Vélemény és vita
Magyar Macron? 2.
De mi van akkor, ha, mint kiderülni látszik, maga az egész világmodell az, ami végzetesen hibás, így, aki „élenjár”, az ezzel éppen saját végzetét idézi elő, a pusztulásba vezető utat gyorsítja fel?
A nyugatias modernitás politikai rendszerének 19. századi létrehozása során a globális „főkonstruktőr” azt is nélkülözhetetlennek tartotta, hogy a liberálisok mellett az azóta is „baloldalként” említett másik pártcsalád, a „szociáldemokrata-szocialista” komplexum, szintén az ő világszerveződési logikáját kövesse, noha látszólag diagonális ellentettje a liberális pártoknak, hisz neki a tőketulajdonosokkal szemben a munkaerő-tulajdonosokat kell(ene) képviselnie. Hogy valójában minden látszólagos drámai szembenállásuk ellenére ugyanazon a talapzaton állnak, azt leginkább az jelzi, hogy egyformán ádáz ellenfelei mindennek, ami a tradicionalitáshoz kötődik az emberi világban.
Az a tény azonban, hogy akkoriban még a nyugati országokban is a népesség döntő többsége tradicionális viszonyok között élt, arra ösztönözte a „főkonstruktőrt”, hogy legalább ideiglenesen létrehozzon egy harmadik pártcsaládot is. Amelyet „konzervatívnak” nevezett el, ügyelve arra, hogy az általa konstruált nyelvpolitikai térben a liberális és szociális pártok „progresszívnek”, haladónak, míg ez utóbbi konzervatív pártok már megnevezésükben is haladásellenesnek, „maradinak” tűnjenek föl. A főkonstruktőr arra is ügyelt, hogy ezt a hagyományos történelmi uralmi csoportokból felépített konstrukciót a már szellemi értékeitől megfosztott, sikeresen „sterilizált” dzsentri létkaraktere határozza meg.
Mindezzel végül is elérte, hogy a hagyományos paraszti társadalom, amely akkoriban a társadalom abszolút többségét jelentette, eleve megfosztatott a modern politikai rendszerben való minden megjelenéstől, tehát a „népet” ilyen módon végképp „kilakoltatták” a nemzetből. Mármint az új politizált állam-nemzetből, amelyet a szakrális történelmi nemzet lerombolása nyomán építettek fel.
Ez a legmélyebb történelmi alapja mindannak a szellemi örvénylésnek, amelyet napjainkban is átélhetünk. Kossuth Lajos ilyen folyamatnak volt főszereplője. Azt nem zárhatjuk ki, hogy egész életében úgy vélte, hogy mindezzel nemcsak „jót” akar, de valóban a javát szolgálja a magyarságnak. És ezzel el is jutottunk ennek az egész kavargó kérdéskörnek az egyik legsúlyosabb erkölcsi dilemmájához.
Az elmúlt évtizedek liberális közbeszélőinek többsége feltehetőleg, akárcsak Kossuth annak idején, valóban komolyan gondolta, gondolja, hogy a történelmi „jó” csak az lehet, ha a nyugatias modernitás liberális világszerveződési logikáját, illetve az erre épülő komplex társadalom-újrateremtési modellt követjük. Vagyis ehhez, a modern Nyugat központjaiban felépülő, formálódó modellhez kell „felzárkóznunk”, és minden ettől eltérő értelmezési keret, illetve alternatív „valóság” csak a pusztulásba vezethet.
És ez akár igaz is lehet abban az értelemben, hogy ez a „nem létező” globális „szuperstruktúra” valóban brutálisan megtorolt és megtorol mindmáig minden ettől a modelltől való legkisebb elhajlást is, mint azt Orbán Viktor példája is mutatja. Vagyis ha egy lokális társadalom „élenjáróvá” válik ebben a globális versenyben, akkor ugyanezért valóban jutalomra számíthat a „globalogazditól”. De mi van akkor, ha, mint kiderülni látszik, maga az egész világmodell az, ami végzetesen hibás, így, aki „élenjár”, az ezzel éppen saját végzetét idézi elő, a pusztulásba vezető utat gyorsítja fel?
