Lincselők

Az elevenen elégetés még az enyhébb módszerek közé tartozik. Sorra írják hozzászólásaikat a felbőszült állatvédők, csöppet sem zavartatva magukat a cikkek valódi tartalmától. Hazugsággal vádolnak olyasmik alapján, amiket sosem állítottam. Mindinkább beleheccelik egymást az állatkínzó szörnyeteget alávaló módon mentegetni próbáló ribanc elleni bosszúba. Szinte látom az ordítozó tömeget, állok a cölöphöz kötözve, s hozzák is a fáklyát a máglya meggyújtásához…

Már sejtem, mit érezhet Móricz József, akit három éve kísér ez az őrjöngő harag, attól kezdve, hogy az állatvédők megkezdték gyűlöletkampányukat a médiában, s tárgyalásról tárgyalásra szították az indulatokat. Talán kicsit örültek a letöltendő börtönbüntetésnek, de kevesellték az egy évet, a maximálisan kiszabható három esztendőben reménykedtek, bár szívük szerint életfogytiglanra ítélték volna, ha már sajnos a halálbüntetés megszűnt Magyarországon. Hiába no, jobb volt a középkorban, amikor még léteztek olyan hatékony elrettentő kivégzési módok, mint a kerékbetörés, vagy élve megnyúzás.

Hogy mit követett el Móricz József, s miféle hazugságokat írtam le, amiért nekem is kijár a kínhalál? A vád szerint az idős fafaragó hurokkal befogta egy biztonsági őrként dolgozó férfi rottweilerét, lelocsolta gázolajjal, majd felgyújtotta, de a kutya eltépte a dupla acélhurkot (!), elmenekült, lángolva hazarohant, ahol gazdája eloltotta, s a gondos kezelésnek hála, sikerült megmenteni az életét. Az azóta eltelt három esztendő alatt az állatvédők által inspirált cikkek mindegyike ugyanezt a verziót színezi újra és újra. Miután igyekeztem rámutatni sok apró, s néhány hatalmas ellentmondásra, gyorsan a közveszélyes vadállatnak minősített Móricz József mellé kerültem a célkeresztbe.

Legnagyobb „hazugságom” az állatvédők szerint, hogy a „rotin” nem voltak sérülések. Csakhogy ilyesmit sosem írtam. Ellenben azt hangsúlyoztam, hogy nem voltak rajta hurokra utaló (!) sérülések. Mert ez az egész történet kulcsa. Azt ugyanis a teljesen elvakult kutyamentőkön kívül bárki beláthatja, hogy amennyiben nem volt hurok, akkor nem volt szándékos befogás sem. Akkor csupán önvédelem történt, s amiatt csak nem zárhatnak börtönbe valakit, hogy egy folyton a faluban kóborló, a kertjébe betörő rottweiler ellen úgy védekezett, ahogy tudott!

Nem véletlen, hogy a vád is hurkokat tálalt bizonyítékként. Azonban a másodfokú ítélet mindhárom, addig bizonyítékként nyilvántartott hurkot megsemmisíteni rendelte, így a bíróság végső soron tárgyi bizonyíték nélkül küldte rács mögé Móricz Józsefet. Mert a hurkokról – amelyek fellelése egyébként nem is volt szabályosan dokumentálva – kiderült, hogy nem szakítva voltak, hanem vágva. Aztán az ebtulajdonos előállt azzal, hogy tulajdonképpen az eredeti hurok, amit a kutya nyakáról szedtek le aznap, még otthon van. Amikor viszont arra kérték, hogy talán szolgáltassa be, azt mondta, ja, az asszony kidobta.

Az igen tisztelt bíróságnak azonban a szeme sem rebbent. Miként akkor sem, amikor a kutya gazdájának „kislányként” emlegetett, huszonéves gyereke – egyébiránt elfogulatlan tanúnak mondva magát – először azt vallotta, a kutya lángolva futott haza a kapun át, ezért azt hitte, egy kocsi reflektorát látja, majd, amikor figyelmeztették, hogy a több utcányi távolságot tekintve ez valószínűtlen, akkor azt mondta, lehet, hogy inkább a kerteken át jött. A bíróságot az sem zavarta, hogy az állítólag sokkos állapotban lévő kutyát még aznap ismét látták a faluban csatangolni, s gazdája csak másnap hívott hozzá állatorvost, aki egyébként nem talált hurokra utaló sérülést.

Tárgyi bizonyíték híján az igen tisztelt bíróság – amely a védelem tanúit, bizonyítási indítványait, sőt a poligráfos hazugságvizsgálatra irányuló kérelmet is (!) elutasította – egy három év után meghallgatott tanú vallomását fogadta el perdöntőnek.

Az ebtulajdonos lányának jelenlegi élettársa sztoriját a vérző nyakú (!) kutyáról annyira hitelesnek érezték a bírák, hogy az ítéletbe is belevették „a húsba mélyen belevágódott hurkot”.

S most figyeljetek, kedves állatvédők! Nézzétek meg jól azokat a fotókat, amelyekkel három éve sokkoljátok az érzékeny lelkű kutyabarátokat, s Móricz József ellen uszítjátok a közvéleményt! Töröljétek le a könnyeiteket, mert eddig talán azoktól nem láttátok a lényeget! Igen, ott vannak a sebek a rottweiler fején és farán. Jól látszik az egész állat különböző szögből a képeken. Látjátok a nyakát? Igen? Nos, mi van rajta? Elárulom: szőr. Szép, egyenletes, hiánytalan bunda. És egy fémláncból készült nyakörv. Szóval, ha az ebtulajdonos nem rakta rá a nyílt sebre a láncot, akkor a roti nyakán semmiféle sérülés nincs. Hoppá.

Gratulálok nektek, s az igen tisztelt bíróságnak. A bíróságnak, amely nem törődött azzal, hogy a vád tanúi összevissza beszélnek, s amely nem adott bizonyítási lehetőséget a védelemnek. A bíróságnak, amely mindvégig kizárólag egyet akart: példát statuálni. Hát, sikerült neki. Én legalábbis, ha megtámad egy kutya, ezután meggondolom, hogy ne hagyjam-e inkább széttépetni magam. Az mégiscsak gyorsabb, mint egy bírósági eljárás, rövidebb, mint egy börtönbüntetés, és nem leszek egy életre megbélyegezve börtönviselt állatkínzóként.

Vagy tudjátok mit? Jöjjön a lincselés. Elvégre csupán egy ember vagyok, nem kutya.