Magyar Macron? 3.

Az a tény, hogy Orbán Viktor most már egymást követően a harmadik miniszterelnöki periódusára készül, arra utal, hogy a globális hatalmi szuperstruktúrán belül is létezhet egy olyan véleménynyaláb, amely számára Orbán Viktor hosszú távú uralma nem feltétlenül elvetendő forgatókönyv.

Minden látszat ellenére ugyanis ez a szuperstruktúra nem feltétlenül mindig a számára leginkább engedelmes személyeket favorizálja, időnként utat enged olyan törekvéseknek is, amelyek „elvezetik a gőzt”, tehát csillapítják a súlyos feszültségeket. Másfelől esélyt adhatnak arra is, hogy az eddigitől egy némileg eltérő modellről esetleg kiderülhessen, hogy alkalmasabb megoldásokat jelent a réginél.
És akkor most próbáljuk értelmezni Guy Verhofstadt felszólalásának azt a részét, miszerint Orbán Viktor 1989-ben Soros György és az SZDSZ mint „anyapárt” teljes támogatásával „progresszív” programot követett, de azóta egyre inkább szembefordul azzal. Minden lokalitás uralmi tényezői „satuhelyzetbe” születnek bele. Az egyik satupofa a globális hatalmi szuperstruktúra, a másik meg a saját, többségében éppen e szuperstruktúra által vesztes létre ítélt népe.

A globális szuperstruktúra világossá teszi számukra, hogy két dolgot mindenképpen megkövetel tőlük: az egyik, hogy biztosítsák erőforrás-szivattyúinak zavartalan működését, a másik, hogy tartsanak rendet az adott lokalitásban, hisz egy állandósuló polgárháborús helyzet a birodalmi erőforrás-szivattyúk üzemelését tenné lehetetlenné. A két feltétel állandó együttes teljesítése szinte lehetetlen feladatnak látszik, mert vagy működnek az erőforrás-szivattyúk, de akkor az állandó lázongás felborítja a rendet, vagy rend van, de ehhez a „gazdinak” kell kicsit engednie az erőforrás-szivattyúk szíváskapacitását illetően. Az elmúlt hét év során Orbán Viktor arra tett és tesz kísérletet, hogy a „globalo-gazdi” számára világossá tegye, a kettős követelményt csak akkor tudja tartósan teljesíteni, ha bizonyos pontokon engedményeket kap. Ezek az engedmények azonban csak egy állandósuló konfliktustérben tudják elnyerni végső formájukat, az alkudozás pedig mindig súrlódásokkal jár. Ráadásul most már nem egyszerűen csak arról van szó, hogy Orbán Viktor képes-e a 2010 előtti globális hatalmi egyezségnek a lokalitásunk számára előnyösebb módosítását kikényszeríteni. Maga az egész globális hatalmi rend építménye szorul most már igen jelentős átalakításra, és így Orbán, talán eredeti törekvéseitől függetlenül, egyre inkább belesodródik egy, az eddiginél magasabb szintű uralmi játszmába, spontán módon a globális berendezkedés-kiválasztó hatalom szintjére látszik emelkedni.

A német sajtó ezt az Európa ellencsászára szókapcsolattal fejezi ki, így pozicionálva az eredetileg a számára kijelölt szintnél magasabbra emelkedett Orbán Viktort. Guy Verhofstadt indulata részben tehát ennek az általa „illetéktelennek” tartott emelkedésnek szól. És annak, hogyha ez az új modell a kétségtelenül komoly kockázatokkal járó beüzemelés után „normává” válik, akkor az a hagyományos lokális „SZDSZ”-eket igen nehéz helyzetbe hozhatja. A magyar SZDSZ már meg is szűnt, és a hosszú időn át az SZDSZ nevű parazita gazdaállataként működő MSZP most kétségbeesetten és hiteltelenül próbál szintén „alternatív identitást” felépíteni.

A legreménytelenebb és legfrusztráltabb helyzetben azonban azok a spontán szerveződő alakulatok vannak, amelyek az SZDSZ megszűnésével keletkező űrt próbálják betölteni. Elvakult doktrinerségük elfedi előlük, hogy az SZDSZ-t maga a „globalo-gazdi” vonta vissza, egyrészt eltüntetve így a rendszerváltás első húsz évének leglátványosabb bűnjelét, másrészt ezzel téve világossá, hogy ezentúl az eddigitől eltérő teljesítményeket igényel globális követelményei lokális teljesítése.

Ezek a retardált SZDSZ-epigonok azonban nem tudják vagy nem akarják megérteni, hogy mi zajlik a globális és lokális politikai térben. Hogy a globális szuperstruktúra „belsejéből” is kapnak biztató üzeneteket, az arra az ősi dilemmára vezethető vissza, amelyet így lehetne leírni: a szuperstruktúrán belüli egyik lehetséges törésvonal azok között húzódik, akik úgy vélik, hogy mindig mindennek nekünk kell lenni, sőt mindig mindennek az ellenkezőjének is nekünk kell lenni, mert csak akkor van biztonságban globális hatalomgyakorlásunk.

Ám a globális szuperstruktúrán belül most már egyre többen úgy vélik, hogy ez a megközelítés nemcsak, hogy biztonságot nem jelent, hanem éppen ez a „kivételesség” tévképzet a történelmi tragédiák legfőbb kiváltó oka. És végül lássuk Verhofstadt felszólalásának azt a vonulatát is, amelyben az ifjú Orbán Viktort Emmanuel Macronhoz, a mostani francia elnökhöz hasonlítja. Verhofstadt éppen a lényeget nem tudja vagy nem akarja látni. Azt tudniillik, hogy az ifjú Orbánt annak idején a globális szuperstruktúra őt felépíteni kezdő konstruktőrei még a klasszikus erőforrásszivattyú-kezelői tanfolyamra iskolázták be. Ahonnan ő, ösztöneire hallgatva, szép lassan „kimaradt”, elkezdvén járni arra az „új kurzusra”, amely kockázatos tudásokat, képességeket, készségeket nyújt ugyan, de ha tényleg ez a jövő új globális rendjének szellemi talapzata, akkor Orbán Viktor joggal aspirál az Európa „ellencsászára” címre.

Macron viszont láthatólag biztosra megy, és a hagyományos kurzusra építve próbálja lokalitásának a globális fegyelmező hatalom számára megfelelő működését konszolidálni. Orbán Viktor nagy kockázatokat vállalva „vissza a jövőbe” halad, míg Macron az előre („En Marche!”) a múltba anakronisztikus mutatványával próbálkozik. Az előttünk álló, kalandosnak ígérkező évtizedek fogják eldönteni, hogy, kettejük közül kinek is voltak inkább „időkbe látó szemei”.