A fő probléma azonban az, hogy az „ellenállásnak” nemcsak, hogy nincs kidolgozott alternatív világmodellje, de az egyes, többnyire elszigetelt, a nyugatias modernitás történelmi korrekciójára törekvő kísérletek inkoherenciái, belső ellentmondásai gúny és megvetés vagy éppen gyűlölet tárgyává tehetnek minden ilyen próbálkozást. Elkerülhetetlenné téve ezzel bukásukat is. Kossuth és Márai vagy éppen a Nyugat (mármint a folyóirat) körül tömörülő író-költő-filozófus kör ugyanannak a történelmi ívnek a jellegzetes megjelenítője. Úgy vélik, hogy a tradíciók már nem képviselnek létszervező erőt, és az „új világ” csakis a nyugatias modernitás liberális elvei köré épülhet, minden más csak veszélyes utópia, felelőtlen kalandorság, ami csak tragédiához vezethet.
Ugyanerre a logikára építve a Guy Verhofstadt által követendő mintaként állított Kertész Imre, George Soros és Konrád György, akik kamaszként átélve a holokauszt fenyegetését e meghatározó generációs élmény nyomán a legfőbb veszélyt a tradicionális történelmi nemzet értékbázisának újjáéledésében látják, ezt mint a legpusztítóbb és legveszélyesebb „haladásellenességet” élik át. Az is igaz viszont, hogy Kertész és Konrád az iszlám világból Európába telepíteni szándékolt tömegeket ugyanezen logikára építve tartja nemkívánatosnak, szemben George Sorossal, aki viszont a nyugatias modernitás történelmi sikerének gondolja, ha a tömeges bevándorlás nyomán, mint reméli, a modern Nyugat „integrálja” a tradicionális „nem Nyugat” tömegeit.
Mindebből az is kiderülni látszik, hogy bár Verhofstadt Orbán Viktort magabiztosan elítélő beszéde a globális szuperstruktúra világértelmezési logikáját koherens rendszerként igyekszik láttatni, de ez a feltevés vélhetőleg nem állja meg a helyét. Mert, bár ezt valóban nehéz feltárni, de egyre valószínűbb, hogy ezen a monolitikusnak látszó szuperstruktúrán belül is vannak, legalábbis lehetnek törésvonalak. Hogy miről lehet szó, azt a következő részben tekintjük át.
Az a tény azonban, hogy akkoriban még a nyugati országokban is a népesség döntő többsége tradicionális viszonyok között élt, arra ösztönözte a „főkonstruktőrt”, hogy legalább ideiglenesen létrehozzon egy harmadik pártcsaládot is. Amelyet „konzervatívnak” nevezett el, ügyelve arra, hogy az általa konstruált nyelvpolitikai térben a liberális és szociális pártok „progresszívnek”, haladónak, míg ez utóbbi konzervatív pártok már megnevezésükben is haladásellenesnek, „maradinak” tűnjenek föl. A főkonstruktőr arra is ügyelt, hogy ezt a hagyományos történelmi uralmi csoportokból felépített konstrukciót a már szellemi értékeitől megfosztott, sikeresen „sterilizált” dzsentri létkaraktere határozza meg.
Mindezzel végül is elérte, hogy a hagyományos paraszti társadalom, amely akkoriban a társadalom abszolút többségét jelentette, eleve megfosztatott a modern politikai rendszerben való minden megjelenéstől, tehát a „népet” ilyen módon végképp „kilakoltatták” a nemzetből. Mármint az új politizált állam-nemzetből, amelyet a szakrális történelmi nemzet lerombolása nyomán építettek fel.
