Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Másfél év, három év

Nehezen jutnak eszembe a szavak. Itt vannak a nyelvem hegyén, de amikor már szólnék, elbújnak valami áttetsző, üres katlan mélyén

Érzem, hogy ott vannak, látom is őket, mégsem jön ki hang a torkomon. Hallgatok. Napok óta visszahúz az ágy, majdhogynem alszom is napközben, amit soha nem tettem azelőtt. Ténfergek a lakásban. Napra pontosan három éve hagytam el a Baross utcai klinikát transzplantációm után. És napra pontosan másfél éve temettem el a feleségemet, harmincöt szerelmes, gyötrelmes, boldog év után.

Talán el kellett volna hallgatnom abban az izgatott percben, de az Ő tekintetében ma sem látok szemrehányást, viszont egyre több szomorúságot. Ezt eddig nem vettem észre. A szomorúságban valahogy benne van a félelem. Már elég régóta tudom, hogy úgy lesz minden „Ahogy rendeltetett”. Most már talán azt is értem: „Legyen meg a Te akaratod!” Az előbbi címmel tíz évvel ezelőtt megjelent regényem hátoldalán szerepel ez a mondat: „Hencegőn egyszerűnek tűnt a jövő, s mégis összeomlott minden: élet, rendszer, szerelem, de megmaradt az ország, s az ember is, hogy tökéletesedjen és szabadabb legyen, ahogy rendeltetett. Így lesz ez minden Halál után: sok szomorúság és sok öröm, új Élet, mely adatott az új embereknek. S már nem is fontos, éltem-e én?”

Három éve kevésbé hittem el az én új Életemet, mint a szerelmem lehetséges Halálát. Pedig már hat éve viaskodott halált hozó melanoma ördöggel és a testében szerterebbenő áttéteivel. A halál veszett, gyilkos szolgáival. Már régen nem hencegtem akkor, de a hitem nem ingott meg. Nem magamban hittem, Őbenne. Mégsem mondhatom, hogy váratlanul ért az összeomlás. Kimondani nem mertem, gondolni sem rá. Minden gondolatnak, kimondott szónak mágikus erőt tulajdonítottam, talán ezért voltam szűkszavú, s ma már vagyok hallgatag is. De a rettenetet szívembe átnyilallóan éreztem. Éreztem a „Legyen meg a Te akaratod!” igaz-ságát. S most újra „háromévesen” magamra nézve is teljesen elfogadom ezt a szédületes szelídséget. Sőt, vágyom rá. Ennek a gyönyörű akaratnak a feltétlen elfogadása másvalaki evilági búcsújakor olyan belső kapcsolatot feltételez, ami egyszeri és megismételhetetlen. Nem dogma, nem követelmény, nem lemondás. Dehogy! Épp ellenkezőleg: olyan mély emberi kapcsolat, ami csak kivételes állapotokban jöhet létre. Szerelem–Isten–Halál misztikus távlatában. A behunyt szemű örökkévalóságban. Ezért nem vagyok egyedül, mert szeretni tudtam és tudok. Így az Istent is megértem s a Halált is. Lám, megint hencegek. De mégis csak van ilyen misztikus távlat! Létezik az Anya–Isten–Halál csitító vonzásban is. És bizonyosan sok más, mély kapcsolatban. A megnyugvás feltétele, hogy a felső akarattól ne csak a csodát várjuk, de az elmúlást is. Merthogy az is csoda.

Az idézethez visszatérve: az ország tényleg megmaradt, de hogy az emberek tökéletesedtek-e, vagy szabadabbak lettek-e, az már kétséges. Ítélje meg mindenki maga. Mindenesetre az egy főre jutó „tökéletes” emberből valószínűleg Magyarországon van a legtöbb. Ők a mindent mindenkinél jobban tudók, a mindenhez értők, a másfajta véleményt elviselni képtelen, mindig nagyon ideges emberek. Hiszen ők tudják az egyetlen igazságot, és az nem érvényesül mindig. Hogy honnan tudják? Hát csak úgy tudják, így születtek. Ők a mindenkinek panaszkodók, a mindjárt embert is ölők, a sem embert, sem Istent nem ismerők. Ők egyre tökéletesednek, s azt hiszik, hogy egyre szabadabbak is. Hazudhatnak, gyűlölhetnek, törhetnek, zúzhatnak, megtagadhatják a népakaratot, törvényt, hazát, szabályt, múltat, nemzetet, s ha úgy tetszik, még a nemüket is. Minden reggel így ébrednek, de csak a tükörbe néznek. A valóság már régen nem érdekli őket, örülni nem tudnak semminek. Tükör egy belterjes tüntetés is, egy megkomponált televíziós beszélgetés, egy megrendelt, gyalázkodó újságcikk is. De ki tudja elviselni, hogy állandóan a tükörbe nézzen? Ettől érzik magukat annyira frusztráltnak: pedig magukat zárták ketrecbe, s abból a börtönből a legnehezebb kiszabadulni, amelyet lelkükben építettek fel. Előbb-utóbb össze fogják törni a tükröt, amelyben saját eltorzult arcukat látják. Sajnos a szerterepülő szilánkok meg fognak sebezni másokat is.

