Már lehetett sejteni, hogy sordöntő választás következik augusztus 31-én, mindenkiben élt valami „most vagy soha” hangulat. A kommunistákban, baloldaliakban, hogy most elsöprik a „fecsegő parlamentarizmust”, továbblépnek a „proletár diktatúra” felé, s ehhez meglesz a nép felhatalmazása is. Teljesen nem bízták a dolgot a véletlenre, szovjet segítséggel, puccsal megbuktatták a miniszterelnököt (Nagy Ferenc, FKGP), elűzték az országból az ellenzék vezérét (Sulyok Dezső, Magyar Szabadság Párt) és likvidálták a legnagyobb ellenzéki pártot is. Közben megrostálták a választásra jogosultak listáit, politikai-világnézeti alapon kizárva vagy kifelejtve újabb 10-12 százalékot a már eddig is diszkvalifikáltakon kívül. Ez együtt már megközelítette az egymillió embert.
Azt csak kevesen tudták, hogy gőzerővel dolgozik az állami nyomda, és állami pénzen, a belügyminiszter tudtával több százezer hamis szavazásra jogosító névjegyzékkivonatot („kék cédulát”) állít elő, amelyek segítségével a kommunisták majd lendíteni akarnak az eredményükön.
Már szerveződtek a csoportok, amelyek teherautókon járják majd az országot a választás napján, egy-egy aktivistának a zsebében átlagban tizenhét hamis (ugyanarra a névre kiállított) kék cédulával. A pontos terv szerint kétszáznyolcezer hamis szavazatot kellett leadniuk. De az egész országból érkező jelentések inkább azt bizonyítják, hogy jó kommunistához híven jelentősen túlteljesítették a tervet.
Értek is el eredményt, mert az MKP huszonkét százalékot „szerzett”. Kapni nem kaphatott, de szerzett. Ez az a mentalitás, ami annyira jellemezte ezt a politikai mozgalmat. A szerzés. A népet soha többé nem kérdezték meg. A „szavazásokon” így is „szereztek” kilencvenkilenc százalékot. De így szereztek ingatlanokat is. Nem vásárolták, építették. Az elhagyott villákat, lakásokat a sajátjuknak tekintették, s ha másként nem ment, a tulajdonosokat internálták, kitelepítették a magyar Gulagra. Megszerezték az iskolákat is, hogy aztán itt kezdjék meg az agymosást. A gyárakat a földeket, ha egyelőre nem is maguknak, de az államnak, szövetkezetnek. (Azért balatoni telkeket kiutaltak maguknak is.) Végül aztán „spontán” privatizáltak is, de ez már egy másik történet. Vagy mégis ugyanaz?
Hetven éve, 1947-ben egész megyékben meghaladta a szavazatok száma a száz százalékot. Volt település, ahol százhúsz százalékos volt a részvétel. Úgy érezték, megtehetik. Nekik lehet, mert náluk az egyetlen, a megkérdőjelezhetetlen igazság. És mögöttük áll a nagy Szovjetunió. Mindenki mást el kell söpörni az útból. Nem volt ez teljesen új mentalitás, de ez az embertípus legrosszabb eszméiben és példányaiban a 20. században bukkant fel. Azt hittük, ismerjük őket. Annál elkeserítőbb, hogy itt hangoskodnak ma is. Néhányan közülük ki is mondják: akár erőszakkal is! Pusztulnia kell minden más gondolatnak, nézetnek, ízlésnek. Elkeseredett pillanatokban azt érzik: pusztuljon inkább az ország is, a nemzet is.
Közben egymás közt, kis klikkeikben, pártjaikban okos, mélyen érző, kedves embereknek mutatkoznak. A propagandista nagy becsben van náluk, 1947-ben Losonczy Géza, Méray Tibor, Patkó Imre vitte a prímet. Az ő történetük külön regény. Egyiket meggyilkolták, másikat elüldözték, harmadikat beszervezték.
Itt van mindjárt Rajk László belügyminiszter, aki annyit dolgozik, hogy nincs ideje nyilatkozatokat adni, de ha a „Pajtás” újság ifjú riportere kér interjút, mindig talál rá időt, mert nagyon szereti a gyerekeket. És ha a nép szeretete megajándékozta báránnyal, malaccal, kenyérrel vagy gyümölccsel, maga viszi azt be (feleségével és sofőrjével) a nélkülöző népi kollégistáknak. Így szerette a gyerekeket és a fiatalokat (a jövő zálogai!) Rajk elvtárs.
Gerő Ernő, ha lehet, még többet dolgozik, feltalálta a „kommunista munkastílust”. Minden hídépítésen ott van, a leghajmeresztőbb produkciókat hajtja végre: nincs az a keskeny palló a mélység felett, amelyen végig ne menne. De nagyon művelt is. Egyszer pohárköszöntőt mondott, de nem volt tolmács. És akkor maga kezdte el tolmácsolni önmagát. Szó szerint fordította saját mondatait franciára, németre, oroszra és más nyelvekre. Ilyen művelt volt Gerő elvtárs.
