Vélemény és vita
Magyar jellem, magyar lélek
Kezdetben vala Széchenyi és az általa meghatározott öt nagy nemzeti jellemhiba
Kezdetben vala Széchenyi és az általa meghatározott öt nagy nemzeti jellemhiba: a széthúzás, az irigység, a szalmaláng-lelkesedés, a hiúság és „a közügyek iránti restség”, amiket Szekfű oly szépen sorra vesz a Három nemzedékben. Azután a nagy összefoglaló gyűjtemények, a Mi a magyar most? (1937), a Mi a magyar? (1939) – és ír Babits a magyar jellemről és jő Prohászka Lajos és A vándor és a bujdosó –, az utóbbi ímhol „a” magyar, és már el is érkezünk Illyés Gyuláig. Illyés óta kultúránkban nem volt olyan vállalkozás, amely átfogó igénnyel megkísérelte feltérképezni: Hol tart ma a magyarság, milyenek vagyunk/lettünk, s ami a legfontosabb: eme alapos, józan és szeretetteljesen tárgyilagos diagnosztizálás után mi lehet, mik lehetnek vajon a lehetséges terápiák?
Hogy most miért nem írásban született meg ez a döbbenetes, ugyanakkor heroikusan szép és elgondolkodtatóan okos kísérlet, az talán a 20. század művészetének, a filmnek és magyar eredményeinek tudható be. Talán annak, hogy a film titokzatos vadházasságban találkozott másik nagy és nem kevésbé titkos szellemi fegyverünk, a lélekbúvárlat terén elért nem egy kiemelkedő teljesítményünkkel. Bár végtére is nem ez az igazán lényeges. A lényeges az a két és fél óra, amely az Ön-tér-kép címet viseli, és amely alighanem újabb mérföldkő a magyar jellem- és lélekvizsgálat, vagy ha úgy teszik, a korszerű nemzetkarakterológia és a jövendő nemzetstratégia terepein.
Jelenczki István korunkban az a magyar filmkészítő, aki nemcsak a legkiválóbb dokumentaristák közé tartozik, de ő az, aki mélységével és empátiájával nagyjából azt és úgy hitet el velünk a megértendő valóságból, amit akar. Most Zseni Annamária pszichiáter elmélyült, hatalmas munkájának filmre vitelével mélylélektani tesztsorozattal vizsgálta a magyar nemzet jelenét meghatározó lélekrészecskék mineműségét és egymáshoz való viszonyát, a nemzet pozitív érzelmeitől a szakralitásig, a nemzet fájdalmaitól az önazonosság kérdéseiig, a múlthoz fűződő, feldolgozatlan érzelmek világától a nemzeten kívüli tényezőkig és tovább. Az életerő, a kollektív lelkiismeret, a cselekvést indukáló indulati elemek, az egyetemes szereteteszmény, a rendet biztosító stabilitás – egytől egyig az előbb felsorolt lélekrészekkel folyamatos kapcsolatban álló, alapvető és meghatározó jelentőségű tényezők, amelyek együttesen alkotják a magyarság jelenkori tudati-lelki állapotának diagnosztikai összetevőit.
Amennyire meggyőző a helyzetjelentés, legalább annyira sötéten tárgyilagos és felemelően, hitelesen reményt is nyújtó. Emberi viszonylatokon keresztül mutatja fel, mennyire meghatározó például a szakrális elem tudomásulvétele és „bekalkulálása” és a Renddel megtámasztott, életerős nemzeti lét, miközben az önazonosság-tudat már-már körön kívülre szorul, a nemzeten kívüli tényezők pedig szinte mindig, mindenhol jelen vannak… A kibomló kép egyszerre hasonlít Dalí látomásainak kísértetalakjaira és Leonardo fenségére: pontosan azt tárja fel, hogy nemzetünk mai és közelmúltbéli lelki kondíciója és a történeti-morális „környülállások” között mily szerves, szoros és meghatározó kapcsolat van, mennyire függ a nemzeti szomorúság, gyász, félelem vagy éppen (indokolt vagy indokolatlan) bűntudat az életerő mennyiségétől, a szakralitás tudomásulvételétől vagy éppen az életkereteket és -szabályokat biztosító alapminta, a rend meglététől az egyéni és a közös magatartásformákban.
