Vélemény és vita
Másfél millió emberünk
Az 1867-es kiegyezéstől a trianoni tragédiáig tartó több mint fél évszázad máig is „aranykorként” él a magyarság történelmi emlékezetében
Az persze valóban nem tagadható, hogy ez a politikai, hatalmi egyezség stabil talapzatnak ígérkezett, és ez a stabilitás alkalmasnak látszott olyan társadalmi, gazdasági és kulturális teljesítmények létrejöttére, amelyek miatt joggal tartjuk fontos és pozitív korszaknak ezt az időszakot.
Mindaz, ami miatt a külföldi turista ma Budapestre jön, főként éppen ebben a fél évszázadban jött létre. Grandiózus középületeink, első helyen például a Parlament is, akkor születtek meg. A megszépítő emlékezés sem feledtetheti azonban, hogy egyúttal olyan, máig sem igazán feltárt, elképesztő erejű feszültségek is felerősödtek ebben a korszakban, amelyek aztán logikusan vezettek igen súlyos torzulásokhoz, és végső soron magához a trianoni tragédiához is.
Talán az egyik legsúlyosabb eleme ennek az átalakulási folyamatnak a hagyományos paraszti társadalom brutális szétrombolása, a profitra alapozódó nagyipari agrárvállalkozások létrejötte, és ennek nyomán hatalmas paraszti tömegek földönfutóvá válása. Ez a békésnek, már-már idillikusnak bemutatott korszak rendkívül súlyos konfliktusok időszaka volt, a politikai összecsapások halálos áldozatainak számaránya fajlagosan sokkal magasabb volt, mint az ebből a szempontból negatívabb megítélés alá eső, két világháború közötti korszakban. Ezek az igen súlyos feszültségek nyilvánultak meg abban a folyamatban is, amelyet József Attila úgy ír le: „Sok urunk nem volt rest, se kába, / birtokát óvni ellenünk, / s kitántorgott Amerikába / másfél millió emberünk.”
Ez a másfél millió ember valójában több mint kétmillió, a statisztikák szerint egész pontosan 2 015 238 fő volt az 1871 és 1921 közötti ötven év során. Volt olyan év, az 1885-ös, amikor az Amerikába kivándoroltak száma a kétszázezret is meghaladta. Mindez a modern kori Magyarország egyik legnagyobb és legsúlyosabb drámája, a veszteség felbecsülhetetlen. Mint ahogy persze felbecsülhetetlen, hogy mindezzel és ezenkívül a huszadik század során a még újabb több mint egymillió kivándorlóval a magyarság milyen módon és mértékben járult hozzá a közben világbirodalommá váló Amerikai Egyesült Államok anyagi és szellemi gazdagodásához.
Ez a korszak a felemelkedő Amerika történelmének talán legkritikusabb időszaka. A kiegyezéssel egy időben, az amerikai polgárháború befejeződésével hivatalosan is felszámolják a rabszolgaság intézményét. Máig is él az a hamis, sőt cinikusan hazug mítosz, hogy Észak számára a rabszolga-felszabadítás elsősorban erkölcsi kérdés volt, a szent emberi szabadságjogok védelme nem engedhette meg, hogy az „oly szabadságszerető” Amerika a rabság hona maradjon. Nos, természetesen szó sem volt semmiféle erkölcsi megfontolásról, Észak számára ez a kérdés is kizárólag a hatalmi és gazdasági előnyökről szólt. Pontosan tudták, és ez aztán fényesen igazolódott is, hogy a „felszabadított” rabszolgák azután már „szabad” bérrabszolgaként való alkalmazása magasabb profitot eredményezhet számukra.