Farkas Mihály az azonnali intézkedések híve. Nem kedveli a bürokráciát. Legkedvesebb munkatársa ma is a telefon. Elintézi. A Vasas futballmeccseken mindig ott szurkol. Egyébként is gyakran megszökik az íróasztaltól, hogy a néppel beszéljen. A munkások és parasztok rajonganak érte, mert mindig van egy jópofa története. Ilyen közvetlen, tréfás ember Farkas elvtárs.
Kádár János minden kommunista példaképe, elintézte, hogy csökkenjen a villamosjegy ára, mert még élénken élt benne az idő, amikor a Károly körúttól a Megyeri csárdáig a villamos ütközőjén utazott. Egyszer vidéken egy féllábú öreg panaszkodott neki, hogy nem kap munkát, mert nincs műlába. Kádár elvtárs nem szólt semmit, de egy hét múlva Apcon volt a műláb. Legendásan nyugodt ember, s egyben a Köztársaság téri MKP-központ futballcsapatának középcsatára.
Ilyen nagyszerű emberekkel – s akkor még nem szóltunk Rákosi Mátyásról, Révai Józsefről, Nagy Imréről, Péter Gáborról – nem csoda, ha az MKP nagy győzelmet várt. Főleg, hogy a dolgot nem bízták a véletlenre. De bűvészkedhetett Losonczy, Méray, Patkó a Szabad Népben, mégsem hiszem, hogy a kommunisták el is hitték, amit írtak róluk. Hogy mennyire tiszteli és szereti őket a nép. Idegenül mozogtak az országban, még féltek a néptől is, egymástól is, bosszú is vezette őket.
A nemzeti demokrata oldalon is volt még „most vagy soha” hangulat. A szabadságpárt ugyan nem indult a választáson, a kisgazdapárt megroggyant és elvesztette igazi arculatát, de alakultak új pártok, aktivizálódtak régebbiek. Igen erős ellenzéki hangulat volt az országban, de a feltételek koránt sem voltak egyenlőek. Sem jogi, sem anyagi téren. Rákosi és segédei – Szakasits Árpád, Dobi István, Veres Péter – a kormánypártok csaknem kilencvenszázalékos győzelmét vizionálták, ezen belül a Baloldali Blokk abszolút többségét. Egyik sem valósult meg. Minden csalás ellenére a baloldal csak negyvenöt százalékot ért el. A kormánypártok is csak hatvan százalékot. Utóbbiak között volt a kisgazdapárt is eredendően nemzeti, demokrata, keresztény programmal, és a szociáldemokrata párt is. A tagság zöme mindkettőben a pokolba kívánta a baloldalt, de vezetői néhány bársonyszékért feláldozták a magyar parlamentarizmust és saját pártjukat is. Hogy meg fog-e ismétlődni hasonló árulás a huszonegyedik században is, még nem lehet tudni.
A választások után a kormánypártok megsemmisítették a Magyar Függetlenségi Párt mandátumait. Csaknem hétszázezer ember kinyilvánított akaratát törölték. Egyetlen jelző elég volt: fasiszta! A pártot feloszlatták, hozzáfogtak a szociáldemokraták likvidálásához, a katolikus egyház elleni támadássorozathoz, a parlamentarizmus felszámolásához. A csalás és árulás, a szerzés és bitorlás vált bő emberöltőre a magyar élet meghatározójává. Az erőszak, a félelem. Sajnos egyes elemei e rendszernek még ma is itt kísértenek, nem vagyunk túl rajta.
Kiábrándító, hogy számos megjelenő történelmi munka szerzője még ma is bagatellizálja a magyar választások történetében valaha volt legnagyobb csalássorozat jelentőségét. Nekik is ajánlom, de főképp azoknak, akiket a részletek iránt érdeklődnek, 2001-es kötetünket: Földesi Margit–Szerencsés Károly: „Halványkék választás”. Kairosz Kiadó. Hadd idézzem ennek előszavából Gyurkovics Tibor sorait: „A politika – akár akarjuk, akár nem – immár önálló métier, szakma, mesterség, foglalkozás, de főleg hivatás, amire készülni kell, lehet, muszáj, ha országunk és saját sorsunk alakulásába bele akarunk szólni… Igen, a pénz-szakma s csakígy a politika fontos föltétele, hogy tisztességes emberek (is) csinálhassák az emberiség megvetése nélkül.” És az is fontos lenne – tette hozzá a költő –, hogy túl sok sérült lelkű egyed ne grasszálhasson be a politikába óvatlan, akár lelki Kalasnyikovokkal a nyakában.
Mostanában is megszívlelendő gondolatok.