Ön-tér-kép: mint tudjuk, a térkép és a táj nem azonos. Igenis kell olykor, hogy térkép legyen a táj. Saját belső tájékunk mindenképpen: csakis feltérképezett-elemzett nemzeti terek képe a hiteles, a valódi. A cselekvésre késztető. És mivel Jelenczki nagyon is érthető – óvatos optimizmussal tegyük hozzá – némileg, úgy-ahogy az utóbbi néhány évben már megindult magyar közösségi folyamatokra, társadalmi-politikai történésekre-tendenciákra is asszociálható módon kínálja a gyógyító terápiát, a szó szoros értelmében életmentő megoldást: csak észre kell venni. És cselekedni. Hogy a sírt, hol nemzet süllyed el, s amit népek vesznek körül (de nem szemükben ülő gyászkönnyel, hanem mohó kárörömmel; mit és mennyit kaphatnak még a koncból) – hogy azt a sírt végképp elfeledhessük.
Hogy most miért nem írásban született meg ez a döbbenetes, ugyanakkor heroikusan szép és elgondolkodtatóan okos kísérlet, az talán a 20. század művészetének, a filmnek és magyar eredményeinek tudható be. Talán annak, hogy a film titokzatos vadházasságban találkozott másik nagy és nem kevésbé titkos szellemi fegyverünk, a lélekbúvárlat terén elért nem egy kiemelkedő teljesítményünkkel. Bár végtére is nem ez az igazán lényeges. A lényeges az a két és fél óra, amely az Ön-tér-kép címet viseli, és amely alighanem újabb mérföldkő a magyar jellem- és lélekvizsgálat, vagy ha úgy teszik, a korszerű nemzetkarakterológia és a jövendő nemzetstratégia terepein.
Jelenczki István korunkban az a magyar filmkészítő, aki nemcsak a legkiválóbb dokumentaristák közé tartozik, de ő az, aki mélységével és empátiájával nagyjából azt és úgy hitet el velünk a megértendő valóságból, amit akar. Most Zseni Annamária pszichiáter elmélyült, hatalmas munkájának filmre vitelével mélylélektani tesztsorozattal vizsgálta a magyar nemzet jelenét meghatározó lélekrészecskék mineműségét és egymáshoz való viszonyát, a nemzet pozitív érzelmeitől a szakralitásig, a nemzet fájdalmaitól az önazonosság kérdéseiig, a múlthoz fűződő, feldolgozatlan érzelmek világától a nemzeten kívüli tényezőkig és tovább. Az életerő, a kollektív lelkiismeret, a cselekvést indukáló indulati elemek, az egyetemes szereteteszmény, a rendet biztosító stabilitás – egytől egyig az előbb felsorolt lélekrészekkel folyamatos kapcsolatban álló, alapvető és meghatározó jelentőségű tényezők, amelyek együttesen alkotják a magyarság jelenkori tudati-lelki állapotának diagnosztikai összetevőit.
Amennyire meggyőző a helyzetjelentés, legalább annyira sötéten tárgyilagos és felemelően, hitelesen reményt is nyújtó. Emberi viszonylatokon keresztül mutatja fel, mennyire meghatározó például a szakrális elem tudomásulvétele és „bekalkulálása” és a Renddel megtámasztott, életerős nemzeti lét, miközben az önazonosság-tudat már-már körön kívülre szorul, a nemzeten kívüli tényezők pedig szinte mindig, mindenhol jelen vannak… A kibomló kép egyszerre hasonlít Dalí látomásainak kísértetalakjaira és Leonardo fenségére: pontosan azt tárja fel, hogy nemzetünk mai és közelmúltbéli lelki kondíciója és a történeti-morális „környülállások” között mily szerves, szoros és meghatározó kapcsolat van, mennyire függ a nemzeti szomorúság, gyász, félelem vagy éppen (indokolt vagy indokolatlan) bűntudat az életerő mennyiségétől, a szakralitás tudomásulvételétől vagy éppen az életkereteket és -szabályokat biztosító alapminta, a rend meglététől az egyéni és a közös magatartásformákban.
Ön-tér-kép: mint tudjuk, a térkép és a táj nem azonos. Igenis kell olykor, hogy térkép legyen a táj. Saját belső tájékunk mindenképpen: csakis feltérképezett-elemzett nemzeti terek képe a hiteles, a valódi. A cselekvésre késztető. És mivel Jelenczki nagyon is érthető – óvatos optimizmussal tegyük hozzá – némileg, úgy-ahogy az utóbbi néhány évben már megindult magyar közösségi folyamatokra, társadalmi-politikai történésekre-tendenciákra is asszociálható módon kínálja a gyógyító terápiát, a szó szoros értelmében életmentő megoldást: csak észre kell venni. És cselekedni. Hogy a sírt, hol nemzet süllyed el, s amit népek vesznek körül (de nem szemükben ülő gyászkönnyel, hanem mohó kárörömmel; mit és mennyit kaphatnak még a koncból) – hogy azt a sírt végképp elfeledhessük.