S valóban, a „felszabadított” rabszolgákból lett ipari munkások reálbére csak 1917-ben, a szédítő iramú hadiipari konjunktúra nyomán meginduló reálbér-emelkedés után érte el újra azt a szintet, amelyet 1867 előtt a rabszolgáknak járó ellátmányként kaptak. Azonban az ennek nyomán nekilóduló hatalmas és tartós ipari növekedés, amit kíméletlen protekcionista védővámok védtek „illiberális” módon, olyan óriási volt, hogy a felszabadított rabszolgahad rövidesen elégtelennek bizonyult. És mivel az amerikai kontinensen nem volt számottevő egyéb munkaerő-tartalék, így megkezdődött a modern kori történelem legnagyobb munkaerő-toborzási kampánya, hatalmas tömegek Európából Amerikába szivattyúzása.
Hogy ez a kampány milyen is volt valójában, és Amerika mennyire is volt az „ígéret földje”, azt jól jelzi az az 1900-ból származó magyar belügyminiszteri körlevél, amelyben többek között a következőket is olvashatjuk:
„Tudvalevő, hogy külföldi vállalatok avégből, hogy a kivándorlók szállításából minél több anyagi hasznuk legyen, arra törekednek, hogy ügynökeik által minél több utast toborozzanak. Ezek azután haszonlesésből az amerikai állapotokat rózsás színekben festvén le, a tájékozatlan népet könnyen kivándorlásra csábítják. Tudva van a törvényhatóság előtt is, hogy az Észak-amerikai Egyesült Államok a bevándorlás tekintetében bizonyos korlátozásokat léptetett életbe. Azok, kik valamely munka teljesítésére előzetesen kötött szerződés vagy szóbeli egyezmény folytán vállalkoztak, továbbá a teljesen vagyontalanok, és akik bizonyos betegségben szenvednek, partra sem szállhatnak, hanem Európába visszaszállíttatnak. Az ily visszautasított egyének azután az elutazáskor még meglévő kevés vagyonukat is teljesen elköltve és a lelketlen ügynökök által is kifosztva, a legnagyobb nyomorban érkeznek vissza hazájukba”. Eddig az idézet, és talán nem kell különösebben dús fantázia annak az elképzeléséhez, hogy mindez milyen mérhetetlen, máig sem feltárt szenvedést zúdított a magyarságra. A „kitántorgott” kétmillió emberünk sorsának átfogó és pontos leírása máig is várat magára, pedig módfelett tanulságos lenne szembesülni azzal, hogy az egyes európai nemzetek miként is járultak hozzá a Brit Birodalom hanyatlása nyomán felemelkedő új világbirodalom máig tartó uralmához.
Mindaz, ami miatt a külföldi turista ma Budapestre jön, főként éppen ebben a fél évszázadban jött létre. Grandiózus középületeink, első helyen például a Parlament is, akkor születtek meg. A megszépítő emlékezés sem feledtetheti azonban, hogy egyúttal olyan, máig sem igazán feltárt, elképesztő erejű feszültségek is felerősödtek ebben a korszakban, amelyek aztán logikusan vezettek igen súlyos torzulásokhoz, és végső soron magához a trianoni tragédiához is.
Talán az egyik legsúlyosabb eleme ennek az átalakulási folyamatnak a hagyományos paraszti társadalom brutális szétrombolása, a profitra alapozódó nagyipari agrárvállalkozások létrejötte, és ennek nyomán hatalmas paraszti tömegek földönfutóvá válása. Ez a békésnek, már-már idillikusnak bemutatott korszak rendkívül súlyos konfliktusok időszaka volt, a politikai összecsapások halálos áldozatainak számaránya fajlagosan sokkal magasabb volt, mint az ebből a szempontból negatívabb megítélés alá eső, két világháború közötti korszakban. Ezek az igen súlyos feszültségek nyilvánultak meg abban a folyamatban is, amelyet József Attila úgy ír le: „Sok urunk nem volt rest, se kába, / birtokát óvni ellenünk, / s kitántorgott Amerikába / másfél millió emberünk.”
