Márciusi szerencse

Fiatalabb koromban ilyenkor mindig zavarba jöttem, mert minden kérdést komolyan vettem. És mit lehet válaszolni egy ilyen kérdésre? Honnan tudhattam volna? Később másfajta kérdésekkel gyötörtek: hogy vagy? És én megint válaszolni akartam! De hogyan is vagyok? Talán jól, talán nem. Talán élet, talán már halál. Sokáig tartott, amíg rájöttem, hogy ezeknek a kérdéseknek nincs értelmük. Csak formaságok. Az angolban ezt tökélyre fejlesztették: how do you do? Talán ezért sem tudtam soha megérteni az angolszász mentalitást. A leggyakrabban elhangzó kérdésre nem várnak választ. A költői és szónoki kérdéseket sem szeretem, amelyek között nagyon kevesen tudnak különbséget tenni. Már tudom, hogy ennek az idegenkedésnek alapja, hogy minden kimondott szót, minden leírt mondatot, minden választ az újonnan érkező vehemenciájával akartam megfogalmazni. Úgy éreztem, egész lényemmel, egyéniségemmel, sorsommal felelek értük. Még az utókornak is elszámolással tartozom. A hitelesség ezen áll vagy bukik. S hitelesség nélkül csak a hazugság marad. Meglehet a hazugság hatásosabb, kifizetődőbb, vonzóbb is, de a végén mégiscsak lelepleződik. Szóval, nemrég tízezredszer megint megkérdezték: és tényleg szerencsés?

Összerezzentem. Jó két évtizede már könnyen átsiklottam ezen az inzultuson – határozott igennel felelve –, de most valahogy megint elbizonytalanodtam. Gépiesen feleltem, de nem néztem a bárgyú tekintetbe. Szégyelltem magam. Azt hittem, ennek már vége, de aztán ez az ostoba kérdés órákra rátelepedett a szívemre. Mert titokban és őszintén mégiscsak válaszolnom kellett. Válaszolni akartam.

Vajon tettem valamit a szeren­cséért? Küzdöttem érte? Nem a vakszerencséről beszélek, mert abban alig hittem. Lottót vettem ugyan néha, régebben totóztunk is (de ezt akkor komoly intellektuális teljesítménynek éreztük), a lóversenyt soha nem tartottam a szerencse dolgának, de a pókert, sőt a huszonegyet sem. „Zsebemben két ásszal…” Sokszor olyasmit éreztem, hogy a szeren­cséért lehet tenni is valamit, kivívni Fortuna istenasszony kegyeit, méghozzá erénnyel, munkával, bátorsággal. A kockáztatástól viszont óvakodtam, mégis többször megtettem. Nem lehet úgy leélni egy életet, hogy ne kockáztasson az ember.

És tényleg szerencsés? Hm. Hát igen. Küzdöttem a betegség ellen, és fel is adtam volna már sokszor az elmúlt huszonhárom év alatt, de mégsem. Nagyon sokan vagyunk így. Nekünk, ha egy nyikhaj az aluljáróban vagy a televízióban azt mondja, hogy összeomlott a magyar egészségügy, vagy hogy szándékosan hagyják meghalni a betegeket, az nem játék a szavakkal. Nem politika, nem ambíció. Tudom hány százezren küzdenek különböző betegségekkel ma Magyarországon, és tudom, milyen heroikus küzdelmet vívnak orvosok, nővérek, családtagok és maguk a betegek az életért.

Nagy karrierről álmodnak a világmegváltóként tetszelgők, akiknek a magyar olimpiai pályázatról az jutott eszükbe, hogy a kórházakban nincs szappan. Nem is ez a baj, hiszen nem is erről van szó. Ők még sosem voltak kórházban, maradjon is így. Mert aki járt már ott, tudja, hogy ez nem igaz, s különben is, a fogkeféjét, tisztálkodási szereit és evőeszközét az ember, ha teheti, maga viszi. Nekem most is össze van készítve.

Küzdöttem sikerért is. A siker tényleg szerencse dolga, de én mindvégig hittem a tehetségben. Ma is hiszek. A tehetség érvényesülésében. Sok tehetséget láttam érvényesülni, de sokat láttam elkallódni is. Nem ez a baj. Ez is így volt mindig. A baj az, hogy mintha a tehetségek röptét valami láthatatlan lidércpók szőtte háló akadályozná. Kényszersikerek idejét éljük. Van, ami kényszerből sikeres. Ez az emberi szellem béklyóba szorításának egyik leghatékonyabb eszköze. Minden terror-cenzúránál és öncenzúránál is hatékonyabb. Mert teljesen bekerít. A kényszersiker része a témaválasztás, a megfelelés a siker- és pénzosztók elvárásának. A politikában kisebb a kockázat. A művészetben annál nagyobb, mert ott a rettenetes rosta. Kihull-e, fenn­akad-e? A jobbak sem mindig érzékelték a szakadékon túli bűvöletet: az utókort! Burzsujbőrbe kötni vágytak Marxot! Elnéző az utókor. Megéri-e tehetségesnek lenni? Megéri-e sikeresnek lenni? Ritkán esik egybe. Ady legszomorúbb dacos verse a sikerről fennmarad, amíg a magyar nyelvet értik, s ha már nem, minek is.

Tényleg szerencsés? Már tudom. Megéreztem a völgyben megülő köd felett rikoltó napsütésben a Pannonhalmi Apátság falainál. A legszebb küzdelem ezen a világon az életért folyik. Márciusi napsütésben a szerencse is közelinek tűnik, az élet is, az Isten is. És a szerelem is. Ez az egyetlen érzés, amit nem lehet hamisítani. Mímelni talán, hazudni is, de még senki nem kerülhette el a lelepleződést. S talán ez nem is küzdelem. Sőt: biztosan nem az. Csak adomány, s a legnagyobb szerencse egy ember életében, ha nem illan el a hanyatt dőlő fű zizzenésével. Megmarad mindvégig. Halál után is.

A szerelemben benne van a hit és a remény is. Ez az emberi érzés áll legközelebb a Teremtőhöz. Szerelemből, hitből, reményből szeretet, gyermek, család, közösség, nemzet, ima születik. Nem adják könnyen. Nekem jutott mindenből. Azt akarom, hogy így legyen családommal, szeretteimmel, folyton torlaszok előtt álló nemzetemmel is. Kísértő kevélység, hogy tehetek valamit. Fájdalmat, bántást, hiányt, szerelem után szeretni vágyást is kaptam érte. S a legszörnyűbb terhet, az utolsó szívdobbanást. Vajon hallom majd? Felismerem-e a pillanatot? Ha igen, tényleg elmondhatom, majd valahol, valamikor: a ködös hónapok után március és a szerencse kísért.