Kék volt az utca, kék és hideg, pedig az égre rajzolódó kéményerdő felett kelt már valahol a nap. Egy kapu elé húzott kuka mellett valami cikkant, és Lókötő összehúzta a szemét, hogy jobban lásson. Girhes szürke macska surrant át az úton, aztán eltűnt egy pinceablakban, abban a házban, amelynek falán ősszel úgy omlik le a vörös levélzuhatag, hogy olykor Zsiráf fél órát is álldogált előtte, ha a hajnal még a Trafóban érte őket. Az a falszakasz tényleg lenyűgöző volt.
– Tudod, hogy ez a város egyik legszebb része? – kérdezte egyszer váratlanul egy novemberi hajnalon.
Lókötő megtorpant. Erre a mondatra nem volt felkészülve. Nem volt felkészülve arra, hogy Pesten valami szép. Főleg egy olyan utcában, amely neki sötét alagútnak tűnt a fekete, égbe nyúló házsor alatt, dohos, szűk, szomorú alagútnak.
– Na gyere – mondta neki akkor Zsiráf, és belékarolt, úgy húzta magával visszafelé. Lókötő érezte, hogy ég a szeme, de a karcos, jeges levegő jólesett neki. A novembert, érthetetlen okból, nagyon szerette.
– Nézd – mutatott el Zsiráf messze, a Tűzoltó utcán kifelé, és Lókötő figyelte egy kicsit a homlokzatok cikcakkját, mielőtt elindult. Csönd volt az utcában, olyan csönd, mintha a harmincas évekből maradt volna itt, vagy legfeljebb ötvenháromból, és Lókötőnek hirtelen eszébe jutott egy kép, egy angyalföldi kép, amit egy festő festett, a háború előtt vagy közben a Dráva utca egyik házának ablakából; úgy festette meg, hogy érződik rajta a hó és a szénpor szaga. Megkérdezhette volna Zsiráftól, hogy ki az, de nem akarta tudni. Szerette volna, hogy annak a festőnek még ne legyen neve, csak a kép legyen meg, a kép, amely újra és újra eszébe jutott az évek alatt, mert emlékeztette valamire.
– Te tudod, hogy milyen volt a negyvenes években Angyalföld? – fordult váratlanul Zsiráfhoz, ahogy ott mellette gyalogolt.
– Inkább látom. De nem tudom, hogy azt látom, amit a fotókból és a történetekből összeszűrök, vagy valahogy mégiscsak emlékezem – mondta egy kis gondolkodás után Zsiráf, aztán megállt.
– Egyszer… – kezdte el, aztán elharapta. Nekiindultak újra.
– Egyszer addig gondolkoztam, hogy milyen lehetett a Moszkva tér, amit akkor még máshogy hívtak, és most megint máshogy hívnak, ezerkilencszáznegyvenkettőben, hogy elkezdtem látni. Úgy képzeltem, hogy egy teniszpálya volt ott, és annak a sarkában sárga téglából valami halom – mesélte, és mélyet szívott a cigarettából.
– Esett a hó és egy nő állt a lépcső alatt – mondta tovább –, egy nő gallér nélküli télikabátban. Olyan pontosan láttam, mint ahogy most téged – mondta, és a cigarettával Lókötő felé bökött, aki kicsit előbbre járt nála. Akkor megállt, és visszafordult.
– És – kérdezte nyugtalanul –, kiderítetted?
– Nagyanyám nem emlékezett semmire. Azt mondta, összekeveri már ezerkilencszáznegyvenkettőt meg ötvenkettőt, de mintha régebben tényleg lett volna ott valami pálya. Nyomoztam valamennyit, de erről nem írt senki sem. Talán nem tartották fontosnak. De engem meg az, amit megírtak, nem érdekel.
– Na – mondta Lókötő, és megbotlott valami utcakőben –, akkor mi érdekel?
– Ami mást nem. Hogy volt-e teniszpálya negyvenkettőben a téren. Hogy balról jobbra vagy jobbról balra fűzték be a fűzős bakancson a zsinórt, milyen zenék mentek, milyen füzetbe írt Radnóti Miklós, és hogyan nézett ki a villamosjegy. És hogy mi volt a divatszín negyvenkettő őszén.
Ezt Éva szerette volna tudni – tette hozzá, mintha nem akarná ellopni a kérdést.
– Valójában nem az történik, ami nagyban történik. Az csak a keret. Valójában az élet történik, de azt mindig elfelejtik megörökíteni. Úgy kell összevadászni – tette hozzá Zsiráf, és megrázta a fejét, mintha ezt az egészet helytelenítené.
– És végül? – kérdezte Lókötő, mert abban biztos volt, hogy Zsiráf nem nyughatott, amíg meg nem tudta, amit akart.
– Éva nagyanyja emlékezett. Volt teniszpálya. És téglarakás is. Naponta kétszer ment át a téren akkoriban, harmincnyolc és negyvenkettő között.
– És te honnan tudtad? – kérdezte Lókötő.
– Gőzöm sincs – válaszolta Zsiráf. Ahogy Lókötő felnézett az előttük lévő házra, hirtelen úgy tűnt neki, itt már járt valamikor.