Vélemény és vita
Livraria Bertrand
A cascaisi antikváriumban, a polcok tövében nemtörődöm módon, egymásra halmozva állnak a könyvek a padlón
Magát a boltot alig lehet észrevenni az árkádok alatt, brit udvariassággal és olasz kedvességgel húzódik háttérbe a kagylóhéjárusok és az angol zászlókkal dekorált, barna sört is csapoló pubok mögött – ez a brit modorú, latin szívű kettősség jellemző a portugálokra a leginkább, és emiatt tűnik lelki hazának az első pillanattól Lisszabon, a város, amelynek láthatóan minden padján olvas valaki –, csak a szimat vezet a kirakat elé, aztán sodor beljebb és beljebb.
A könyvek javarésze portugálul van, de akad azért jócskán angol nyelvű irodalom is, az itt élő brit nyugdíjasok miatt, mint ahogy olasz és francia is.
Egy ilyen, eldugott európai boltban találtatott jó húsz éve egy majdnem első kiadású angol Ulysses, fillérekért. Legutóbb Nápolyban, egy hasonló bolt egyik alsó polcának végéről került elő a bibliapapírra nyomott Pirandello-életműsorozat egy kötete, de nem egyszer Szentendrén is előbukkantak hasonló kincsek, mármint, amíg még megvolt a szentendrei antikvárium. Már nincs meg. Piros aranyat, gulyáskrémet és Kínában készült matyóhímzést áruló bolt lett talán a helyén. Vagy Parlamenttel díszített üvegbögrét áruló bolt. Valami, ami a portugál kagylóáruda megfelelője, bár az üres kagylóhéj a maga műfajában egy fokkal autentikusabb, mint a parlamentes üvegbögre, noha egyik sem értelmetlenebb a másiknál.
A cascaisi antikváriumban ugyanakkor nem lehet sokáig gondolkozni a gulyáskrém, az üvegbögre és a kagylóhéj viszonyán. Azon, hogy Pessoa itt is külön polcot kapott, azon inkább. Bábeli zűrzavarban keverednek a magasba nyúló polcon az univerzális zseni kétségei, angolul, spanyolul, németül, franciául, olaszul, mindenhogy megvan a Kétségek könyve, csak épp magyarul nincs, pedig lehetne – a capri San Michele-villában a számtalan kiadás között például ott van a San Michele regényéből a magyar változat is, megvásárolható.
De Cascaisban nincsenek magyar könyvek.
Lisszabonban, a Bertrand könyvesbolt utcájában, a Rua Garretten azonban a tíznyelvű táblán ott áll az is, hogy „könyvek”, igaz, a tábla nem a Bertrandhoz tartozik, hanem egy belső udvarban megbújó bolthoz. Velencében van egy hasonló kis üzlet valahol a Dorsoduro határán, adventben hatalmas, az egész ajtót átfogó piros masnival díszítik a bejáratát, na meg fenyőágakkal és díszekkel, hogy az ember úgy lép be, mintha a saját maga ajándékává készülne válni a hosszú venetói karácsonyelőttben.
Lisszabonban, ahol az egy főre eső könyvesboltok száma igen magas, és külön utcájuk van az antikváriumoknak, mégis a Bertrand a legfontosabb: 1732 óta működik ugyanazon a helyen – igaz, a nagy földrengés után újjá kellett építeni –, és ma már egy egész hálózata van. (Az Álomvárosban, amelyben a lisszaboni Tejo-part és a velencei lagúnák szövődnek össze, az ős-Bertrand minden bizonnyal a világ legrégebben folyamatosan nyitva tartó kávéháza, a padovai Pedrocchi mellett lenne, a pécsi Jakováli Hasszán-dzsámi és a zágrábi Tkalca között.)
Hatalmas, zegzugos, mélybe és magasba nyúló üzlet a Bertrand, mégis átragyogja még a sötét sarkait is az a különös, kékes, ködös, de nagyon világos lisszaboni fény, amely több oktávval magasabb, mint bárhol Európában.
Jó elveszni egy olyan boltban, ahol a könyvek nagy része ismeretlen nyelven van. Jó felelőtlenül kihúzogatni a középkategóriás, száz éve halott portugál írók, a zseniális írók, az egykori tanárok könyveit, jó belefeledkezni a nyelvbe, amely azért megfejthető. Aki tud egy latin nyelven, úgy-ahogy képes olvasni a többin, így dereng fel, mintha a háttérből, halk morajként hallanánk, a mondatok értelme.
Aztán az albumok sora: José de Almada-Negreiros képei fénylenek, akár az azulejók, és mozognak, akár Boccioni vagy Severini vásznai. Hol is volt a nagy Boccioni-album? Bolognában, a kis antikváriumban, a helyi Szépművészeti Múzeumhoz közel. Olaszországban mégis a milánói nagy Feltrinelli a kedvenc, amelynek bejárata a Galleria Vittorio Emanuelle II.-n nyílik. Hosszú órákat töltött az utazó a zöld olvasófotelekben, miközben kint szakadt az eső, a legutóbb a Masaccio-albummal, amelyet felemelni is alig bírt.
Nézi a Bertrandot, belülről. Egy pillanatra úgy tűnik, mégiscsak megtalálta az Elveszett könyvek temetőjének bejáratát. Nem Barcelonában van, hanem Lisszabonban.
