Domonkos László

Vélemény és vita

Lengyel ősz

A lengyel ősz, bevallom, egy könyvcímről jutott eszembe , kissé kifacsarva ugyan, de Bydgoszcz városának színházában alighanem indokoltan.

1997-ben jelent meg Kiss Gy. Csaba és Konrad Sutarski szerkesztésében a Lengyel nyár, magyar ősz – lengyel–magyar szolidaritás 1956–1990 között című kötet, benne Csoóri Sándor 1981-es nagy versével (Senki, barátod): „…de hát kid vagyok, nagyhitű, sápadt ország? / Senkid, barátod, csalános magyar”… Az a cím pedig persze hogy az ötvenhatos nyári Poznanra meg a mi őszi Budapestünkre vonatkozott. Ez a 2014-es lengyel ősz az elmúlás évszakának néhány kívánatosan maradandó elemére hívja fel a figyelmet. Alighanem több mint megszívlelendően. Lengyel út a szabadsághoz – ezzel a címmel rendeztek konferenciát Pomerániában, az egykoron Brombergnek is nevezett, egészen különleges hangulatú városban, s a rendezvény afféle zenei-eszmei védjegye a Pink Floyd együttes 1979-es, ma már legendás A fal (The Wall) című, csaknem másfél órás albuma volt.

Tökéletes „koppintása” az eredetinek, egészen kiemelkedő zenei teljesítmény, ragyogó technika, nagy hatású előadás – mindez azért még nem volna elég a bővebb méltatáshoz, ha… Ha a színpadi megvalósítás – a hagyományos együttes mellett nagyzenekarral, népes leánykórussal – nem mutat fel, nem illusztrál olyan tényezőket, amelyek utánozhatatlanul és irigylésre méltóan igazán lengyellé tették ezt a különben teljességgel „nemzetek fölötti”, valójában és elsősorban zenéje miatt nagyra becsülhető művet.
Terror, elnyomatás, háború – és hátul a filmvásznon máris Jaruzelski tábornokot látjuk, a zene ritmusára „komponáltan” vonulnak a kommunista Lengyelország hírhedett rohamrendőrei, a ZOMO-sok, az angol szövegbe hirtelen fura, érthetetlen beszéd keveredik, igen: a hangosbeszélőből, amint megmagyarázzák, Jaruzelski 1981. december 13-i, a „stan wojenny”-t, a magyarul helytelenül szükségállapotnak fordított, háborús helyzetet bejelentő beszéde recseg a nézőtér felé. Lopva körbepillantok: itt elöl, a „VIP-helyeken” mellettem fiatal pár, amott idősebb asszony, emitt jól szituált középkorú urak és dekoratív hölgyek, illatfelhő, elegancia – csillogó szemek, döbbent arcok, két ember is a szemét törli. A hatás tökéletes: döbbenetes, drámai, magával ragadó. Amilyennek lennie kell.

Azt hiszem, itt a lengyel ősz, a mindenkori lengyel őszök titka: az elmúlásban, a nem-forradalmi helyzetekben is a nemzeti emlékezet makacs, konok fenntartásának kollektív igyekezete. Nemcsak, hogy nem szégyellik, nem hogy nem manipulálják, ferdítik, torzítják, „aktualizálva” deheroizálják-gúnyolják-mocskolják („átértelmezik”) közelebbi s távolabbi múltjukat, ellenkezőleg: újra meg újra, állandóan szembenéznek vele, szigorúan a tényeknek, a valóságnak megfelelően, bátran és következetesen. Ezt kellene megtanulniuk, akiket illet.

Novembert „lengyel hónapnak” is szokták nevezni, ilyenkor ünneplik a függetlenség napját, novemberben van a nemzeti ünnep – a lengyel ősz (miként a nyár is) figyelmeztet: az a tengernyi tanulság, következtetés, amit egy ezredéven át tanultunk egymástól, a mostani, úgy tűnik, döntően az ukrán válság és az „orosz kapcsolat” miatt kissé megnehezedni látszó időszakban is váltig igen fontos. Sőt.

A bydgoszczi előadás, amelyet a már említett nagyszabású nemzetközi konferencia követett, a vendéglátókkal együtt éppen az egykori szovjet utódállamokból érkezett résztvevők – grúz, azeri, örmény, fehérorosz előadók – segítségével mutatta fel: lett légyen a pillanatnyi világpolitikai helyzet akármilyen, egymásra utaltságunk, hatalmas közös históriánk hagyományvilága kötelez. Ahogyan a lengyeleket szabadságharcunk idején az elképesztő méretű vér- és egyéb küldemény küldésére vagy a kádári Magyarország idején a „bendősovinisztává” (Kovács István kifejezése) tett, meghülyített-eltunyított magyarok bántó lekezelése ellenére a nagyvonalú, nemes további vonzódásra, úgy bennünket is, még ha az ukrajnai fejlemények, Putyin vagy éppenséggel a Mindenható Egyetlen Nagyhatalom megítélésében, „kezelésében” vannak is köztünk eltérések. 1920-ban sem számított, hogy a háború végén addig magyar fennhatóság alatti – egyébként teljességgel lengyellakta – területek is kerültek Lengyelországhoz: a megcsonkított, nyomorult Magyarország mégiscsak eljuttatta a csepeli illetőségű, óriási muníciómennyiséget, amelynek köszönhetőn a visztulai csoda, az orosz hódítók elleni döntő győzelem megszülethetett. Legyen ez a minta. A követendő példa, az örök etalon.

Ilyenkor, novemberben juthat eszünkbe az igazi, a mélyebb Lengyelország. Amelyet minden igaz magyar, akár tudattalanul, a zsigereiben érez valahol. Andrzej Wajda egykori nagy filmjét, az 1974-es Menyegzőt idéző képekkel: mintha mindig ősz lenne, köd gomolyog a síkságon, borús a pitymallat, furcsa, vad zene szól, és fura, őrült alakok imbolyognak kavargó forgatagban, magányos lovas vágtat az éjszakában (a mi eltévedt lovasunk testvére), hogy szerte Lengyelhon tájain harcba szólítsa a népet az idegen elnyomók ellen. És a képek közül komoly méltósággal előlép a szerző, Wyspianski mondata: „Lengyelország… nagyon nagy dolog.”

Nekünk Magyarországgal behelyettesítve – üzeni a lengyel ősz.