadságharcra emlékezve az október 25-i Kossuth téri mészárlás emlékhelyén lezajlott esemény kapcsán azt kellett olvasnom a tudósításban, hogy a békés, fegyvertelen tömegre leadott barbár sortűz áldozatainak száma máig bizonytalan, és az sem tudható, kik lőttek és ki(k)nek a parancsára. A nagy miniszterelnök, Tisza István hitvány meggyilkolásának százéves évfordulóján majdnem mindenhol az hangzott el, íródott le: nem tudni, kik gyilkolták meg Tiszát. És megjósolom, jövő tavasszal, a Tanácsköztársaságnak becézett 133 napos lidércnyomás évfordulójakor majd azt fogják hangoztatni szinte mindenütt: „nem bizonyítható”, hogy Károlyi Mihály átadta volna a hatalmat a bolsevikoknak, és a vörös gróf nem volt Kun Béláék szálláscsinálója, és nem, dehogyis volt az országvesztésben méltó cinkosuk és bűntársuk.

És a sort még lehetne folytatni.

Hogy ennyi históriamaszatoló honnan kerül elő: rejtély. Vagy majdnem az.

Kéri Edit még 2007-ben jelentette meg a Kik lőttek a Kossuth-téren ’56-ban? című könyvét. Ebben pontosan bizonyítja többek között Apró Antal és Földes László felelősségét. Kő András ezeken a hasábokon alig néhány napja idézte meg annak az ávós ezredesnek az alakját, aki minden valószínűség szerint kiadta a parancsot a Kossuth téri öldöklésre. Csere Péter 2013-ban az Unicus Műhely kiadásában megjelent, Gróf Tisza István meggyilkolása című könyvében pontosan, jogász-szemmel, egy profi oknyomozó precizitásával és egy krimiíró izgalmasságával mutatja be – igen részletesen – a Róheim-villában történteket, az elkövetők megnevezésével, sőt életútjuk pontos ismertetésével. (A könyvből Herminamező árnyai címmel az egyik legjobb magyar rendező, Zsigmond Dezső 2016-ban kiváló dokumentumfilmet is készített.) És bizony, elérhető a Népszava 1919. március 22-i száma is, amely közli a proklamációt, miszerint Károlyi Mihály átadja „Magyarország proletáriátusának” a hatalmat. (Mintha az a személyes tulajdona lett volna!)

És ez mind-mind nem számít. Mert jönnek a maszatolók – történészek is, szép számmal – és cáfolnak. És ismét jön az elbizonytalanítás, a ködösítés, a maszatolás. Mindannak az eltaknyolása, amit mások már kikutattak, mert az mind-mind nem igaz. Amatörizmus. Képzelgés. Összeesküvés-elmélet. Fércmunka. És hasonlók. Pech, hogy ezek az emberek – Kéri Edittől Csere Péterig és tovább – nem „szakemberek”. Nem történészek. És íme a következő rákfene: a maszatolók tudományos hozzáértés álarcában tetszelgő, önhitt, kirekesztő nagyképűsége, a szakmai fensőbbsége, a „tudományosság” köntösébe öltöztetett lekezelése és önmaguk mindenek fölé helyezése. És máris a kudarcterület okainál vagyunk. Annál, hogy ami a történelemoktatás terén – máig! – a magyarok országában folyik, az tragédia és kabaré egyszerre. Ebben a sorrendben. Ezért van, hogy fiataljaink úgynevezett felkészültsége és történelmi tájékozottsága olyan, amilyen. Ezért van, hogy ismeretanyaguk enyhén szólva szűkös volta mindenféle agymosásra kiválóan alkalmassá teszi őket. (Merthogy éppen ez a cél.) És ehhez asszisztált és részben asszisztál a magyar történésztársadalom jelentékeny része. A minden tiszteletet megérdemlő kivételek (Istennek hála, fiatalok is vannak köztük) sajnos, csak kivételek.

Úgy lehet pedig, a huszonnegyedik órában vagyunk. A maszatolás meg folyik tovább. Ha hagyjuk.

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom