Mark Retyunyin síremléke

Amikor pár éve mind sűrűbben kezdték emlegetni ezt a számot, úgy is mint a világkommunizmus összes áldozatának vélhető összességét: körülbelül úgy éreztem magam, mintha a kvantummechanika részletkérdéseit kezdték volna taglalni. A felfoghatatlannal nem tudunk mit kezdeni. Egy, egyetlenegy ember meggyilkolásával annál többet. És a poklok, az emberirtó gépezetek, a haláltáborok valóságával talán akkor a legtöbbet – ha a lehetetlent lebírókat nézzük. Ha a legirtózatosabbal szembeszegülőket vesszük szemügyre. Mert ők a mesebeli bátrak bátrainak valós megfelelői. Ha vannak emberfölötti emberek – hát ők azok. Ők voltak.

Az északi sarkkörön mintegy 150 kilométerrel túl fekvő Vorkuta lágerkomplexumának egyik fakitermelő táborában a Gulag-szigetcsoport horror-históriájának legelső és egyik legnagyobb fegyveres lázadása tör ki 1942 januárjában egy 33 esztendős, tíz évre ítélt, akkoriban már vezető beosztásban robotoló férfiú, bizonyos Mark Retyunyin vezetésével. Az éppen a szombati fürdőbe bevonuló őrségre rázárják a fürdő ajtaját, a maradék őrséget lefegyverezik – tizenkét géppisztolyt és négy revolvert zsákmányolnak –, ruhákat osztanak a hozzájuk csatlakozóknak és késő délután a közeli Uszty-Usza városba vonulnak, megtámadják és elfoglalják a postahivatalt és a városi börtönt – megszakítják az összeköttetést a külvilággal és erősítést kérnek és kapnak a raboktól. A hatóságoknak mégis sikerül segítséget szerezniük: kitör a harc, a lázadók előbb súlyos veszteségeket szenvednek, maradékuk egy rénszarvastelep közelében, egy vadászlakban talál menedéket – még mindig vannak vagy harmincan. Itt éri őket a végső támadás – amikor bezárul körülöttük a gyűrű, Retyunyin több társával főbe lövi magát. Az NKVD egyenként vadássza le a többieket, később lecsapnak az együttműködőkre, a segítőkre is – az utolsó negyvenkilencet 1942 augusztusában végzik ki. Egyetlen ember, Afanaszij Jaskin marad életben – hírmondónak.

A történet – dióhéjban – ennyi.

Még a hetvenes években jelent meg – nem akármekkora szenzációként – a kiváló szerb–magyar–zsidó író, a Párizsban 1989-ben elhunyt Danilo Kis legnagyobb műve, a Borisz Davidovics síremléke. (Alcíme: Hét fejezet egy közös történetből.) Kivétel nélkül Gulag-történetek, ha lázadásról nincs is szó bennük. Én most, a kommunizmus áldozatainak emléknapjára megváltoztatnám a címet: Mark Retyunyin síremléke. Amely a szinte mesebeli, emberfölötti bátorság emlékműve egyben. Az áldozatokra, arra a felfoghatatlan százmillióra szoktak emlékezni ilyenkor – én most az Örök Ellenállóra emlékezem. A harcosra, a lázadóra, a felkelőre. A lehetetlent megkísértő emberi nagyságra. A lélek és a test rettenthetetlenségére.