Vagy hol Barcelonában, hol Lisszabonban, hol Velencében, hol Prágában, hol Pesten. Mindig máshol. De létezik – gondolja, míg egy portugál nyelvű, sovány kis Pessoa-kötettel igyekszik kifelé.
A könyvek javarésze portugálul van, de akad azért jócskán angol nyelvű irodalom is, az itt élő brit nyugdíjasok miatt, mint ahogy olasz és francia is.
Egy ilyen, eldugott európai boltban találtatott jó húsz éve egy majdnem első kiadású angol Ulysses, fillérekért. Legutóbb Nápolyban, egy hasonló bolt egyik alsó polcának végéről került elő a bibliapapírra nyomott Pirandello-életműsorozat egy kötete, de nem egyszer Szentendrén is előbukkantak hasonló kincsek, mármint, amíg még megvolt a szentendrei antikvárium. Már nincs meg. Piros aranyat, gulyáskrémet és Kínában készült matyóhímzést áruló bolt lett talán a helyén. Vagy Parlamenttel díszített üvegbögrét áruló bolt. Valami, ami a portugál kagylóáruda megfelelője, bár az üres kagylóhéj a maga műfajában egy fokkal autentikusabb, mint a parlamentes üvegbögre, noha egyik sem értelmetlenebb a másiknál.
A cascaisi antikváriumban ugyanakkor nem lehet sokáig gondolkozni a gulyáskrém, az üvegbögre és a kagylóhéj viszonyán. Azon, hogy Pessoa itt is külön polcot kapott, azon inkább. Bábeli zűrzavarban keverednek a magasba nyúló polcon az univerzális zseni kétségei, angolul, spanyolul, németül, franciául, olaszul, mindenhogy megvan a Kétségek könyve, csak épp magyarul nincs, pedig lehetne – a capri San Michele-villában a számtalan kiadás között például ott van a San Michele regényéből a magyar változat is, megvásárolható.
De Cascaisban nincsenek magyar könyvek.
Lisszabonban, a Bertrand könyvesbolt utcájában, a Rua Garretten azonban a tíznyelvű táblán ott áll az is, hogy „könyvek”, igaz, a tábla nem a Bertrandhoz tartozik, hanem egy belső udvarban megbújó bolthoz. Velencében van egy hasonló kis üzlet valahol a Dorsoduro határán, adventben hatalmas, az egész ajtót átfogó piros masnival díszítik a bejáratát, na meg fenyőágakkal és díszekkel, hogy az ember úgy lép be, mintha a saját maga ajándékává készülne válni a hosszú venetói karácsonyelőttben.
Lisszabonban, ahol az egy főre eső könyvesboltok száma igen magas, és külön utcájuk van az antikváriumoknak, mégis a Bertrand a legfontosabb: 1732 óta működik ugyanazon a helyen – igaz, a nagy földrengés után újjá kellett építeni –, és ma már egy egész hálózata van. (Az Álomvárosban, amelyben a lisszaboni Tejo-part és a velencei lagúnák szövődnek össze, az ős-Bertrand minden bizonnyal a világ legrégebben folyamatosan nyitva tartó kávéháza, a padovai Pedrocchi mellett lenne, a pécsi Jakováli Hasszán-dzsámi és a zágrábi Tkalca között.)
Hatalmas, zegzugos, mélybe és magasba nyúló üzlet a Bertrand, mégis átragyogja még a sötét sarkait is az a különös, kékes, ködös, de nagyon világos lisszaboni fény, amely több oktávval magasabb, mint bárhol Európában.
Jó elveszni egy olyan boltban, ahol a könyvek nagy része ismeretlen nyelven van. Jó felelőtlenül kihúzogatni a középkategóriás, száz éve halott portugál írók, a zseniális írók, az egykori tanárok könyveit, jó belefeledkezni a nyelvbe, amely azért megfejthető. Aki tud egy latin nyelven, úgy-ahogy képes olvasni a többin, így dereng fel, mintha a háttérből, halk morajként hallanánk, a mondatok értelme.
Aztán az albumok sora: José de Almada-Negreiros képei fénylenek, akár az azulejók, és mozognak, akár Boccioni vagy Severini vásznai. Hol is volt a nagy Boccioni-album? Bolognában, a kis antikváriumban, a helyi Szépművészeti Múzeumhoz közel. Olaszországban mégis a milánói nagy Feltrinelli a kedvenc, amelynek bejárata a Galleria Vittorio Emanuelle II.-n nyílik. Hosszú órákat töltött az utazó a zöld olvasófotelekben, miközben kint szakadt az eső, a legutóbb a Masaccio-albummal, amelyet felemelni is alig bírt.
Nézi a Bertrandot, belülről. Egy pillanatra úgy tűnik, mégiscsak megtalálta az Elveszett könyvek temetőjének bejáratát. Nem Barcelonában van, hanem Lisszabonban.
Vagy hol Barcelonában, hol Lisszabonban, hol Velencében, hol Prágában, hol Pesten. Mindig máshol. De létezik – gondolja, míg egy portugál nyelvű, sovány kis Pessoa-kötettel igyekszik kifelé.