Ez a másfél millió ember valójában több mint kétmillió, a statisztikák szerint egész pontosan 2 015 238 fő volt az 1871 és 1921 közötti ötven év során. Volt olyan év, az 1885-ös, amikor az Amerikába kivándoroltak száma a kétszázezret is meghaladta. Mindez a modern kori Magyarország egyik legnagyobb és legsúlyosabb drámája, a veszteség felbecsülhetetlen. Mint ahogy persze felbecsülhetetlen, hogy mindezzel és ezenkívül a huszadik század során a még újabb több mint egymillió kivándorlóval a magyarság milyen módon és mértékben járult hozzá a közben világbirodalommá váló Amerikai Egyesült Államok anyagi és szellemi gazdagodásához.
Ez a korszak a felemelkedő Amerika történelmének talán legkritikusabb időszaka. A kiegyezéssel egy időben, az amerikai polgárháború befejeződésével hivatalosan is felszámolják a rabszolgaság intézményét. Máig is él az a hamis, sőt cinikusan hazug mítosz, hogy Észak számára a rabszolga-felszabadítás elsősorban erkölcsi kérdés volt, a szent emberi szabadságjogok védelme nem engedhette meg, hogy az „oly szabadságszerető” Amerika a rabság hona maradjon. Nos, természetesen szó sem volt semmiféle erkölcsi megfontolásról, Észak számára ez a kérdés is kizárólag a hatalmi és gazdasági előnyökről szólt. Pontosan tudták, és ez aztán fényesen igazolódott is, hogy a „felszabadított” rabszolgák azután már „szabad” bérrabszolgaként való alkalmazása magasabb profitot eredményezhet számukra.
S valóban, a „felszabadított” rabszolgákból lett ipari munkások reálbére csak 1917-ben, a szédítő iramú hadiipari konjunktúra nyomán meginduló reálbér-emelkedés után érte el újra azt a szintet, amelyet 1867 előtt a rabszolgáknak járó ellátmányként kaptak. Azonban az ennek nyomán nekilóduló hatalmas és tartós ipari növekedés, amit kíméletlen protekcionista védővámok védtek „illiberális” módon, olyan óriási volt, hogy a felszabadított rabszolgahad rövidesen elégtelennek bizonyult. És mivel az amerikai kontinensen nem volt számottevő egyéb munkaerő-tartalék, így megkezdődött a modern kori történelem legnagyobb munkaerő-toborzási kampánya, hatalmas tömegek Európából Amerikába szivattyúzása.
Hogy ez a kampány milyen is volt valójában, és Amerika mennyire is volt az „ígéret földje”, azt jól jelzi az az 1900-ból származó magyar belügyminiszteri körlevél, amelyben többek között a következőket is olvashatjuk:
„Tudvalevő, hogy külföldi vállalatok avégből, hogy a kivándorlók szállításából minél több anyagi hasznuk legyen, arra törekednek, hogy ügynökeik által minél több utast toborozzanak. Ezek azután haszonlesésből az amerikai állapotokat rózsás színekben festvén le, a tájékozatlan népet könnyen kivándorlásra csábítják. Tudva van a törvényhatóság előtt is, hogy az Észak-amerikai Egyesült Államok a bevándorlás tekintetében bizonyos korlátozásokat léptetett életbe. Azok, kik valamely munka teljesítésére előzetesen kötött szerződés vagy szóbeli egyezmény folytán vállalkoztak, továbbá a teljesen vagyontalanok, és akik bizonyos betegségben szenvednek, partra sem szállhatnak, hanem Európába visszaszállíttatnak. Az ily visszautasított egyének azután az elutazáskor még meglévő kevés vagyonukat is teljesen elköltve és a lelketlen ügynökök által is kifosztva, a legnagyobb nyomorban érkeznek vissza hazájukba”. Eddig az idézet, és talán nem kell különösebben dús fantázia annak az elképzeléséhez, hogy mindez milyen mérhetetlen, máig sem feltárt szenvedést zúdított a magyarságra. A „kitántorgott” kétmillió emberünk sorsának átfogó és pontos leírása máig is várat magára, pedig módfelett tanulságos lenne szembesülni azzal, hogy az egyes európai nemzetek miként is járultak hozzá a Brit Birodalom hanyatlása nyomán felemelkedő új világbirodalom máig tartó uralmához.