Lehet, de…

Olvasom Jobbágyi Gábor kétrészes, kitűnő és fontos tanulmányát a Magyar Hírlap szeptember 15-i és 16-i számában, és halálosan rosszkedvű leszek tőle. Szomorú és bizony, némileg ingerült is. Ötvenhat ügyében akkor éreztem ugyanezt, amikor néhány éve kezembe került Szatmári Jenő Istvánnak, a híres-hírhedt Halott újságíró nem hazudik… című kötet szerzőjének 1956: lehet, hogy másképpen volt? című munkája (Bába Kiadó, Szeged, 2006).

Nem tehetek róla: 1956 igézetében nőttem föl, többször, több helyen leírtam, és ki kell mondanom újra: sokadmagammal – és aligha csak az én nemzedékemnek – a modern kor legnagyobb magyar eseménye egyszerre jelentette „a” tiszta, igazi forradalmiságot és a magyarság életképességének, népünk kiválóságának évszázadokra vissza- és előreragyogó, csodás fényáradatát, a történelem könyörtelen szükségszerűségeinek nagyszerű foglalatát, sokféle hit, bizakodás és ésszerű, bátor cselekvés alfáját és ómegáját.

Minta volt és zsinórmérce, ideál, etalon, mindent meghatározó kezdő- és végpont. És még oly sok minden. (Faludy György gyönyörű, 1956, te csillag című költeménye mutatja föl mindezt talán a legmegragadóbban.) Jobbágyi Gábor most megkíséreli bizonyítani, hogy ötvenhatot „megcsinálták”, hogy a KGB, Andropov nagykövet – egyáltalán: az akkori szovjet birodalmi vezetés –, honi sztálinista hazaárulóink hathatós közreműködésével, voltaképpen egy, igaz, végül „kissé túl jól sikerült” nagy provokációba rántották bele a magyarságot, vagyis – kissé leegyszerűsítve – nagyhatalmi-politikai „mutyi”, ügyes és körmönfont „umbulda” volt az egész, előre kitalálva-megtervezve, az események alakulását ki- és fölhasználva, szó sincs spontán kirobbant népfelkelésről.

Tételezzük fel, hogy valóban másképpen történt minden. Tételezzük fel, hogy Andropov, Gerő és a többi gazember ördögi fondorlatokkal és a gonoszok gyakran igen okos előrelátásával terveztek és megvalósítottak. S lőn, történt, ami történt. (Bár e sorok írója beszélt néhány igen komoly történésszel az ügyben, akik szerint egyáltalán nem biztos, hogy így és erről volna szó, de ezt most hagyjuk.) Induljunk ki abból, hogy netán mégis igen keserű igazságokkal kell szembenéznünk. Márpedig az igazságnál, legyen olykor bármily elkeserítő is, tudjuk, valóban nincs szentebb, tiszteletreméltóbb, igaza volt Rákóczi fejedelmünknek, hogy emlékirataiban áhítatosan egyenesen „Öröknek” nevezte.

Csakhogy Magyarországon idestova fél évszázada folyik valami. Nem lankadó intenzitással, könyörtelen következetességgel, szovjet elnyomatást (is) megszégyenítő vadsággal és magyargyűlölettel. Kezdetben illedelmesen csak „deheroizálásnak” becézték, később, főleg 1988-89 történelmi idejét követően már mindinkább nevén nevezve is: a magyarság öntudatának, önbecsülésének, önbizalmának, nemzeti identitásának, fölemelt fejjel való létezésének módszeres, tudatos gyengítése. Mindennek a mocskolása-lejáratása-megsemmisítése, ami a nemzet számára felemelő, megbecsülésre méltó, nagyszerű és becsülendő lehet.

Ezeknek a konokul sötét és kitartóan ördögi törekvéseknek a képviselői ellen harcolt évtizedeken keresztül alkotásaival Nemeskürty István és Makovecz Imre, Csoóri Sándor és Csurka István, Fekete Gyula és Sára Sándor, hogy csak néhányat említsek legkiválóbbjaink közül.

Az általam nagyra becsült Jobbágyi munkája most, nem tehetek róla, bizony az ő nótájukat fújja, ha szándéktalanul, ha „a történelmi tényekre”, az „igazságra” próbál is támaszkodni. Nem biztos, hogy helytállón, de annál kártékonyabban. (Július 22-én Dugovics-online címmel írtam ezeken a hasábokon a jelenségről, arról, hogy a szándékolt, sanda lekicsinylés-kigúnyolás mindig ugyanazt a célt – a nemzeti tudat végleges kilúgozását szolgálja.) Belátom, merőben érzelmi természetű (vagy legalábbis elsősorban annak tűnő) ez a reakció, de: biztos, hogy 2015 keservesen győzedelmes-szorongásos őszén erre, ilyesmikre van szükség? Nem kéne legalább Jobbágyi Gábornak és az eddig hozzá hasonló eszmei alapállást felmutatott embereknek nem elvenni tőlünk azt, ami szent, ami évszázadokra fénylő, ami tartást, erőt adott és adhat, jogosan és indokoltan – és annyira, de annyira szükséges módon?

Meglehet, másképpen történt – bár egyáltalán nem bizonyos! –, de hagyjuk meg, ami nemes, ami tiszta, ami eszményt, felemelőt ad és adhat. És ami által igazán önmagunk lehetünk. Ez van olyan fontos, mint a történelmi vagy annak titulált, nagyon is vitatható, többféle megközelítést igénylő esemény, dokumentum vagy tény.

A múltat természetesen nagyon is kell kutatni, az ismeretlen összefüggéseket feltárni. Csakhogy nemcsak a tények, hanem az erkölcsi-eszmei követelmények, törvények és szabályok is makacs dolgok. Vagy… vagy beállunk azok sorába, akik szerint – megírták, de meg ám! – a másfél évszázados török hódoltság, ami után falunk is alig maradt, nem is volt olyan szörnyű, a Habsburgok nagy jótevőink valának, a 2. magyar hadsereg katonái megérdemelték, amit kaptak, Horthy Miklós Magyarországot Hitler utolsó csatlósává tette, kilencmillió fasiszta van itt és persze Dugovics Titusz nem is létezett… Nem folytatom. Jobbágyi Gábornak sem kéne ezt folytatnia.