Domonkos László

Vélemény és vita

Mágneses terek

Szüleiről, Püski Sándorról és Ilus néniről mesélt Püski István a múlt héten véget ért Ünnepi Könyvhét egyik színpadán

A legpatinásabb, több mint legendás kiadó mai vezetője megidézte a háború előtti időket, Sinka Istvánnal és Kodolányi Jánossal, Veres Péterrel és Erdélyi Józseffel, számtalan eredeti dokumentummal – levelekkel, följegyzésekkel, nyomtatványok tucatjaival –, amelyek a szenzációs Püski-hagyatékot feldolgozó hatalmas vállalkozás, az idei könyvhétre megjelent, Ismertem az írók körüli mágneses teret című kötetet illusztrálták. Alcíme: Püski Sándor élete hagyatékának tükrében. S ez most még „csak” az első kötet.

Püski István beszélgetett Kövesdy Zsuzsával, megidézte a harmincas éveket, Németh Lászlót, és mind a többieket. A történetek nemcsak izgalmasan eredetiek, de szépek, olykor megindítók is – sütött a nap, nagy volt a meleg, a nézőtér alighanem ezért maradt foghíjas kissé, de figyeltünk, örültünk, felszabadult lelkesedéssel hallgattuk, mit írt Péter bácsi ekkor, és hány pengőről kapott elismervényt a Kisebbségben írója amakkor, kitűnő volt a hangulat, megnyugtatóan szép, felemelően örömteli az a vasárnap, amikor…

Komoly és tömött sor kígyózott mellettünk, alig méternyire a széksoroktól – szemlátomást növekvő. És egyre türelmetlenebbnek tűnő embertársaink hangosak és toporgók voltak. A legtöbbjüket egyáltalán nem zavarta, hogy az enyhén szólva nem szerencsés elrendezés következtében a szó szoros értelmében keresztezniük kellett a hallgatóságnak az üdvöt adó árnyékok miatt, igaz, kissé ziláltabb, de úgy-ahogy mégiscsak rendezett sorait. Ügyet sem vetettek Püskiékre és Németh Lászlóra, érthető persze, ők egyáltalán nem mentek oda, nem ezért álltak be a sorba: a „másik oldal” (nevezzük így?) egyik prominense, bizonyos Vámos Miklós dedikált emitt, hozzá kértek bebocsáttatást a rajongó, dedikációjára vágyó olvasók.
Önkéntelenül el-elnézegettem a sort, és miközben Pista édesapjának sorsáról beszélt, olykor felemlegetve a könyv címadó Püski Sándor-idézetét is („Ismertem az írók körüli mágneses teret”), mind fojtogatóbban tört rám a gondolat: mintha a mai magyar világ többszörösen jelképes ábrázolatjának kellős közepén, mágneses erőterek különleges és jellemző metszéspontjának kellős közepén ülnék, mellettem a legmagyarabb görög (Szidiropulosz Archimédesz), amott fenn Zsuzsa, elbűvölten hallgatta a történeteket, emerre, karnyújtásnyira tőlünk meg a kanyargó sor, várva  „amarra” a dedikálásra.

Idilli helyzetkép. Helyzetjelentés inkább. Sors és jelkép, ahogyan az erdélyi Méliusz József könyvcíme sugallta egykoron. Igen: fátum és szimbólum, ahogyan látjuk, megéljük nap mint nap, észveszejtő egyhangúsággal, lassacskán már észre is alig véve a tényeket. A közönyös és zsarnoki hétköznapok valóságának szorongató gondolatoknál is fojtogatóbb, halálos ölelését. A realitások mindennél erősebb, minden szépet maga alá gyűrő könyörtelenségének iszonyatos erejét.

Valamivel később, már visszafelé, a Váci utca felé tartva, ráeszméltünk, hogy mily régóta mily hatalmas erejű szomjúság is dúl bennünk, dörömbölő szinte, tengermélyből feltörő, követelőző – inni kéne végre valamit.

Nagy kérdés, elegendő lehet-e.