Lepke

Belátható tájban utazni más, mint ott, ahol a végtelenbe nyúlik a vidék. A hegyek közt vagy a síkságon repül a lélek a semmiben, amíg a szem ellát, siklik, mint a feleresztett sárkány az égbolt alatt, aztán visszajön a futás után. Nincs nyugvópont, csak belül. Kint semmi sem ismerős.

A toszkán tájban nem jön vissza a lélek. Kéznyújtásnyira, olykor méterekre el-elkóborol, kacskaringózik a vonatsínekkel mindenhol merőlegesen futó szőlősorokban, amelyek mint az ölelő karok nyúlnak bárki felé, lebeg az ultramarin ég és a szőke dombok közt, görög a kévékkel, kanyarog az úttal, le-lemarad egy százéves olajfaligetnél, máskor egy öreg ciprus teleírt törzsén időz egy kicsit, azt betűzi, emlékszik arra, ahogy csordul az olívaolaj a kézi sajtoláskor, sűrű aranyfolyóban, emlékszik még a mozdulatra, arra, ahogy a felkarban sorra feszülnek az izmok, emlékszik arra, ahogy elmozdul abban a mozdulatban a gerinc, és kitekeredik a törzs, emlékszik az olaj sárga illatára, az ízére, az októberekre és a régi házra, amely itt volt valahol, emlékszik az ajtó sarokvasának csikordulására és a San Domenico di Fiesole-i falakra, arra, ahogy a kőpárkányig kapaszkodott a rozmaring abban a házban, emlékszik, ahogy a szél végigszaladt a házon a küszöbök alatt novemberi éjszakákon, és emlékszik a fogadószoba piros-fehér kockás kőpadlójára kétszáz évvel ezelőttről, meg arra, miként nézte abból az ablakból, amelyre felnőtt a rozmaring, ahogy éveken át jönnek és mennek az évszakok, ahogy a felhők az égen, vagy ahogy a hab szalad az Arnón, ahogy ma is még, nézte dédanya és az ő anyja, és az ő anyja és az időben végestelen-végig minden nő, és tudta, hogy ha megtalálja azt a házat egyszer, meg fogja állítani az időt, ezért egyre több és több részletet idézett fel a házból, apróra felidézte a sűrű szövésű párnák huzatán körbefutó csipkedísz mintáját, egy lila selyemernyős lámpa fényét, azt, hogy egy göcsört volt az egyik küszöbben és hogy nyikorgott a szekrény ajtaja a hálószobában abban a különös nyári csöndben az ezenyolcszázhetvenötödik évben.

Vajon a lélek vagy a test emlékszik a régi házra és a régi mozdulatokra, a dédanyák és az ükanyák mozdulataira és egy párnahuzat csipkéjére?

Vagy semmi köze ennek az ükanyákhoz, hanem mindez egy másik életben volt?

Mindegy; bukdácsol, cikcakkol és illan a szemmel a lélek odakint, ahogy a vonat halad, eltünedezik, le-lemarad, olvassa a ciprusok törzsét, azt, amit rájuk írtak azóta, amióta el kellett hagyni ezt a tájat, kanyarog a régi úttal, és fel-felismer egy öreg házat.

– Régebben ez sárga volt – konstatálja, vagy azt, hogy kinyílt a vidék egy régi fasor helyén, végül fáradtan visszaszáll a kézre az évszázadokon végighajszolt lepke-lélek, ott piheg, míg futnak a sárga-zöld dombok a sínek mellett.

Az ember, aki egyszer régen innen jött, valahol aztán kiszáll. Áll a tájban. Balra ciprussor, fent a város, odalátszik a Santa Maria Assunta fekete-fehér tömbje, távol és mégis közel, előtte pár méterre gyümölcsöskert. Körülötte rozsdás drótkerítés-maradék, kőkapu, göröngyök, szellőben ingó fű. Valaha ház is volt itt. Feljebb. Az almafák mögött.

– Siena levegőjét ismerem. Dió- és frissvíz-illata van. Siena levegője kék és arany. De eggyel arrébb van, amit keresek – gondolja az utazó, aztán körülnéz. Nincs kint és bent. Egyszerűen csak: valami van. Közel az origó.

– Arra – gondolja, és elindul toronyiránt egy fehér lepke után, gyalog.