Mai alkimisták

Akik már belefásultak a tavaly karácsony előtt sokadszorra fellángolt gendervitába, azok számára unatkozó pszichológusok és pszichológushallgatók egy csoportja január 10-i keltezéssel írt egy állásfoglalást Bagdy Emőke professzor asszony ellen. A nyílt levél olvastán először is felvetődhet bennünk, vajon tényleg jó ötlet volt-e a boltok vasárnapi zárva tartása, vagy ha már vásárolni nem mehetnek, miért nem tudják lekötni magukat hétvégén ezek a nyilván remek szakemberek valamilyen ügyeleti munkával, ahelyett, hogy egy igazán széles körben elismert kollégájukra támadnának?

Az arcuk meglehetősen nagy, elöljáróban mindjárt le is szögezik, hogy céljuk „nem csupán a véleménynyilvánítás, hanem kifejezetten a pszichológia által képviselt megalapozott tudás világos és hiteles közvetítése”. Ebből következik, hogy a genderidentitás-elméletet bíráló professzor asszony szerintük nem rendelkezik megalapozott tudással, amit hitelesen közvetíthetne. Az elvárható megalapozott és hiteles érvek helyett ezután hosszas fejtegetés következik, természetesen Kövér László és Kovács Ákos emlegetésével. Ne térjünk ki újra arra, mit mondott valójában a két közéleti személyiség, és aztán hogyan idézték, illetve magyarázták félre szavaikat. Nem lényegtelen viszont, hogyan fogalmaz most a pszichológuscsapat Kövérrel kapcsolatban: a nő világban elfoglalt helye „az ő értelmezésében csupán egy meglehetősen szűk dimenziót, a családot foglalja magába”.

Itt igazából be is fejezhetnénk az iromány olvasását, hiszen miféle „lélekgyógyász” az, aki szerint a család egy szűk dimenzió? Szűklátókörű. Lehet vitatkozni a női és férfiszerepekről, egyenjogúságról, munkamegosztásról, gyermeknevelésről napestig, de egyszerűen ostobaság annak tagadása, hogy a családi élet a kihívások, kalandok, lehetőségek felülmúlhatatlan tárháza. Mindennapi kihívás az alkalmazkodásban, egymás elfogadásában és segítésében. Kaland a gondok megoldásában, az örömszerzésben, az együvé tartozás megélésében. Lehetőség az önfejlesztésre és – bizony! – az önmegvalósításra. Hogy mindez lelkileg szűk dimenzió lenne? Ugyan már! Felkopna az álla annak a pszichológusnak, aki kihagyná praxisából ezt a dimenziót, ugyan ki fordulna bizalommal egy olyan „szakemberhez”, aki kézlegyintéssel intézi el a családot?

A Bagdy-ellenesek szerint mindenki, aki nem úgy gondolkodik, mint ők, az „egy tudományos diszciplínával szemben” foglal állást, mivel „a gendertudományokra, ahogy az elnevezésben is szerepel, tudományokként kell tekintenünk, melyeket kizárólag az aktuális tudományos kritériumok mentén értékelhetünk, bírálhatunk, nem pedig aktuálpolitikai szempontok mentén”. Arra, hogy valaki miért száll be egy aktuálpolitikai vitába a szakmaiság felsőbbrendűségébe öltözve, kár szót pazarolni, azonban a gendertudósokkal kapcsolatban ne feledjük: sok „tudós” ténykedése még nem feltétlenül igazi tudomány, emlékezzünk például az alkimistákra. Férfiból nőt és nőből férfit „csinálni” – ez pedig még makrogazdaságilag sem éri meg, szemben az aranycsinálással.

A pszichológuscsoport páciensei érdekeire hivatkozva védi a genderidentitás-elméletet, hangsúlyozva: „ezek a szerepek, orientációk és identitások (mint nő, férfi, anya stb. – a szerk.) nem lehetnek másokhoz képest elsődlegesek, illetve fölérendeltek”, mivel vannak, akik „az irántuk támasztott előítéletek, társadalmi kitaszítottság, a vélt normálistól való eltérés miatt küzdenek önértékelési problémákkal, depresszióval, vagy számolnak be bűntudatról, szégyenről, esetleg az elutasításból fakadó jogos haragjukról”.

Bagdy Emőke professzor asszony természetesen nem állította, hogy egy anya fölérendelt egy olyan nőhöz képest, akinek nincs gyermeke. Csak azt mondta, hogy „a nő nembeli beteljesülése az anyaság”. Az anyaság csodájáról pedig rajta kívül már igen sokan beszéltek a történelemben, pszichológusok során kívül írók, költők is, százak és ezrek. A másságuk miatt kitaszítottságot érző páciensek problémájának megoldásához ezeknek a hangoknak el kellene hallgatniuk? Az állásfoglalásocskát kiadó pszichológusoknak nem akadt jobb ötletük? Az általuk generálni kívánt, hangsúlyosan „szakmai” vita előre borítékolhatóan a társadalom befogadókészségéről, illetve annak hiányáról fog szólni, vagyis aktuálpolitikáról. Pedig ahhoz kellene eszközöket találniuk, hogy pácienseik lelkét gyógyítsák, depressziójukat kezeljék, és önmaguk elfogadásához vezessék őket. Ám úgy látszik, számukra könnyebb a többségi társadalmat és kollégájukat hibáztatni. Gendertudósok? Dehogy. Csak alkimisták.