Ez a legmélyebb történelmi alapja mindannak a szellemi örvénylésnek, amelyet napjainkban is átélhetünk. Kossuth Lajos ilyen folyamatnak volt főszereplője. Azt nem zárhatjuk ki, hogy egész életében úgy vélte, hogy mindezzel nemcsak „jót” akar, de valóban a javát szolgálja a magyarságnak. És ezzel el is jutottunk ennek az egész kavargó kérdéskörnek az egyik legsúlyosabb erkölcsi dilemmájához.
Az elmúlt évtizedek liberális közbeszélőinek többsége feltehetőleg, akárcsak Kossuth annak idején, valóban komolyan gondolta, gondolja, hogy a történelmi „jó” csak az lehet, ha a nyugatias modernitás liberális világszerveződési logikáját, illetve az erre épülő komplex társadalom-újrateremtési modellt követjük. Vagyis ehhez, a modern Nyugat központjaiban felépülő, formálódó modellhez kell „felzárkóznunk”, és minden ettől eltérő értelmezési keret, illetve alternatív „valóság” csak a pusztulásba vezethet.
És ez akár igaz is lehet abban az értelemben, hogy ez a „nem létező” globális „szuperstruktúra” valóban brutálisan megtorolt és megtorol mindmáig minden ettől a modelltől való legkisebb elhajlást is, mint azt Orbán Viktor példája is mutatja. Vagyis ha egy lokális társadalom „élenjáróvá” válik ebben a globális versenyben, akkor ugyanezért valóban jutalomra számíthat a „globalogazditól”. De mi van akkor, ha, mint kiderülni látszik, maga az egész világmodell az, ami végzetesen hibás, így, aki „élenjár”, az ezzel éppen saját végzetét idézi elő, a pusztulásba vezető utat gyorsítja fel?
A fő probléma azonban az, hogy az „ellenállásnak” nemcsak, hogy nincs kidolgozott alternatív világmodellje, de az egyes, többnyire elszigetelt, a nyugatias modernitás történelmi korrekciójára törekvő kísérletek inkoherenciái, belső ellentmondásai gúny és megvetés vagy éppen gyűlölet tárgyává tehetnek minden ilyen próbálkozást. Elkerülhetetlenné téve ezzel bukásukat is. Kossuth és Márai vagy éppen a Nyugat (mármint a folyóirat) körül tömörülő író-költő-filozófus kör ugyanannak a történelmi ívnek a jellegzetes megjelenítője. Úgy vélik, hogy a tradíciók már nem képviselnek létszervező erőt, és az „új világ” csakis a nyugatias modernitás liberális elvei köré épülhet, minden más csak veszélyes utópia, felelőtlen kalandorság, ami csak tragédiához vezethet.
Ugyanerre a logikára építve a Guy Verhofstadt által követendő mintaként állított Kertész Imre, George Soros és Konrád György, akik kamaszként átélve a holokauszt fenyegetését e meghatározó generációs élmény nyomán a legfőbb veszélyt a tradicionális történelmi nemzet értékbázisának újjáéledésében látják, ezt mint a legpusztítóbb és legveszélyesebb „haladásellenességet” élik át. Az is igaz viszont, hogy Kertész és Konrád az iszlám világból Európába telepíteni szándékolt tömegeket ugyanezen logikára építve tartja nemkívánatosnak, szemben George Sorossal, aki viszont a nyugatias modernitás történelmi sikerének gondolja, ha a tömeges bevándorlás nyomán, mint reméli, a modern Nyugat „integrálja” a tradicionális „nem Nyugat” tömegeit.
Mindebből az is kiderülni látszik, hogy bár Verhofstadt Orbán Viktort magabiztosan elítélő beszéde a globális szuperstruktúra világértelmezési logikáját koherens rendszerként igyekszik láttatni, de ez a feltevés vélhetőleg nem állja meg a helyét. Mert, bár ezt valóban nehéz feltárni, de egyre valószínűbb, hogy ezen a monolitikusnak látszó szuperstruktúrán belül is vannak, legalábbis lehetnek törésvonalak. Hogy miről lehet szó, azt a következő részben tekintjük át.