Manchester, England, England

Most egy jó darabig Manchesterről (is) fog beszélni mindenki, miként – lassan megszokjuk – egy darabig Párizsról, Stockholmról vagy Nizzáról. Holott – Angliáról kellene. Legalább annyira, sőt jobban, mint az immáron hatvan százalék fölötti bevándorolttal bíró Marseille Franciaországáról vagy a félig-meddig második Törökországgá vált Németországról, netán a politikai idiotizmus egyik új keletű csúcsállamáról, Svédországról. (Hogy Brüsszelt és Belgiumot, Hollandiát vagy a haladó emberiséget Junckerrel megajándékozó Luxemburgot ne is említsem.)

Anglia, be kell valljam, réges-régóta szívügyem. Kezdődött a Beatlesszel, persze, de egy hatalmas, varázslatos kultúrával és a szívesen tanult nyelvvel folytatódott, jöttek az új és még újabb személyes tapasztalatok és a kikristályosodó vélemény: mindent összevéve, az indiánok után, könnyen lehet, emberi fajtánk második legnemesebb, morális-szellemi értelemben is egyik legfigyelemreméltóbb népessége él a brit szigeteken, főleg ami az emberi minőség bizonyos, olyan erkölcsi kritériumait illeti, mint megbízhatóság, barátság, hűség, jellemszilárdság, önfegyelem. Meglehet, sokaknak éppen ez a baja Angliával. Kicsit más ez a föld, mint Nyugat-Európa. Sziget, de annak egészen mély többletértelmében.

Az olyan, sok tekintetben idejétmúlt fogalmak és erkölcsi kategóriák, mint a fentiek – megfejelve a feltétlen, szinte mindenek fölötti hagyománytisztelettel, szinte kínálják magukat a züllesztésre, a tradíciók elképesz­tően erős-szívós kultusza, úgy is mint szemlélet és norma, jóformán abszolút ziccer a szétrothasztásra, a bomlasztásra, a megsemmisítésre. Jól emlékszem, milyen döbbenetes volt a hetvenes évek közepén egy jó hónapon át Londonban azt a „leggyagyibb” Amerikát látni és megtapasztalni, azzal találkozni lépten-nyomon, amit később idehaza Fekete Gyula bátyánk teljes joggal kultúrmocsoknak nevezett. Ez éppúgy nem volt véletlen, mint a Magyarország ellen 2010 óta folyamatos nyugati médiahajsza, annak minden velejárójával együtt. Züllesztették, rombolták, teletelepítették Angliát (is), Harold Wilson alatt éppúgy, mint Thatcher alatt, Blair miniszterelnöksége idején ugyanúgy, mint (most a Brexit miatt éppen aktuális áldozattá vált) Theresa May korában. Hogy Nyugat-Európában máshol is ez történt? Igen, de ott enyhén szólva kissé más volt az „alapanyag”.

„Ez a templom nem túl érdekes. Jó, ha háromszáz éves” – ez a tipikusnál is tipikusabb, elképesztően jellemző, annyi mindent eláruló mondatocska csakis Dover fehér szikláin túl születhetett meg. Angliában természetes, hogy ami ősi, ami nagyon mélyen nemzeti, ami igazán, tősgyökeresen angol, az a létező legtöbb, ami a közösségé lehet – a legnagyobb érték és a legnagyobb megbecsültségnek örvendő jelenség. Így – volt. Amikor a londoni egyetem idős professzora mélyen átélt, mintegy önmaga elé mormogott szomorúsággal azt mondta valamikor 1975 májusában: „Anglia hanyatlik” – erre gondolt, ma már tudom.

A manchesteri merénylet pedig, akárcsak a Párizsra, Brüsszelre, a német nagyvárosokra  vagy éppen Marseille-re mindinkább, egyre kísértetiesebben hasonlító London – az én kedves, drága Londonom – képe: ugyanannak a botnak a másik vége. Az alattomos hódítás, a settenkedő bekebelezés megfélemlítésre és aljasságra egyaránt alapozó husángjának vége. És kezdete is egyben.

Manchester, England, England – a Hair világhírű dala úgy folytatódik: „across the Atlantic sea”, át az Atlanti-óceánon.

Hát igen, ott, arrafelé volna a megoldás, tetszik vagy sem.

Mi, közép-európaiak mostanság újra legjobb és legszebb arcunkat kezdjük mutatni a világnak, akárcsak Magyarország azon a varázslatos ’56-os őszön. Ám azt is tudjuk, hogy csak magunkban – még együtt sem – nem  vagyunk, nem lehetünk elegendők. És ha könnyes szemünket most Manchester (England, England) irányába vetjük is, amarra, túl az Atlantikán Trumpéknak kéne lépniük, most már tényleg. Mert az utolsó óra közeleg, és állítólag ők is azt vallják, ami a Hair-dalban is benne van: I believe in God, hiszek Istenben.