Tökéletesedni én nem tudtam, szabadabbnak sem érzem magam. Szabaddá tett a szerelmem szenvedéseinek bevégeztetése, de a bennem élő gyötrő hiány, a veszteség legalább ilyen erős. Megszabadultam viszont a gépektől, amelyek életben tartottak oly sok éven át. Annyi mindent akartam csinálni, s csak a töredéke sikerült, de ez a hiányérzet – bár néha nyomasztó – mégis csak semmiség ahhoz képest, hogy másnaponta több mint négy órán át az ember vére elhagyja a testét, és egy gép szűrőin át tér vissza belé. Szeretettel és összeszoruló szívvel gondolok testvéreimre, akik több ezren most, ebben a pillanatban is dialíziskezelésen vannak. Hálával és köszönettel azokra a tudósokra, orvosokra, nővérekre – és persze az egész közösségre, nemzetre –, akik segítettek túlélni az elmúlt huszonhárom évet. De ez nem sikerülhetett volna, ha nem áll mellettem, aki küzdött értem, aki hazavárt, és akivel úgy hittük, együtt megyünk, amíg kihűl majd a Nap. Imádkozott is értem csodát várva: „Legyen meg a Te akaratod!”

Három éve kaptam egy új esélyt, bizonyosan az utolsót. Hazafelé a klinikáról én akartam vezetni, de Anna lányom nem engedte. Nem vitatkoztam. Másnap mámorosan autóztam a városban. Elmentem a Vízivárosba, a Pajtás étterembe ebédelni. Azért, mert ide jártunk a hetvenes évek elején a barátaimmal iskola után. Kamaszok, tele fantasztikus tervekkel az életre. Felidéztem Gyuszi, Bogi, Ági és Judit boldog, szép, fiatal arcát. Aztán megittam egy sört a Római-parton, elmerengve azokról a tervekről, amelyekből kevés valósult meg, de mégis élet lett belőlük. Kimentem a békásmegyeri piacra. Megszólítottak: „Károly, jól van?” Zavartan feleltem, mint mindig erre a kérdésre. „Mindennap imádkoztunk magáért” – mondta a kedves hölgy a paradicsom- és uborkahegyek között.

Másfél éve vettünk búcsút egy csodálatos, tisztaságában visszhangos földi élettől. Azóta sokféle szomorúság kísért. Próbáltam leplezni. Örömök is kinyíltak. Leginkább az új életek felsarjadása. Unokáim eszmélkedése. S már a pocakban fészkelődő új élet is! Felnőtt lányaim eltérő ívű merészsége. Bánt, hogy ezekben már nem tudok teljes odaadással, felszabadultsággal részt venni. Kevés az a pillanat, amikor nem jut eszembe a mi kettőnk boldogsága és szenvedése. Nem hiszem, hogy az idő ezen változtathat. Babákkal kedves órák, katedrán jó pillanatok, egy szellemes eszmefuttatás könyvben vagy asztalnál. Mostanában egy hűs szellő, rácsodálkozás a város és a természet gyönyörűségeire. Egy szép emberi sors, a zene, a tehetség meghat. Most már úgy mondatnám – tíz éve még, azt hiszem, egy kicsit csaltam –, hogy nem is fontos, élek-e én? Nehezen jutnak eszembe a szavak. Kételkedni már végképp nincs időm, se kétségbeesni. Másfél év, három év. Mosolyogva nézem, hogy az egymást ölelő Élet és Halál az árnyak csarnokában mennyire hasonlít mihozzánk.

(Időközben a Pajtást bezárták.)

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom