Liláskék

Annyi bizonyos, hogy igazi november volt: valamikor hajnalban szürke vattaköd ereszkedett az ég és a föld közé, és ebben a vattában olykor elkárogta magát egy varjú valahol, míg társai a félig fagyott, fekete sárban kotortak. Lókötő felváltva emelgette fel a talpait a jéghideg konyhakőről, míg az ablakban könyökölt, ezért egy percig úgy nézett ki, mint egy jobblábas gólya, aztán a következő percben meg, mint egy ballábas gólya. Figyelte a varjakat és a galambokat.

– Rohadtul fázom – motyogta bele a függöny cérnakockáiba, aztán lábat cserélt. Vagy húsz perce fázott rohadtul és a kávéja is kihűlt.

– Dolgozni kár. Azt éjjel is lehet. Menni nem kell sehová. A könyvtár az lejárt, de az már mindegy. Van itthon kenyér és petrezselyemgyökér és sárgarépa és kávé is. Jó, más nincs, de most nincs kedvem máshoz – gondolta gyors egymásutánban, és megint lábat cserélt. Addigra reszketett a szája a hidegtől, de tovább bűvölte a varjakat, hátha az egyik végre elkárogja, mit csináljon ma, hogy ne vesszen kárba ez a tökéletes hétköznap délelőtt.

Szemben a panelházak fölött egyre lilább volt az ég, és a felhők alatt selyemfénnyel, tompán ragyogtak a hatalmas, üres betonok.

– Mindenki dolgozni van – jutott eszébe, aztán, hogy egyedül van az egész kerületben a varjakkal, esetleg Tücsök, a zenész a nagy blokkban, az lehet még itthon, és talán nézi a varjakat, ezeket az okos, szép madarakat, akiket Lókötő a sirályokkal együtt különösen szeretett.

– A tisztességes emberek nappal dolgoznak és éjjel alszanak – hallotta a varjúkárogásban Eta néni, az egykori napközis tanárnője hangját.

– Te gonosz, vén, ronda csoroszlya, ugye jól vagy? – kérdezte magában, aztán, amikor az első esőcseppek végigfolytak az ablakon, úgy, mintha az üvegnek nyomott orra nyergén gurulnának végig, hirtelen két lábra állt. Megvolt a megoldás: biciklizni fog.

Amikor végre elindult, már ferdén, határozottan esett a havas eső, és a madarak behúzódtak a ház előtti füves sávról. A szembejövő autók sárga fényei miatt olyan volt a külváros, mintha nem is délelőtt, hanem délután lenne vagy kora este. Kint, a városhatárban, Üröm előtt a rétnél már egy lélekkel sem találkozott, csak a fű maradéka ázott csöndesen, és ahogy kerülgette a tócsákat, látta, hogy térdig már piszkos a felcsapódó sárfröccstől.

– Ollállállá – énekelte teljesen hamisan, már amennyire hamis lehet egy olyan dallam, ami nincs is, legalábbis addig még nem volt, aztán mutatott egy nemzetközileg jól ismert jelet egy idióta kisbuszsofőrnek, aki ráhúzott, hogy majdnem elesett.

– Kisbuszsofőr – ízlelgette a szót, és mire a Rómaira ért, immár derékig sárosan, mosolygott.
A csónakházak becsukva álltak, ajtajaikon zöld és kék lakatokkal. Egyszer halat ettek itt a nyáron. Most a büfék bedeszkázott pultjai alól még érezni vélte az olaj- és a nyárszagot.
Az iszapszínű folyóban láthatóan fáztak a vadkacsák.

– Na lássuk – gondolta, és óvatosan learaszolt. Csúszkált a vizes parton, és eszébe jutott dédapa, aki az első világháborúban átúszta a Piavét. Igaz, nem önszántából.

A stég fel és le himbálózott alatta, és amikor kinyújtotta a kezét, amelyről lehúzta az átvizesedett kesztyűt, érezte, hogy az aprószemű, hóval kevert eső szúr.

Nem tudta, melyik zsebében pittyeg a telefon,  de végül előkotorta. Zsiráf SMS-e elég rövid volt: „Elég november?”

– Just a perfect day – írt vissza neki, és délután, amikor rózsaszín és narancssárga lett az ég a panelek, és zöld a hegy felett, majd végre felforrt a tűzhelyen a leves, benyomta a CD-lejátszó távirányítóján a playt. Lou Reed puhán, mint ahogy a hó esik majd néhány nap múlva, épp azt dúdolta: I’m glad
I spend it with you.